Una hospitalera en Astorga

Holnap lesz az utolsó munkanapom, és hétfőn végre valahára útra kelhetek! Tényleg nem tudom elhinni, hogy ismét elindulhatok Santiagó felé. Most azonban már teljesen másképpen fogom megélni a Caminomat; egy merőben újfajta élményben lesz részem! Ezt az utamat ugyanis teljesen magamnak akarom szentelni, és miután érzem, hogy valami még nyomasztja a lelki világomat, így részben ennek fogok utána járni, még hozzá nem is akármilyen módon! A csend világába burkolózva nem csak önmagamat ismerhetem meg mélyebben, hanem a környezetemmel is sajátos kapcsolatot alakíthatok ki. Mi mindent tudunk megosztani másikkal szavak nélkül, mennyit árul el egy apró mosoly, vagy éppen egy hatalmas ölelés. És egyáltalán, mi mindent hoz elő az emberből az, hogy két héten keresztül nem kommunikál a külvilággal, csakis a saját lelkével. Tudom, hogy most éppen erre van a legnagyobb szükségem, hogy egy kicsit magam legyek, és végiggondoljam mindazt, ami még megoldásra vár. Nem tudom milyen eredményre fogok jutni, de úgy érzem ennyivel tartozom a saját bensőmnek.

A hátizsákom már nagyjából készen van, holnap még dolgozom egy napot, azokkal a zarándokokkal, akik valószínűleg az én utamat is végig fogják kísérni. Búcsút veszek az itteni kis családomtól, ami már egy báttyal is gazdagodott, és elindulok életem talán legérdekesebb útjára. Már pontosan tudom hol szeretnék aludni, melyek azok az apró falvak, melyekben  a tömegtől távol megszállhatok. Álmaim beteljesülésének színhelyét is fel fogom keresni, mely hozzá fog segíteni, hogy rájöjjek, mennyire valósak a megérzéseim. A Caminom legvégén pedig találkozhatok egy régi zarándoktársammal, aki szintén úton van Santiagó felé. Napra pontosan ugyanakkor fogok Szent Jakab sírjához érni, mint egy évvel ezelőtt, de hogy mennyi minden történt ez idő alatt, azt nem tudom szavakba önteni. Bár tulajdonképpen nem is kell, mert mindent a szívemben, a lelkemben és az emlékeimben őrzöm!

Buen Camino!

Gyorsan elrepült ez a majd két hét, és az életem lassan visszazökken a régi kerékvágásba. Bár ha igazán pontos akarok lenni, akkor mégsem a megszokott világomba csöppenhetek vissza. Az elkövetkező pár napban egy új hospitalero biztosítja a jó hangulatot, aki ez esetben nem az én családomból került ki, de azért rokoni szálak fűzik az alberguehez. Számomra ennél jobb társaságot keresve sem találhattak volna; egy olyan srácról van szó, aki harminc éves kora ellenére még mindig egy álomvilágban él. Már csak ezért is hihetetlenül közel áll a szívemhez, arról nem is beszélve, hogy folyamatosan mosolyog, és mindig jókedvre deríti az embert. Éppen ilyen barátokkal szeretném körbevenni magam, akiknek pozitív kisugárzása az én napomat is még szebbé teszi. A hétvégén pedig az eddigi spanyol létem legfantasztikusabb estéjét tölthettem el Leónban. Maga a város is lenyűgöző, az éjszakai életéről nem is beszélve! A spanyolokat a fiesta terén amúgy sem kell félteni, de tényleg magáért beszél az utcákon hömpölygő tömeg, és az önfeledten szórakozó fiatalok látványa; ezen még az sem változtat, hogy így érzi az ember, hogy kicsit elrepült az idő.

Az utóbbi napokra visszatérve tényleg fantasztikusan alakultak, és rengeteg apróságra hívták fel a figyelmemet. Talán az egyik legfőbb, hogy ismét tudatosult bennem, hogy milyen kivételes helyzetben lehetek, hogy itt tölthetem a napjaimat. Nincsen kötelezettségem, ami helyhez kötne, és könnyebben tudok változtatni az életemen, mint sokan a környezetemben. Hát még ha az ember nem is biztos benne, hogy merre szeretne tovább indulni. Sok esetben két út létezik; az egyiket az ember szíve súgja, míg a másikat az eszével gondolja. Ki tudja melyik a helyes? Mindenkinek magának kell eldöntenie, de véleményem szerint soha nem lehetünk boldogok, ha csupán az eszünkre hallgatunk. Persze nem vághatunk bele minden őrültségbe, vannak ésszerű határok; de ha csak az eszünk után megyünk, akkor lehet, hogy éppen a boldogságunktól fosztjuk meg magunkat a racionalitás mögé bújva. Persze senki sorsa felett nem ítélkezhetünk, és még csak azt sem mondhatjuk meg, hogy esetében hogyan kellene alakítani az életet. Véleményünket azonban igenis el kell mondanunk, bármennyire fáj is ez a másik félnek. Ezt a feladatot az elmúlt napokban kitűnően teljesítettem, sőt szinte meglepően túlszárnyaltam magam. Az eredményt azonban nem tudom hogyan fogom nyugtázni. Ugyanis vannak esetek, amikor egyszerűen nem lehet okosnak lenni, és semmi jó tanácsot nem lehet adni. Már csak azért sem, mert nem vagyunk tisztában a körülményekkel. A legdurvább azonban az, hogy sokszor a saját szituációnkkal sem jutunk dűlőre; nem tudjuk miért is váltunk olyanná, amilyenek éppen vagyunk. Hát még ha egy másik család életében kellene segítséget nyújtani, annyi kis apró momentum alakítja az egyes személyek gondolkodását. Olyan apró mozzanatok, mondatok melyek csak egy kisfiúban maradtak meg, az anyuka rég nem is emlékszik rá; mégis most meghatározó kettőjük viszonyában. Fantasztikusak azonban ezek a beszélgetések, én magam is olyan sokat tanulok belőle, mindig valami új konklúzióra jutok a saját életemmel kapcsolatban is. Mindig egy új részletet fedezek fel a múltamban azzal együtt, hogy tudom, még közel sem értem a végére! De most már tényleg csak egy pár nap és újra útnak indulhatok; már alig bírom kivárni!

Az astorgai létem ismét magától haladt előre az útján. Elintéződött, hogy felvettek az astrogai lakosok névjegyzékébe; sőt még szavazni is mehetek. Na nem mintha a politika annyira érdekelne, vagy bármi információm lenne a témával kapcsolatban. De mégis, az ember most már tényleg kezdi helyi lakosnak érezni magát. A rendőrség után már a városházán is nyugtázták az állandó lakcímemet, és lassan a véradó kártyámat is megkapom. Emellett pedig a héten elkezdtem a német tanfolyamot, ami igen szórakoztató. Egyben fantasztikus, hogy majd egy évvel ezelőtt szinte még spanyolul sem beszéltem,  most pedig egy új nyelvbe vágok bele, amit castellánul magyaráznak el nekem! Kíváncsi vagyok milyen eredményre jutok majd vele, bár most egy pár órát ki kell hagynom, de amint visszatértem máris ott folytatom, ahol abbahagytam.

Az albergue persze továbbra is nagy létszámmal működik, meg is van szinte mindenki döbbenve rajta. Szeptember végén azért nem szokás, hogy majd teltházzal legyünk nyitva, erre egyikünk sem számtított. A társaság azonban teljesen kicserélődött; ismét a franciák és németek túlsúlya a jellemző. Remélem azért jövő hétre még jobban megcsappan a vándorok száma, mert én nyugodt körülmények között szeretnék zarándokolni!

Magunkra maradtunk hárman, a mi kis családunkban, igaz csak rövid időre; ugyanis ma éjjel egy igazi családtagom fog megérkezni Astorgába. Még mindig alig tudom elhinni, hogy találkozni fogunk; mert már több, mint kilenc hónapja nem láttuk egymást. Egyszerűen felemelő érzés lesz a buszpályaudvarra mennem, annak ellenére, hogy mindezt hajnalban kell megtennem. De így legalább bőven lesz időnk beszélgetni, annyi mesélnivalóm van! Nehéz lesz összefoglalni az itt töltött időt, igazából szavakba sem lehet önteni. Főleg az elmúlt időszak tartogatott érdekes fordulatokat számomra, sok mindenre rá kellett ébrednem saját magammal kapcsolatban, és még igen hosszú út áll előttem. De az iránnyal tisztában vagyok, sőt! Ezen héten olyan érzésem támadt, mintha a sorsom teljesen világos lenne előttem; vagy legalábbis az, ahogyan el tudnám képzelni. Másfelől pedig egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy méltó lennék minderre. Nehéz elfogadnom, hogy mindezt talán én is megérdemelhetem. Tisztán látom magam előtt ennek az útnak a bukatóit, és most már csak rajtam múlik, hogy végigmegyek-e rajta, vagy hagyom, hogy az álmom semmivé váljon. Azt is tudom, hogy első lépésként türelmesnek kell lennem, mert érdemes; ugyanis van mire várnom. Mindeközben pedig a legfontosabbat kell megtennem, méghozzá kibékülnöm önmagammal. Megbocsájtanom mindazt magamnak, ami a szívemet nyomja; ami ugyan nem lesz egyszerű, de mindent meg kell próbálnom ennek érdekében. Mindehhez, egy újabb Caminonál tökéletesebb kezdést el sem tudnék képzelni. Bőven lesz időm végiggondolni az életemet, a tetteimet, a körülményeket, és persze a jövőmet! Már alig várom, hogy útra keljek!

Persze azt is várom, hogy ezt a csodás világot megmutassam a szerettemnek, elkalauzoljam erre az útra, ami hihetetlen meglepetéseket tartogat. Biztos vagyok benne, hogy ő is át fogja érezni mindazt a szeretetet, ami körbejárja az alberguenket! Mert mindaz, amit itt kaphat az ember tényleg magával ragadó! Nap, mint nap emberek halmoznak el minket a mosolyukkal, a hálájukkal, és a kedvességükkel. Arról a rengeteg meglepetésről pedig még említést sem tettem, amit nekünk adnak. Persze itt nem nagy ajándékokra kell gondolni! Csupán egy levélre Amerikából, egy képeslapra pár száz kilométerről, vagy éppen egy csomagra Japánból! Összességében valóban  kivételes embereket ismerhettem itt meg, és annyi fantasztikus élményben lehetett részem, hogy nehezen tudom szavakba önteni! Annyi mindent tanultam meg az itt töltött idő alatt, hogy néha én is nehezen hiszem el. És mennyi mindent fogok még a jövőben! Máris új tervem van; az egyik itt dolgozó hospitalero felhívta a figyelmem egy lehetőségre. Különböző biofarmokra lehet menni önkéntes munkát végezni, szállásért és ellátásért cserébe. Álmomban, a kertemben a saját zöldségeimet termesztem, mindezzel csak az a probléma, hogy nincsen semmi tapasztalatom mindehhez. Nem tudok sok mindent a mezőgazdaságról, habár gondolom, hogy egy veteményes kert azért nem igényel olyan hatalmas tudást. Egy biofarmon megtanulni mindezt azonban kivételes lehetőségnek tűnik, legalábbis számomra. Már csak ezért is, most úgy tervezem, hogy tavasszal két hétre „vakációra” megyek és talán nyáron már a saját zöldségeimből főzhetek!

A mozifesztiválnak köszönhetően egy perc időnk sem jut a pihenésre, de annyira jó filmeket vetítenek, hogy egyszerűen nem lehet kihagyni őket. Azt azért hozzá kell tenni, hogy egy Bergman film megértése még nehézkesen megy spanyolul, de meglepően nagy százalékban sikerült. Ez eddigi abszolút kedvenceim a Clermond Ferrand fesztivál rövidfilmjeiből összeállított válogatás volt, illetve az animációs filmek. Kurosawa alkotásáról pedig bármennyire is sajnáltam muszáj volt kijönnöm; olyan rossz minőségben adták, hogy szinte egy szót sem értettem belőle. Mintha nem is spanyolul beszéltek volna, hanem valami egész más nyelven. De az elmúlt tíz napban tényleg nem szenvedtünk hiányt a programokban, ma este viszont befejeződött a fesztivál. Elmentünk megnézni a nyertes rövidfilmeket, és tényleg fantasztikusak voltak; rájöttem, hogy a rövidfilmek világa sokkal közelebb áll hozzám.

Ami pedig a zarándokokat illeti ismét többen érkeznek, bár természtesen teltház most sincsen. A magyarok száma viszont rettentően megcsappant, és ismét ritkaságszámba megy, ha egy honfitársam érkezik. Az utóbbi napokban még pálinkát is ihattam egy magyar zarándok jóvoltából, amiért igen nagy hálával tartozom. De nem csak magyar pálinkát ihattam, hanem egy nagyon kellemes estét tölthettem el, egy igen jó társaságban. Olyan érdekes, ahogy egy kicsit megismerünk valakit, hogyan változik meg a róla kialakított képünk. Ez még inkább megerősítette bennem azt, hogy senkit nem szabad az első pillantásra megítélni. Nem is a megítélni a legmegfelelőbb szó, sokkal inkább az, hogy soha nem tudhatjuk milyen körülmények alakítják a másik ember sorsát. Milyen út vezetett el odáig, ahol most tart, és miken kellett keresztül mennie. Emellett pedig mindig rá kell ébrednem, hogy ugyan az en életem sem egyszerű, de ennél jóval nehezebb sorsokkal találkozom; tehát egy árva szavam sem lehet. Persze az sem mindegy, hogy milyen szemszögből tekintünk saját helyzetünkre. Én megpróbálok mindig a lehető legpozitivabb lenni, de sajnos az elmúlt pár napban azért nehezebb napjaink is akadtak. Szerencsére nekem semmi problémám sincsen, viszont a munkatársaimat elég komoly családi gondok nyomasztják. Miután együtt lakunk, és dolgozunk is, a mi kis „családunkat” is befolyásolja mindez. Sajnálatos módon eljutottam arra a pontra, hogy nem tudok okosat mondani, egyszerűen semmi vigasztaló szó nem jut eszembe, és én magam sem tudnám, hogy mihez kellene kezdeni. Egy biztos, a szülők sorsa nem egyszerű, ráadásul, ha egy kissé problémás a gyermekük! Én azonban ezen a helyzeten nem tudok segíteni, bármennyire is szeretnék!

Az albergueben dolgozók létszáma pedig rohamosan csökken, sőt egy pár napra hárman maradunk, ami biztosan furcsa lesz, de legalább nem fogunk unatkozni! Majd pedig egy régóta várt segítség fog érkezni hozzánk, ami annyira boldoggá tesz engem, hogy nem tudom szavakba önteni! Majd kilenc hónap után végre újra találkozom az egyik családtagommal, és még együtt is dolgozhatunk! Szóval az elkövetkező két hét ismét gyorsan el fog repülni, majd pedig indulhatok is a saját zarándoklatomra. Emiatt persze egyre izgatottabb vagyok, furcsa lesz újra útra kelni, és ebből a szemszögből együtt lenni a zarándokokkal. Az eredeti terv Muxiáig tartana, bízom benne, hogy el is jutok odáig. Elvileg még akartam pihenni Santiagoban is egy keveset, de ez biztos, hogy nem fog sikerülni. Ugyanis sietnem kell vissza Astorgába, mert a főnökömékkel Walenciába megyünk egy konferenciára. Ennél nagyobb meglepetéssel nem is fogadhatott volna!

Az elmúlt időszakban tényleg semmi időnk nem volt a pihenésre, de érdekes módon egyáltalán nem a zarándoktömeg végett. Rettentő meglepő, hogy ennyire kevesen jönnek, bár így augusztus végén mindenkinek vissza kell mennie dolgozni. Aki a nyári szabadsága idején jött zarándokolni, az már Santiagoban van, a többiek pedig később jönnek. A munkatársaim felkészítettek rá, hogy most csendesebb időszak következik, de azért erre nem számítottam. Egy kisebb albergueben lehet nem venni észre ennyire a változást, de miután a miénk hatalmas; így nagyon feltűnő, hogy csak egyharmada telik be az épületnek. Mindez persze azt is jelenti, hogy újra van idő foglalkozni a zarándokokkal, és sokkal személyesebb viszonyt ápolhatunk velük. A társaság is kezd kicserélődni, augusztusban a spanyolok és olaszok voltak a legtöbben, most a külföldiek érkeznek nagyobb arányban. A hospitalerok persze továbbra is folyamatosan cserélődnek. Legutóbb két spanyol úrral dolgoztunk együtt, ám két hét után, tegnap, ők is hazamentek. Hármasban maradtunk, mint egy igazi kis család. Bevallom, nagyon élveztem a helyzetet; nyugalom volt, még hozzá teljes mértékben. A nyár folyamán sokszor hiányoltam ezt a fajta békességet. Rengeteg ember megfordult nálunk, mindig beszélt valaki hozzám. Ritkán tudott az ember leülni egyedül, és magában lenni. Ám az utóbbi pár napban bepótolhattam mindennek egy részét, és igazán élveztem. Ki is kell használni ezt a pár napot, mert holnap érkezik egy német úr, aki szintén családtagnak számít, majd egy spanyol hölgy, és mindezek után egy spanyol fiú is. Hajnalban egy magyar lány is megérkezett, tehát ismét rengetegen leszünk, arra azonban kiváncsi vagyok mennyi zarándok fog jönni! A magyarok száma is visszaesett egy kicsit, bár a százalékos arány még mindig jó. Az pedig természetes, hogy a mi kis kicsi országunkból kevesebb vándor érkezik. Ezzel együtt tényleg elképesztő, hogy ebben az évben mennyi magyar járta be Szent Jakab útját!

Véget ért az astorgai fiesta, ami elég fárasztó, de fantasztikus volt! Hihetetlen mennyi programot szerveztek, képtelenség volt az összeset megnézni. Már csak azért is, mert a spanyol szokásokhoz hűen sok koncert éjjel tizenegykor, vagy éjfélkor kezdődött, és hajnal kettőkor, háromkor ért végett. Amivel persze semmi probléma nem lenne, ha nem kellene másnap reggel hatkor felébredni, majd munkába állni. Ahova tudtunk, azért persze elmentünk; a kedvencem egy argentín énekes koncertje volt, de megnéztünk egy pár helyi zenekart, és baletten is voltunk. Egy hét alatt két tüzijátékot is rendeztek, a katedrálisra pedig egy zenés animációt vetítettek, színházi jelenetekkel kísérve. A fiesta pár napja ért véget, de holnaptól máris új rendezvény sorozat kezdődik, a mozi fesztivál. Erre aztán még inkább kiváncsi vagyok, már csak azért is, hogy mennyit fogok érteni belőle, de annyira jó filmek, rendezők lesznek, hogy egy napot sem szeretnék kihagyni. A kortárs német film, és az animációs filmek mellett, jelentős spanyol rendezők munkáit mutatják be. Így ezen a héten sem jut majd idő a pihenésre, de bízom benne, hogy legalább egy kis sziesztát be tudok iktatni a napi programba.

Újra visszatértek a magyar zarándokok, két nap alatt öten is érkeztek, aminek persze nagyon örültem. Hihetetlen mennyi mindent lehet tanulni a vándoroktól; a velük való beszélgetés mindannyiunk számára nagyon tanulságos. Mindig tudok valamit tanulni mások történetéből, illetve sok hasznos tanácsot is kapok. Nem éppen az elmúlt napok megállapításai a legfontosabbak, mégis valahogy ma érett meg bennem mindez. Végtére nagyrészt azért, mert az egyik lány éppen a saját sorsáról beszélt, és arról a nyugtalanságról, ami benne zajlik. Majd kiemelte a Daviddal való beszélgetést, aki rávilágított, hogy a két énje küzd benne, és hogy nem szabad elnyomnia, tiltakoznia ellene. Aki volt a Caminon, az biztosan emlékszik erre a fantasztikus emberre, aki Astorga előtt pár kilométerrel a puszta közepén ennivalóval, gyümölccsel és frissitővel várja a zarándokokat. Mindezt pedig egy félig kész, mondhatjuk inkább, hogy lerobbant ház előtt teszi, ahol egy kis szoba van berendezve neki, persze minden luxust mellőzve. Egész addigi életét ott hagyta, hogy segítse a zarándokokat, mindezt csupán adományért cserébe. Szóval, ő egy jelenség, aki teheti, mindenképpen látogassa meg! Az a hihetetlen öröm, boldogság és szabadság, ami sugárzik belőle egyenesen magával ragadó!

Egy másik zarándok úgy fogalmazott, hogy szerinte az itt létem egyben megtisztulás is. Mindezt úgy jelentette ki, hogy az ég világon semmit nem meséltem neki az életemről. Hihetetlen, hogy szavak nélkül is olykor így ráéreznek az emberek a rejtett dolgokra. Mert jobban belegondolva testi és egyben lelki megtisztuláson megyek keresztül, mely már önmagában sem egyszerű folyamat; így szerintem nem meglepő, hogy a lelkemben olykor ellentétek merülnek fel. Egy annyira más világba csöppentem, ami néha még számomra is felfoghatatlan. A két világ kontrasztja annyira éles, hogy egy átmenetet kellene találnom közötte, de még keresem a mikéntjét. Szerencsére bőven kapok tanácsot a környezetemtől, szinte minden nap hallhatok egy rejtett tanácsot. Megint egy másik zarándok arra hívta fel a figyelmemet, hogy jó lenne, ha egy kicsit magammal is foglalkoznék, nem csak mindig másokkal. Sokszor valóban túlzásba esem, és csakis a mások érdekeit helyezem előtérbe, ahelyett, hogy saját magamra gondolnék. Olyan ez, mint egy tartozás törlesztése, bár sokszor elég negatívan gondolok önmagamra. Pontosabban arra, hogy mit is érdemlek meg; azaz hogy egyáltalán jár-e nekem bármi is az élettől. Aztán a következő pillanatban nagyon gyorsan elhesegetem az összes ilyen jellegű gondolatomat, mert tudom, hogy minden hibám ellenére azért érdemes vagyok a boldogságra. Csak ugye, mégis magunknak a legnehezebb megbocsájtani, és elég sok mindent kell végiggondolni, míg eljutunk a megoldáshoz. Mindenesetre időm bőven van, és most a munkában sem kell megszakadnunk. Napok óta egyre kevesebben vannak, és várhatóan csak szeptember közepétől lesznek újra többen. Addig pedig élvezzük a megérdemelt pihenést, és megpróbálok kihasználni minden percet, hogy közelebb jussak a megoldáshoz.

Lassan egy hete nem szállt meg nálunk magyar zarándok, ami már tényleg megdöbbentő! Bár sajnos most egy kicsit elkeserítettek a honfitársaim, ugyanis ismét megérezhettem milyen is, amikor kihasználják az embert. Ez az érzés elég fontos szerepet játszott az életemben, és az utóbbi pár hónapban teljesen megfeledkezhettem róla. Mindenkinek teljes szívemből megpróbálok megtenni minden jót, de van egy határ, amit már nehezen fogadok el. Elég elkeserítő, hogy mindezt ismét magyaroktól kellett megtapasztalnom. Mindezt persze feledtettik azok a zarándokok, akik hazatértük után is írnak a sorsukról, és akikkel különleges kapcsolatot sikerül kialakítani. Szerencsére persze többségében ilyen vándorokkal találkozom, és továbbra is nagy szeretettel várom az összes magyart!

Az utóbbi napok sajnos nem sikerültek bizonyos szempontból a legjobbra. Az albergueben már tényleg egy családként élünk együtt, ami persze nem pótolhatja az otthoniakat, de mégis különleges a viszonyok. Ebből is kifolyólag, ha valamelyikünknek problémája van, az a többiekre is hatással van. Sajnos egyikünk családjában elég komoly problémák merültek fel, amiken egyikünk sem tud segíteni, ezért a hangulat kissé feszültebb a megszokottnál. A legnehezebb ebben számomra az, hogy semmi tanácsot nem tudok adni, egyszerűen semmi okosat nem tudok mondani, ami valóban segíthet. Persze mindig megpróbálok pozitívan hozzáállni mindenhez, és mindenben a legjobbat meglátni; de akad olyan szituáció, amikor elég nehéz felfedezni a dolgok jó oldalát. Pedig biztosan van, csak meg kell találnom, hátha azzal vigasztalást tudok nyújtani. Mindehhez képest az én családomban fantasztikusan alakulnak a körülmények, annak ellenére, hogy most elég nagy változások mennek végbe. Sajnálom, hogy ebben én nem lehetek a családtagjaim mellett, de vannak dolgok, melyekkel egyedül kell megbirkóznia az embernek.

A nehézségek ellenére persze azért jól telnek a napok, már csak azért is, mert hatalmas fiesta van Astorgában, majd tíz napon keresztül. Már csak ezért is, szinte minden nap megyünk valahova; koncertre, előadásra vagy éppen tüzijátékra. Tegnap bepótoltam az otthoni augusztusi tüzijátékot, és jövő héten ráadásban is lehet részem. Szóval nagyon sűrűek a napjaink, de szerencsére azért minden nap jut időm, hogy elmenjek egy kicsit sétálni a környékre. Muszáj legalább egy keveset eljárnom, egyrészt mert elszoktam a gyaloglástól, másrészt pedig annyira megnyugtató. Az ember tényleg egy más világba csöppen, ahol elfelejt minden zavaró körülményt, és csakis a gondolataival lehet elfoglalva. Ma éppen egy varázslatos falucskába mentem; nagy szerencsém van, hogy tényleg elragadó környéken élhetek. Castrillo egy olyan gyöngyszem, ami megőrizte régi báját kőburkolatos utcáival, régi házaival. Mintha az ember visszarepülne az időben, valóban elképesztő! Ugyan egy kis kitérővel érhető el a caminoról, de mindenkinek ajánlom, hogy aki erre jár, mindenképpen látogassa meg!

Rendesen furcsa, hogy lassan három napja egy magyar sem volt az albergueben. Bár önmagában már az is furcsa, hogy pár napja nincsen sok zarándok nálunk, egyszerűen nem értem miért. Hozzá kell azonban tenni, hogy jól esik azért egy kicsit a pihenés...vagyis még most sem szenvedünk hiányt a munkában, de más, mint a megelőző időszakban volt. Persze a téli hónapokhoz képest még most is hihetetlenül sok zarándok érkezik! És újabb hospitelara fog távozni, bár ez most éppen nem fog érzékenyen hatni rám. Egy kanadai hölgyről van szó, aki annyira nem lopta be magát egyikünk szívébe sem. Egy olyan sajátságos stílusa van, amit elég nehéz megszokni. Egy dolgot szeretem volna csupán tőle, hogy viszonozza a mosolyomat, ezt elértem; aztán, hogy mennyire őszintén, arról azért lennének kétségeim. Arra azonban rá kellett jönnöm, hogy elég komoly problémái vannak, amiket csak nehezen, némi alkohol segítségével tud orvosolni. Tulajdonképpen nem tudom min kellett keresztülmennie, az meg végképp nem az én dolgom, hogy bárki felett ítélkezzem. Ehhez aztán végképp nincsen semmi jogom; pláne úgy, hogy én sem szeretném, hogy engem elítéljenek. Mindenkinek meg van a maga kis története, bár ha jobban belegondolok itt elég speciális emberek gyűlnek össze. Már csak azért is, mert a Caminon elég sok emberrel találkozhatunk, akik valamilyen terhet hoznak magukkal. Ez alól persze a hospitalerok sem kivételek, sőt! Elég furcsa emberekkel kellett már együtt dolgoznom, de ez is megtanított arra, hogy az embereket minden körülmény ellenére el kell fogadni, köztük engem is! Ahogy egyre jobban gondolkodom, egyre inkább világossá válik, hogy mi nyugatalanít. Nem sikerült ugyanis lezárnom a múltamat. Hiába gondoltam, hogy mindent átgondoltam, rá kellett ébrednem, hogy közel sem értem a gondolataim végére. Nagy köszönettel tartozom a sorsnak, hogy felhívta erre a figyelmemet, mert a jövőmmel már tisztában vagyok, ám egy valami még nyugtalanít, és ez mindaz, ami mögöttem van. Azt hittem, hogy már megbocsájtottam magamnak, és új életet kezdhetek, de egyre inkább rá kell ébrednem, hogy mindez nem ilyen egyszerű. A megbocsájtás más ember részére is nehézkes dolog, már ha nem felszínesen szeretnénk mindezt elintézni; hát még saját magunk felé! Gondoltam, mindezzel könnyen megbírkózom, gondolkodom az átélt dolgokon, és máris bocsánatot nyerek. Ám mindez ennél sokkal bonyolultabb! Ugyanis túlságosan sokat hibáztam, még pedig olyan lényeges dolgokban, amikben az embernek ki kellene tartania az elvei mellett. Már ha vannak ilyenek! Egyre inkább bebizonyosodni látszik, hogy még korántsem értem az utam végére. Legjobban úgy tudnám megfogalmazni, hogy eljöttem az első Caminora, ami megmutatta számomra a jövőt, és egy kis bepillantást engedett a múltamba. Most pedig másodszor is útra kelhetek, ami már csakis rólam fog szólni. Azt már tudom, hogy mit kell tennem az elkövetkező tíz évben, tehát most teljesen az elmúlt dolgokra koncentrálhatok. Mert ez az, ami még nyugtalanít! Ez az egyetlen dolog, ami még megoldásra, átgondolásra vár! Ennek érdekében egy nem mindennapi Caminora indulok, hanem egy olyanra, amelyen nem kell foglalkoznom a környezetemmel, csakis saját magammal.

Az utóbbi két nap a muzsika jegyében telt. Tegnap a nemzeti ünnep tiszteletére a katedrálisban tartottak koncertet, ami lenyűgöző volt. Már maga a környezet is magával ragadó, de a koncert is fantasztikus volt. Azt be kell vallanom, hogy a latin nyelvű darabok, azért jobban a szívemhez szóltak, mint a  német nyelvűek, de ebben talán nincs semmi meglepő. A német nem a dallamosságáról híres. Ma pedig a mellettünk lévő kertben hallgattam ismét a városi zenekar nyilvános próbáját, miközben a naplemenetét csodáltam.

Az alberguet pedig a végletek jellemzik, egyik nap az egyik épületrész üresen marad, míg másnap a másik albergueben is alszanak. Ma éppen a nyugalmasabb nap volt, amit azért nem bántam; de már most tudjuk, hogy holnap bolondok háza lesz. Ugyanis két napja Leonban már délután teli volt az albergue, ez pedig azt jelenti, hogy nálunk is hasonló tömeg várható. Magyarok persze szinte minden nap vannak, az összetételük azonban vegyesnek mondható. Tudom, nem lehet mindenki hozzám közel álló, és örülök is minden honfitársamnak, de azért mégis van egy pár kedvenc!

Ismét távozott az egyik munkatársam, helyette viszont kettő másik érkezett Madridból. Mindkét úriember nagyon aranyos, bár ennyi idő alatt persze nem lehet senkit megismerni. Egyáltalán mennyi idő szükséges ahhoz, hogy valakit igazán kiismerjünk; már ha egyáltalán ilyet ki lehet jelenteni. Én ebben sajnos nem vagyok éppen a legjobb, túlságosan hiszékeny és naiv voltam mindig is, a helyzet azóta sem javult sokat. Mindig mindenkiről a legjobbat feltételezem, és valóban hiszek abban, hogy a lelke mélyén szinte mindenki jó ember. Ebből a felfogásból kifolyólag pedig, szinte egyenesen következik, hogy nagyon sokat kellett csalódnom az emberekben. Hiába, ezen a hozzáálláson nehéz változtatni, maximum kissé óvatosabbá tudok válni, bár mostanság egy teljesen más közeg vesz körül, ahol kevésbé kell tartani az emberektől. És ki tudja, talán majd egyszer, újra képes leszek megbízni az emberekben.

Nem elég, hogy én magam is azt gondolom, hogy egyszerre két személyiség rejtőzik bennem, ma erre a munkatársam is felhívta a figyelmemet. Pontosabban, ő úgy fogalmazott, hogy két eltérő arcomat ismeri. Az egyik egy komoly, felelősségteljes,  megfontolt személy; aki sokkal idősebbnek tűnik a koránál, és már sok mindenen keresztülment, sőt, talán túlságosan is. Míg a másik oldalom szintén bennem él egy gyermek, a maga kis szeleburdiságával, csak sajnos mindez már kevés alkalommal tör elő belőlem. Furcsa volt mindezt az ő szájából hallgatni, már csak azért is, mert a történetemet egyikük sem ismeri. Nem tudják, min kellett keresztül mennem, vagy éppen milyen körülmények alakították ilyenné a gondolkodásomat.  Persze minderre még én magam sem találtam meg a választ, de szerintem jó úton haladok a megoldás felé. Sokszor elmélázok mi lett volna, ha annak idején máshogy alakulnak az események. Például, ha nem kezdek el dolgozni tizennégy éves koromban, hanem gondtalanul és szabadan töltöm el az iskolán kívüli időt. Vagy, ha mondjuk korombeli barátok vesznek körben, akik a lehető legjobb példát mutatják nekem, vagy legalábbis jobbat, mint, amit láttam. És mennyit változtattak volna az eseményeken, ha egyáltalán „normális” körülmények között nővök fel. Persze, mit nevezünk normálisnak, de mondjuk egy biztos családi háttér mindenképpen szükséges hozzá. Vagy éppen mi történt volna, ha egy kicsit jobban odafigyelnek rám, és jobban aggódnak értem. Persze a sort még bőven tudnám folytatni, de a lényegen mit sem változtat; itt vagyok, és együtt kell élnem mindezzel. A választ azonban így talán könnyebben meg kapom a kérdéseimre, azaz, hogy miért is kellett ennyire hirtelen felnőnöm, és mennyire nem tudtam alkalmazkodni a körülményekhez. Bár, hogy is tudna egy tinédzser egyik pillanatról a másikra felnőtté válni. Pedig muszáj volt, és sajnos nem is sikerült a legjobban. De most már elég érett vagyok ahhoz, hogy kijavítsam a hibáimat. Arra azért ráébredtem, hogy még mindig nem vagyok olyan erős, mint amilyen szeretnék lenni, de az összes hibájából tanulhat az ember. Az élet, úgyis egy folyamatos tanulás, ahol az összes szituáció valami újat tanít meg nekünk. Jó esetben az első lecke után már nem követjük el ugyanazt a hibát, de sok esetben rengeteg ismétlésre van szükségünk. É persze az sem mindegy, hogy milyen tanáraink voltak, én sajnos nem kaptam éppen a legjobbakat!

A zarándokok száma teljesen kiszámíthatatlan; egyik nap el kell küldnünk az embereket, míg másnap az épület egyik fele teljesen üresen marad. A nyári időszak után a tél most egy hatalmas kikapcsolódás lesz, amikor bőven lesz időm mindenre. Az augusztus minden tekintetben őrültek háza nálunk, és az egész Caminon egyaránt. Én nem lennék képes, hogy útra kelljek most; egyrészt a meleg, másrészt a zsúfoltság miatt. De már csak októberig kell várnom, ugyanis most már biztos, hogy a hónap elején én is elindulhatok Santiago felé. A tegnapomat ennek jegyében a tervezgetéssel töltöttem, és kimondhatatlanul várom, hogy útra kelljek. Elég merész elhatározásra jutottam a Caminommal kapcsolatban, de ugye nincsenek lehetetlenek; és ismét egy olyan dolgot vihetek végbe, ami azelőtt számomra elképzelhetetlennek bizonyult. De mindaddig még dolgoznom kell egy pár napot, sőt még drága nővéremmel is együtt lehetek. Arra is alkalmam lesz, hogy a születésnapját együtt megünnepeljük, ugyanis éppen ma van a napja. Azt persze rettentően sajnálom, hogy nem tölthetjük együtt ezt a napot, és amikor arra gondolok mi hiányzik a legjobban otthonról, tényleg csakis a családom lebeg a szemem előtt. Most tanultam meg mekkora értéke is van a közösen átélt élményeknek. Amikor otthon voltam, szinte minden vasárnapom a munkáról szólt, nem pedig arról, hogy a családommal legyek. Most bármennyire is szeretnék, nem lehetek velük. Nem ölelhetem magamhoz őket, és nem nézhetek a szemükbe, miközben elmondom mennyire is szeretem őket. Persze karácsonykor mindent bepótolhatok, és ha választani kell egy időpontot az évből, amikor otthon szeretnék lenni, akkor nem is kérdéses, hogy mikor menjek!

Az élet azonban továbbra is idilli Astorgában, sőt az utóbbi napok a munka mellett szerencsére mást is tartogattak. A tegnapi estém igazi felüdülés volt, olyan, melynél nem is kívánhatnék többet. Az albergue melletti fantasztikus parkban a helyi zenekar nyilvános próbáját hallgathattam végig, miközben a naplementét csodálhattam egy pohár Rioja társaságában. Ennél nyugodtabb környezetet nem is tudtam volna elképzelni, olyan valótszerűtlennek tűnt mindez. Mégis itt vagyok, távol mindenkitől, és minden zavaró körülménytől. Mindezért nem is tudom kinek tartozom hálával, de hatalmas köszönet érte!

A mai napomat pedig egy magyar társaság tette még szebbé, sőt ha még pontosabb akarok lenni, akkor egy korombeli fiú. Persze szoktam találkozni kedves emberekkel, de a szívemnek igazán különlegessel, azért nem minden nap. Ő azonban mégis ilyen személy volt, és szerencsére viszonylag sok időt tudtunk együtt tölteni. Minden szempontból érdekes, kedves, intelligens ember, akivel igazán öröm volt elbeszélgetni. Ilyenkor azonban tudatosul az emberben, hogy holnap mindenki folytatja az útját, és nagy valószínűség szerint soha nem fogom látni többet. Ezt az egyet nehéz megszokni a Caminon, mind a zarándokok, mind a hospitalerok tekintetében. Egyrészről az ember teljesen odaadja a szívét, míg másfelől tisztes távolságot kell tartania. Ugyanis hirtelen hihetetlenül mély barátság alakul ki, és ugyanilyen gyorsan véget is ér mindez. Persze sok itt járt zarándokkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, de ez mégsem ugyanaz, ugyanis tisztes távolság választ el minket egymástól. Tehát az ember kénytelen megtanulni, hogy értékelni kell minden egyes percet, amit a másik társaságában tölthet el, mert könnyen lehet, hogy ez az utolsó alkalom!

Már egyáltalán nem meglepő, hogy teljesen telt házzal működik az albergue. Ezzel persze rengeteg munka jár együtt, és sajnos nem is dolgozunk most annyira sokan. Igaz, ma érkezett vissza egy spanyol lány, de a német munkatársunk pedig haza ment. Mondjuk eddig is ajándék volt, hogy itt volt velük; elég érdekes története van, mert zarándokként érkezett hozzánk, akinek problémája volt a lábával. Csupán ez okból kifolyólag maradt egy pár napot, de végül azt vettük észre, hogy másfél hónapja dolgozik velünk. Nagyon aranyos lány volt, de elérte azt a pontot, hogy a szíve egyértelműen azt súgta neki, hogy bármennyire is szeret itt lenni, haza kell térnie. Így tehát, ma ismét a buszpályaudvarra mentem, hogy valakitől ismét búcsút vegyek. Nehéz megszokni az érzést, hogy mire megszeretünk valakit, már csak elbúcsúzni van időnk tőle. Ki tudja, fogom-e még látni valaha? Az ember mire megnyílik egy másik félnek, mire egy kissé kiismeri, és közelebb engedi magához, addigra el is veszíti. Persze, azért ez nem minden esetben zajlik így, mert nem alakítunk ki mindenkivel mély kapcsolatot; illetve van, aki csak egy hetet tölt nálunk. De ha hosszú távon vagyunk együtt, akkor elkerülhetetlen a távozás utáni fájdalom.

Az egyik kedves magyar zarándoktól kölcsönbe kaptam egy könyvet, mely lényegében a lovak és az emberek közötti speciális kapcsolatról szól. Pontosabban, Monty Roberts egy sajátos párhuzamot von a lovak és az emberek között, és a könyvet olvasva én is magamra ismerhettem. Ugyan még közel sem értem a végére, de így is tanulságos olvasmány, amit ismét a sors küldött a kezem közé. Tán az eddigi legfontosabb, ami megfogalmazódott bennem, az a félelem. A mindentől való távolságtartás, ami megbánthatja az ember szívét. Sajnos már sikerült elérnem azt a szintet, hogy egyszerűen senkiben sem vagyok képes megbízni, és mindenkinek a szavát kétkedve fogadom. Annyira sokat kellett csalódnom az emberekben, hogy félek bármelyikükben is hinni. Kénytelen voltam addig a pontig eljutni, hogy csakis úgy tudom megvédeni saját magamat a csalódástól, ha senkinek nem adom meg a bizalmat. Mégis, néha valami halvány remény azt súgja, hogy felesleges mindez. Végül pedig mindig a kiindulási pontnál lyukadok ki, azaz ha távol tartom magam mindentől, akkor csalódás sem érhet. Arra persze kiváncsi vagyok, hogy így, ebben a formában ezt meddig lehet folytatni, mert tisztában vagyok vele, hogy igenis szükséges megbízni az emberekben. De ahhoz túl sok rossz élményt kellett megélnem, hogy erre képes legyek. A könyv egyik legfontosabb üzenete is alapjában véve a bizalom fontossága, hogy csakis így tudunk közelíteni a másik felé. Kiegészülve persze mindazzal, hogy mennyire nehéz újra felépíteni a másikba vetett hitünket, ha egyszer elvesztettük.

Az egyik történet egy lóról szól, aki rossz szokásaitól alig tudott csak megszabadulni, és évekkel később sem tudta teljesen elfelejteni mindazt, amire kiskorában nevelték. És akkor, hogy tud az ember felülemelkedni majd 25 éven? Sokszor oly távolinak érzem mindezt, sokszor úgy érzem mégis kitörölhetetlenül bennem él. Mindez kellett ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, de mégis képes vagyok legyőzni mindazt, amit annyira szeretnék? Az esetek többségében elég erősnek érzem magam mindehhez, de olykor elgyengülök, és az élet apró kis jeleket küld felém. Bebizonyítja, hogy mindez nem is olyan egyszerű, mint azt gondoltam. Olykor mintha a két énem küzdene egymással; ugyan tudom, hogy melyik az erősebb, és melyik az igazi. Mégis a bennem lakozó rossz kétségbeesve kiált segítségért, hogy ennyi idő után, ugyan miért is nincs már rá szükség. Mintha egy mély segélykiáltás lenne, amiért majdnemhogy létezésétől kezdve valaki mindig eltaszította őt; mintha végeredményben soha senkinek sem kellett volna igazán. Kezdve a családtól, a barátokon és ismerősökön át, egészen önmagáig. Pedig igenis semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy valaki szeresse őt; most pedig már nem kerülhetem el, és keblemre kell ölelnem, bármennyire nehéz is, mert csak így találhat megnyugvást. Szerencsére már azt is tudom, hogy mi segíthet hozzá ehhez a folyamathoz, a megvalósításra azonban még egy kis ideig várnom kell. De ismét elég egyértelmű jelet kaptam a teendőket illetően; köztük is az első, hogy nagyon sok mindent kell még végiggondolnom!

Az albergue jó pár napja a maximum létszámmal működik, sőt, ha lehet még többel! Ennél több zarándokot semmilyen módon nem tudunk fogadni, emiatt egy elég nagy nézeteltérés is támadt nálunk. Az az igazság, hogy elég nehéz mindenki kedvében járni, és a spanyolok azért sokkal szókimondóbbak, mint amihez otthon hozzászokott az ember. Szerencsére ezt nem velem szemben érzékeltetik, hanem egymás között, de persze mindennek én is tanúja vagyok. Szóval akadt egy kis problémánk az ágyak elosztásánál, amit nehezen, de sikerült megoldani, de azért ilyenkor visszasírom a nyugodt időket. Bár már nem kell sokáig várnom, és ismét nyugodtság költözik közénk, amit most annyira hiányolok. És akkor ennyit is a nehézségekről, mert persze ezen kívül minden rendben folyik az albergueben. Mindenki nagyon boldog nálunk, ami nem is meglepő, mert végighallgatva, hogy milyen szállásokat talál az ember, a miénk tényleg kész felüdülés! Arról nem is beszélve, hogy Astorgától mindenki el van ájulva; köztük az összes magyar is. Az elmúlt pár napban úgy huszonöten érkeztek a kis országunkból, ami részben köszönhető egy biciklista csoportnak is, de a létszám így is elképesztő.  Ismét fantasztikus embert sodort hozzám a camino, mintha egy régi barátnőmmel talákoztam volna. Ez már csak azért is érdekes, mert nincsenek nagyon barátnőim; mégis; most mintha a másik felemet találtam volna meg egy hölgy személyében. Ilyenkor persze sajnálattal tölt el, hogy búcsút kell vennünk egymástól, ám vigasztalást jelent, hogy esetleg otthon újra találkozunk. Éppen mostanság kezdtem el repülőjegyet keresni magamnak, mert a karácsonyt idén Magyarországon szeretném tölteni. Ha már egész évben külföldön vagyok, legalább ezt a szent ünnepet a családom körében szeretném tolteni. Az azonban mindenképpen vigasztaló, hogy januárban már jöhetek is vissza. Addig is mindenkit meginvitáltam kis hazánkban, arra azonban kiváncsi vagyok  hányan fognak meglátogatni. Az már biztos, hogy én egy percre sem fogok unatkozni, mert az otthon töltendő három hét szinte összes percére már most megvan a programom, az pedig csak meglepetés, hogy mivel fog mindez még kiegészülni.

Az itteni életem pedig még inkább kezd kialakulni, már diákigazolványom is van, ugyanis beiratkoztam a nyelviskolába. Szeptember végén kezdem a német nyelv felelevenítését. Kiváncsi vagyok, hogy fogok haladni vele. Azért bízom benne, hogy mindaz, amit gyerekkoromban megtanultam még felidézhető; biztos valahol ott van az agyam rejtett zugaiban, csak meg kell keresnem! Időm azonban bőven lesz rám, mert már rendesen furcsa lesz, ha csökken a zarándokok száma! Addig is azonban a főnököm máris új feladatot talált nekem, tehát unatkozni egy percre sincs időm! Olyan gyorsan repül az idő, elképesztő, hogy már augusztusban járunk; most voltam még csak nyaralni, mégis mindez szinte három hónapja történt. És még csak most érkeztem Astorgába, ehhez képest kilenc hónapja élek itt. Ennyi ideje kezdtem meg a teljesen új életemet, amely oly távol esik a megelőzőtől. Kilenc hónapja élhetek ebben az álomvilágban, amelyből nem is akar felébredni az ember. Ennyi idő alatt igen sok esemény történt, rengeteget tanultam, és ezernyi dolgot megtapasztaltam. Annyi újdonsággal találkozhattam, mint eddig soha, és annyi szépségben lehetett részem, ami szintén magával ragadó. Mégis, ha lehet még ennél is nagyobb dolgot kaptam meg itt, még hozzá az igazi szeretetet és megbecsülést. Mindezért pedig csupán önmagamat kellett, mintegy felajánlanom, ami lehet nagy áldozatnak tűnik, mégis ha jobban belegondolunk, cserébe sokkal többet kap az ember. Másfelől abba is bele kell gondolni, hogy mi az, amit feladunk, mit hagyunk magunk mögött. Hiába van jó állásunk, és biztos körülményeink, ha egy lelketlen világban kell eltölteni a napjainkat. Mit sem ér a pozitivizmusunk, ha a környezetünk folyamatos negativizmusa hatja át az óráinkat. És persze mindez kiegészül még a barátainknak vélt ismerősök sorozatos hátba támadásával, mely eredményeképpen az ember egyszerűen képtelenné válik arra, hogy bárkiben is megbízon. A bizalom amúgy is egy sarkallatos tényező. Egy bizonyos idő után az ember már tényleg fél hinni a másikban, a helyzetet pedig tovább nehezítheti, ha újból és újból csalódnia kell. Mégis hiszek abban, hogy a lelke mélyén mindenki igenis jó ember, csak mindenkinek meg kell találni ezt az oldalát!

A hetem nagyon mozgalmasra sikerült, ami persze a zarándokok számának is köszönhető. Érdekes, mert úgy gondoltuk, hogy most egy kissé kevesebben lesznek, ugyanis hétfőn volt Szent Jakab napja. Feltételeztük, hogy az emberek ekkor Santiagóban szeretnének lenni, mert nagy fiestát rendeznek az ország védőszentjének tiszteletére. Elég nagyot tévedtünk, mert este hatra teljesen betelt az albergue, ami nem kis teljesítmény, mert amióta kész lett két új szoba még több ember fér el nálunk. Ehhez képest hétfőn az összes létező helyen matracok voltak a földön, és így is el kellett küldenünk a zarándokokat. Sajnálatos, már csak azért is, mert mi is megemlékeztünk Santiagó napjáról. Délután egy római körútra invitáltuk a vándorokat, ami Astorga fontos maradványait mutatja be az első századból. Ez az egyik kedvenc programom a városban, mert egy teljesen más világba kalauzolják el a résztvevőket. Ezután pedig közösen mentünk misére, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy egy masik hospitalerowal együtt helyeztük el Szent Jakab tiszteletére a virágot az oltár elé. Elég megható érzés, hogy fél éve töltöm itt a napjaimat, és ennyire befogadtak maguk közé a helyiek, tényleg úgy érzem, hogy otthon vagyok köztük. Sokkal inkább, mint bárhol máshol, ahol eddig éltem. Az estét pedig vacsorával zártuk, amin ha lehet még furcsábban éreztem magam. Gondolatban régi munkahelyemen voltam, ahol ennél sokkal nagyobb és nehezebb rendezvényeket kellett szervezni. Ahhoz képest ez tényleg csak egy kis baráti összejövetel volt, arról nem is beszélve, hogy én is részese lehettem. Mindez persze annak idején elképzelhetetlen volt, mint ahogy az is, hogy együtt beszélgessünk, együnk a vendégekkel. Ha elgondolkodom azon, mi is hiányzik otthonról, sajnos nem sok minden jut az eszembe, persze a családot leszámítva. Amire viszont mégis jószívvel emlékszem, az a rengeteg program, amit szerveztünk; a konferenciák, a borvacsorák, a fogadások. És az esküvők, amikor egy fiatal pár egyik legfontosabb napját tettük felejthetetlenné. Most ugyanezt a boldogságot látom szinte minden nap magam körül, tehát egy pillanatig sem bánom, hogy ennek a csodának a részese lehetek.

A hét második fele pedig még további programokban is bővelkedett, ugyanis most római kori játékokat rendeznek Astorgában. Annak idején a római csapatok idejövetelükkor a helyi, asturiaikkal kerültek összetűzésbe, és ezt elevenítik fel minden évben. A város parkjában állomásoznak a római és a helyi csapatok, és öt napon keresztül ebben a táborban is élnek. Emellett pedig különböző bemutatókon eljátszák az akkori eseményeket. Ma például az astorgaiak és a rómaiak játékos összecsapására került sor, melynek szintén aktív résztvevője lehettem. A közönség egy része a római seregeket, és az astorgai csapatokat buzdította korhű ruhában. A főnököm pedig meglepett egy római jelmezzel, így a családjával együtt mentünk a Plaza del Torroshoz, ahol idén az astorgaiak győzedelmeskedtek.

Magyarokban mostanság sem szenvedek hiányt, öt nap alatt nagyjából huszan érkeztek otthonról. Ami viszont sajnálatos, hogy honfitársaim most is egy kissé elkeserítettek, már ami az összetartást illeti. Bár nem is értem miért csodálkozom ezen, megszokhattam volna, hogy nálunk ez már csak így megy. Ennek ellenére ismét fantasztikus embereket ismerhettem meg, és némelyükkel tényleg úgy beszélget az ember, mintha régi barátokkal találkozna. Ami viszont sokszor elszomorító, hogy másnap mindenki távozik, és nagy valószínűséggel sosem látjuk egymást újra. Viszont másnap újabb és újabb zarándokok érkeznek, akiktől mindig tanulhat valami újat az ember! Gondolataim, és egyáltalán a kis életem lassan visszakerül a régi kerékvágásba, ami persze jó is, meg nem is. A konzekvenciákat levontam, ismét tanultam valami újat magamról. Be kell látni, hogy talán mégsem vagyok olyan erős, mint gondoltam, és bőven van még hova fejlődnöm. De mindenesetre ismét szükségem volt arra, hogy szembetalálkozzam mindezzel, mert csak így tudom alakítani a saját személyiségemet. Nagyban megkönnyíti ezt a folyamatot,  ha időnként észreveszem, hogy mi az, amin változtatni szükséges. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy a nem véletlenül alakul így a sorsom, tehát mindennek van értelme, még ha most nem is vagyok tisztában mindezzel. Így tehát kénytelen vagyok mindent pozitívan és egy hatalmas mosollyal fogadni! 

Nagyon régen írtam már, ami persze nem azt jelenti, hogy nem történik ezernyi dolog, csupán eléggé idő szűkében vagyok, illetve estére azért elfárad az ember. Mostanság már nagyon korán kezdem a napomat – úgy fél hat tájékában – így magától értetődő, hogy hamarabb ágyba kell bújnom. Amúgy pedig a sziesztát is kezdem megszokni, persze a délutáni pihenés szokását nem nehéz felvenni. Nem is emlékszem hol is hagytam abba a történések mesélését, egy azonban bizonyos, a zarándokok száma tényleg hihetetlenül magas, már többször is teljesen megtelt az albergue, ami a méreteinket tekintve magáért beszél. Ráadásul mostanra két új szoba is kész lett, így még többen tudnak megszállni nálunk. A zarándokokat illetően a magyarok száma is rendkívül sok, sokszor már magam sem akarom elhinni, honnan is érkezik ennyi honfitársam. Hihetetlen sorsokkal találkozok itt, különböző motivációkkal, ki miért is érkezik az El Caminora. Ám egy történetet sosem fogok elfelejteni, mely annyira megrázó és szívbe markoló volt, hogy még most is a hatása alatt vagyok. Egy férfi egy olyan „küldetést” vitt végbe, amihez bevallom, nekem sosem lenne erőm. Ekkora önfegyelem, kitartás, és földöntúli energia csak kivételes esetekben adatik meg; attól pedig hihetetlenül boldog vagyok, hogy mindezt én magam is láthattam. Újabb bizonyítéka annak, hogy Istennél semmi sem lehetetlen! Remélem ez az út megadta a megnyugvást mindannak, akinek szüksége volt rá; és valóban csodálatra méltó tettnek lehettem szemtanúja!

De az utóbbi időszak elég nagy változásokat is tartogatott! Egyrészt szeretteim életében, másrészt a sajátomban is. Mostanság többször eszembe jutott saját megelőző életem is. Mi az, amit otthon hagytam, mit kaptam helyette, és hol élhetek most. Persze egy percig sem kérdéses, hogy jó helyen vagyok, mégis egy fontos dolgot át kellett értékelnem. A másik változás egy közeli barátom életében történt meg, aki – elsőre - véleményem szerint helytelen döntést hozott. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha mindaz, amit eddig mondott volna éles ellentétben állna a mostani tettével, és egyszerűen nem tudtam megérteni, hogyan is követhette el ezt a lépést. Úgy vélekedtem, én ennél sokkal helyesebben cselekednék, és kötelességem lenne minderre fel is hívni a figyelmét. Míg egy szép napom én magam kerültem ugyanebbe a helyzetbe¸és magam is mondhatjuk úgy, hibát követtem el. Persze ez is kétséges, hogy mit tartunk hibának, mert nem véletlenül alakulnak az események, és sokszor csak utólag ébredünk rá egy lépés fontosságára. De, mindent egybevetve a hangsúly azon van, hogy a magamról kialakított képem korrekcióra szorul, ugyanis hiába estem át egy hatalmas változáson, még most sem értem el azt, amit szeretnék. Újabb leckére hívta fel a figyelmemet az élet, amit utólag biztos meg fogok köszönni, de azért okozott egy pár nehezebb napot az életemben. A helyzet iróniája ebben csak annyi, hogy mindez pár nappal azután történt meg velem, hogy véleményt alkottam más életéről. Mindezt nem kellett volna, ugyanis nem lett volna semmi jogom hozzá! – Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek. El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el. Bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak...vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát és csak azután törődjél azzal, hogy kivedd a szálkát felebarátod szeméből! Lukács 6. Erről feledkeztem meg csupán, de elég hamar eszembe jutatták a körülmények. Persze minden nap tanulhat valami újat az ember, csak viszonylag nehéz megtenni mindezt úgy, hogy már szinte biztosan érezhettük, hogy sikeresen levizsgáztunk. Az élet iskolája persze nem ilyen egyszerű, és soha nem ér véget!

Ahhoz, hogy mindezeket megtapasztaljam két szabadnapra volt szükségem, amit a lehető legjobban meg is próbáltam kihasználni. A helyzet kettősre sikeredett, bizonyos szempontból fantasztikusra, míg más szemszögből szomorúra. Amikor hirtelen egy teljes más környezetbe kerül az ember - ráadásul egy olyanba, ami tényleg varázslatos -; bármennyire is élvezi, vissza kell zökkeni a hétköznapokba. Persze a csodás kis megszokott világomban, amiből kevés dolog hiányzik. De lehet, hogy éppen így kerül hangsúly arra, mi is az, amit még meg kell találnom. De miután ugye megpróbálok mindenhez pozitívan hozzáállni, ebben az esetben is csak örülnöm kell mindannak, amit az élet ajándékoz nekem. A sorsom pedig úgyis alakul a maga útján, úgy, ahogy annak lennie kell!

A hospitalerokat illetően hihetetlen nagy a körforgás nálunk, hetente újak jönnek – mennek, és bármennyire is nehéz, alkalmazkodni kell ehhez is. Új emberek a saját kis szokásaikkal és életfelfogásukkal, melyek újabb feladatok elé állítanak. Egyikük beszédbeli nehézségekkel küzd, ami megnehezíti a kommunikációt köztük, mégis ez esetben is hatalmas hivatásunk van. Boldoggá tehetünk egy olyan embert, akit a társadalom csak nehezen fogad be maga közé, aki talán soha nem érezheti hasznosnak magát. Itt pedig egy olyan környezetbe kerülhet, ahol szívesen dolgozik, és olyan élményekben lehet része, amit soha nem fog elfelejteni. Büszke vagyok rá, hogy ennek mi is részesei, sőt előmozdítói lehetünk. Persze mindehhez az is hozzátartozik, hogy találkozásunk első napján még én sem így álltam ehhez a kérdéshez, de ezt is sikerült átértékelnem. Illetve a másik munkatársam, aki ugyan teljesen egészséges, viszont a lelkében olyan keserű, egyszerűen elutasító az emberekkel, semmi érdeklődést nem lehet felfedezni benne a többiek iránt. Két hét után eljutottunk arra a pontra, hogy mosolyog, ha meglát; abban pedig csak reménykedem, hogy félig-meddig őszintén. Kiváncsi vagyok, merre tart a kapcsolatunk, és hová fogunk érkezni újabb három hét elteltével. Közben egy német úriember is dolgozott velünk, aki egy külön kis egyéniség volt, de az biztos, hogy nem volt teljesen normális; az ötvenöt évével mintha a gyerekünk lett volna. Mindenesetre érdekes színfolt volt az albergue életében, akinek a társaságát két hétig élvezhettük. Holnap pedig újabb segítőtárs érkezik hozzánk, akivel együtt fogjuk ünnepelni Szent Jakab napját!

Újból távozni fog az egyik kollegánk, így japán társaság nélkül maradunk. Helyette viszont két segítség is érkezik, egyikük régi hospitaleronak számít, aki most a feleségével együtt fogja nálunk tölteni a napjait. Végülis, meg lehet szokni lassanként ezt a folyamatos  körforgást, jönnek - mennek a hospitalerok, csupán hárman maradunk itt szinte állandóra. Már csak ebből kifolyólag is egészen különleges kapcsolat alakul ki köztünk, olyan mintha egy családot alkotnánk. Nem mintha a többiek nem lennének ennek a famíliának a részei, de más, amikor már jó pár hónapja együtt töltjük a napjainkat. Megismertük egymást, tudjuk a másik szokásait és mániáit is. Azt persze be kell látni, hogy mindannyiunknak meg van a maga kis rigolyája, persze ebbe magamat is beleértem. A legszebb mégis az, hogy így is teljesen el tudjuk fogadni egymást. Szerencsére a munkatársam utolsó napjait is sikerült széppé varázsolni. Egy kicsit aggódtam, mert elég nehéz vele kommunikálni, illetve szinte csak velem tud beszélgetni. Az angolja is bőven hagy kivetnivalót maga után, spanyolul pedig egyáltalán nem beszél. Mégis meg tudtuk találni a közös hangot, sokszor beszéd nélkül is. Ehhez hozzájárult az is, hogy a napokban szinte mindig csak velem dolgozott, megmutattuk neki a csokoládémúzeumot, a paellával, amit a másik hospitalera készített pedig teljesen levettük a lábáról. Tehát mindent megpróbáltunk, és szerintem sikerrel is jártunk. Ma még az én feladatom lesz kikísérni a vonatállomásra, hogy búcsút vegyünk egymástól. Mindaddig, amig Japánba nem látogatok, ugyanis egyszerűen  muszáj látnom ezt az országot minden csodájával együtt!

A zarándokok száma továbbra sem csökken, mint ahogy a magyaroké sem. Ugyan most nem érkezett minden nap honfitársam, de nem szabad telhetetlennek lennem. Nincs annál nagyszerűbb érzés, mint amikor már úgy érkeznek meg, hogy személy szerint engem keresnek, vagy amikor e-mailt írnak, hogy mi történt velük a Camino után. Persze ezt egy kicsit nehéz átéreznem, mert nem tudom milyen érzés, amikor az ember hazamegy ebből a csodából, és utána vissza kell zökkenie a megszokott kis világába. Én nagyon távol kerültem mindettől. Mintahogy mindentől, ami előtte jellemzett. Mindezt egy cseppet sem bánom; és örülök annak, hogy itt sikerült megtalálnom a boldogságomat. A város főterén ülve éppen azon gondolkodtam milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, és csakis az emberek segítésével kell töltenem a napjaimat. Egy olyan társaságban, ahol mindenki örül a  másiknak, ahol nem panaszkodnak állandóan, és ahol a legapróbb dolgokat is értékelik. Egyre több embert ismerek meg, és be kell látni, hogy mindannyian telis tele vagyunk problémákkal, régi sérelmekkel; mindenkinek meg van a maga kis története. A Camino pedig az a hely, ahol mindez senkinek sem számít, senkit nem érdekel, már abban az értelemben, hogy itt senki nem ítél el senkit. A zarándokok szemléletmódja teljesen sajátos, itt levetkőzik a társadalmi megköttéseket, és mindenkibe csakis az embert látják. Nagyrészük azért érkezik, hogy az egész életük során összegyűlt feszültséget feldolgozzák, vagy éppen, hogy a helyére tegyék az eseményeket. Mi pedig ebben próbálunk meg segíteni mindazzal, hogy megteremtjük a mindehhez szükséges körülményeket!

Az elmúlt napokban egyáltalán nem volt időm írni, de megpróbálom összefoglalni az eseményeket. Először is a legszomorúbb dolog, hogy még egy munkatársam távozott az éjjel folyamán, ami eléggé szomorúan érint. Nehéz megszokni, hogy mindenki itt van egy ideig (két hét – egy hónap), majd elválnak útjaink. Ez különösen akkor rossz, ha tényleg megkedveltük egymást, és a japán munkatársaimmal teljes volt az összhang. Mintha egy kicsit az ember egy közeli hozzátartozójától válna meg, mert az elmúlt időszakot mindannyian úgy éltük meg, mintha a családi körben lennénk. Annyi mindent kaptam ezektől az emberektől! Szeretetet, odafigyelést, tőrödést, maximális segítséget, és persze azt a rengeteg mindent, amire megtanítottak. Megismerhettem egy olyan kultúrát, amelyről csak kevés tudásom volt, és olyannyira a szívembe lopták magukat, hogy az álmaim között immár egy Japánba való utazás is szerepel. Persze soha nem fogom elfelejteni őket! Igaz ,nem is tudnám, mert a környezetem teli van a tőlük kapott ajándékokkal; gondolok itt saját készítésű tárgyakra, vagy éppen egy fiatalságot végigkisérő gyűrűre. Búcsúzásképpen készítettem egy fotóalbumot, a legjobb közös képeinkkel, és csak úgy sugárzik a boldogság mindannyiunk arcáról. Egy jó ideig viszont biztos nem fogjuk látni egymást, bármennyire is szeretnénk.

Az élet azonban megy tovább, már meg is érkeztek az új hospitalerok, akik ugyan rövidebb ideig lesznek nálunk, de most velük kell kialakítanunk az életünket. Spanyolok mindketten, és egyelőre nagyon szimpatikusak. A fiúval pedig angolt kell gyakorolnom, így ismét jó lehetőséget kapok arra, hogy fejlesszem az oktatói képességeimet.

A zarándokokat illetően összefoglalva csak annyit, hogy persze ismét sokan vannak, és egyre többen lesznek, ahogy közeledik Szent Jakab napja. Magyarokból sincs hiány, pár napja nyolcan aludtak itt egyszerre! Most ugyan csak egy hölgy van az albergueben Magyarországról, viszont ő két éjszakát tölt nálunk, így bőven lesz időnk beszélgetni. Amúgy igen különleges embereket ismerhettem meg az elmúlt napokban is, mindenkinek sajátságos története van. Annál nagyobb megtiszteltetésben pedig tényleg nem lehet részem, mint amikor egy zarándok velem osztja meg életének talán legféleltetebb és legmélyebb körülményeit.

Sajnos ez az éjszakám nem sikerült a legjobban, de néha ilyen napnak is kell lennie. A legnagyobb hiányosság a munkatarsam jelenléte volt, ami azt vonta maga után, hogy nekünk kellett mindent bezárni, nekünk kellett mindenre figyelni, illetve reggel is kinyitni. Vicces, mert télen mindezt egyedül csináltam, most pedig négyen maardtunk erre a feladatra, de az ember mégis csak aggódik, nehogy elfelejtsen valamit. Emellett pedig olyan apró körülmények akadályozták a pihenésemet, mint az utcáról behallatszó hangos zene, vagy éppen a zarándokok nevetgélése hajnal kettőkor. Szóval minden egy estére jutott, de legalább kellően fáradt leszek a nap végére!

Az elmúlt két nap a munka jegyében telt, tegnap ismét rengetegen voltak; most úgy tűnik, ismét egy ilyen hullámba kerültünk. Az amúgy megfigyelhető¸hogy ilyen váltakozó mennyiségben érkeznek a vándorok, és az elmúlt héten például nem voltak túl sokan, talán most megint többen fognak érkezni! Magyarok tekintetében a mérleg megint megfelelőnek mondható, ugyanis két nap alatt négyen érkeztek. Először egy férfi, akivel sajnos nem tudtam sokat foglalkozni, pedig fantasztikus ember volt, már amennyit megismertem belőle.  A másik három zarándok is aranyos volt, bár ők nem teljesen az én gondolatvilágomat képviselik. Azért megnéztük együtt a várost, bár információkra ők sem voltak nagyon kíváncsiak. Egyébként elég jól haladok az angolra fordítással, és elméletileg valamelyik nap már a főnökömmel is le fogunk tudni ülni beszélgetni a pontos terveimről. A hétvégén viszont egy pluszfeladattal bízott meg, segítenem kellett nekik csomagokat gyártani zarándokoknak. Persze szívesen álltam a rendelkezésére, és ugye munkának se nevezném mindezt, inkább időeltöltésnek.

Az időjárás pedig most aztán tényleg nyáriasra frodult, én személy szerint képtelen lennék ilyen időben gyalogolni egy hátizsákkal. Iszonyúan tűz a nap, harminc – harmincöt fok meleg van, és az albergue előtti meredék emelkedő is hozzájárul, hogy a zarándokok elég kimerülten esnek be hozzánk. Szegényekért sokszor aggódik az ember! Bár minden napra jut valami apró kis probléma, van akinek a lába fáj, van aki rossz vízből ivott, és persze most már a napszúrás is fenyegető veszélyt jelent. Az én egészségem teljesen rendben van, szegény munkatarsam viszont nincs jól, ő is elkapott valami vírust, így most érte is aggódhatunk!

A héten pedig búcsúvacsorát kell tartanunk masik munkatarsunknak, mert szerdán haza megy, amit mindannyian nagyon sajnálunk! Kell keresnem neki valami ajándékot, és ma megpróbálkozom teljesen egyedül a szushi gyártásának is!

Annyira nehéz így hirtelen három nap eseményeire visszaemlékezni, de a legfontosabbak azért megmaradnak az emberben. Például, hogy ma ismét szushit készítettünk, és tényleg nem nagy ördöngőség, csak gyakorlat kell hozzá. Azt azonban el kell mondani, hogy elég nagy tévedésben éltem eddig ezzel kapcsolatban, ugyanis úgy gondoltam, hogy a szushi egy algába tekert japán étel, rizsből, meg persze nyers halból, különböző zöldségekkel. Viszont a japánoknál a szushi teljesen mást jelent, végülis egy összegyúrt rizsgombóc, aminek a tetejére halmozzák rá a kiegészítőket, ki éppen mit kíván. Amire pedig én gondoltam, az a nori maki, de ezen kívül van még jó pár különböző fajta, persze a nevek megjegyezésével még bajban vagyok; de van tálban formázott, vagy éppen olyan is, melyet egy edényből lehet kiadagolni. Szóval a variációk száma határtalan, ma éppen olyat készítettünk, amit tálból kellett kiszedni; megbeszéltük, hogy e legközelebbit én fogom teljesen egyedül készíteni, arra azért kíváncsi leszek.

Az elmúlt három napban sem maradtam magyar zarándok nélkül, először egy lány érkezett, akivel városnézésre indultunk. Azt be kell azonban vallani, hogy a magyaroknak teljességgel lehetetlen megmutatni a várost, úgy mint idegenvezető. Ők inkább beszélgetni akarnak velem, nem a város múltjára kíváncsiak. Jó persze, azért pár részlet érdekli őket, de inkább csak felületesen. A gyakorlás azonban mindig kell; így például megtudtam, hogy nagyjából fél óra alatt lehet megtenni azt sétát, amit elterveztem, persze úgy, hogy nem nagyon áll meg az ember. Majd otthon elpróbáltam, hogy az információkat mennyi idő alatt tudom elmondani, és sajnos egy óra hosszára nyúlt, amit kicsit soknak ítélek meg. Az egész városnézésnek, nem szabadna hosszabbnak lennie, mint egy óra, mert húsz-harminc kilométer után, már azért fáradtak a zarándokok. Most éppen az angolra fordítással töltöm az időmet, így egy percre sem unatkozom!

Persze magyarok azóta is érkeztek, tegnap egy házaspár, ma pedig három fiatalember. Először egy biciklista ért hozzánk, aki személy szerint engem keresett. Ennél nagyobb öröm tényleg nem kell az embernek, mint amikor valaki már a nevemet is tudja előre, és ezzel fogad. Hozzá kell tenni, hogy mintegy háromezer kilométeren lesz túl a magyar fiú, mire Santiagóba ér, ugyanis Budapestről indult el. Nem sokkal utána pedig két másik magyar is befutott, akikről már hallottam, hogy érkezni fognak. Ők teljesen másként fogják fel ezt az utat, inkább szórakozásként, mint zarándokútnak; persze az a lényeg, hogy mindenki megtalálja a saját útját!

A zarándokok számát illetően a helyzet változatlan, azért van munkánk bőven. De most egy nagyon jól összeszokott csapattal dolgozhatunk, így sokkal könyebben telnek a napok. Egyszerűen nem is tudom szavakba önteni mennyire imádom a japán munkatársaimat, fantasztikus emberek, akiktől rengeteg mindent lehet tanulni. Ez is elragadó ebben a munkában, hogy minden egyes nap új embereket ismerhetünk meg a világ számos pontjáról, és mindenki valami újdonságra hívja fel a figyelmemet. Egyrészt a zarándokok, de mellettük a hospitalerok is, velül pedig huzamosabb ideig tartózkodunk együtt. Arról azért nem szabad elfeledkezni, hogy sokszor nem éppen jó segítséget kapunk, de ez azért ritkán fordul elő. Most hatan segédkezünk az albergueben, és tényleg elmondható rólunk, hogy egy nagy család vagyunk. Mindez azért is fontos, mert én a szeretteim nélkül töltöm a napjaimat, ami egy huzamosabb idő után néha rossz érzéssel tölt el. A családot persze nem lehet helyettesíteni, de ebben a közösségben valóban otthon érzi magát az ember. Munkatarsammal éppen beszélgettünk, hogy mennyire nem szeretnénk, hogy a többiek elmenjenek. Nagyon fognak hiányozni, bár például egyikukre minden nap gondolni fogok. Pár nappal ezelőtt elveszítettem egy számomra fontos karkötőt, és azóta sem találtam meg. Tegnap az egyik japan holgy viszont egy hatalmas meglepetéssel fogadott, ugyanis nekem adta a gyűrűjét, ami még a fiatalságától kezdve kísérte végig az életét. Először el sem akartam hinni, hogy nekem szeretné ajándékozni, de egyértelműen közölte, hogy annyira fontos vagyok neki, hogy ezzel szeretné kifejezni. Ismét egy olyan meglepetést kaptam, amelyet az ember nem ad oda csak úgy bárkinek, és azt persze gondoltam, hogy jól érzi magát velünk, de hogy ennyit jelentene az itt töltött idő, arra nem mertem gondolni. Viszont minden reggel elmondja, hogy mennyire boldog itt, és minden nap tökéletes Astorgában. Annak viszont nagyon örülük, hogy így gondolja, ráadásul úgy, hogy azért akadnak némi nyelvi nehézségek; a szeretetnek persze csak egy közös nyelve van, amit mindannyian képesek vagyunk megérezni. Ebben a szeretet teljes környezetben pedig nem nehéz megélni a napjainkat. Igazából szinte semmink sincsen, mégis a világ legnagyobb értékében dúskálhatunk, a szeretetben.  

Az elmúlt két nap elég sok eseményt tartogatott, persze majdnem hogy csakis jó hírrel szolgálthatok. A rossz hírekről csupán annyit, hogy sajnos elveszítettem egy számomra fontos karkötőt, de azért még bízom benne, hogy hátha véletlenül előkerül. Más kellemetlenség nem is történt, vagyis nem emlékszem rá, így biztos nem lehetett fontos. A napokban nem érkezett rettentő sok zarándok, bár pihenni nem volt időm. Az új beosztás szerint elég sokat vagyok szolgálatban, de szerencsére minden percemet jól töltöm el. Tehát, tegnap és ma is, nem kiemelkedoen sok zarándok érkezett hozzánk, amit már meglehetősen könnyen kezelünk, egyáltalán nem okoz problémát. Egy azonban biztos, már nagyon várjuk, hogy a felújítás végére érjünk, mert azt kicsit nehezebben viseljük. A zarándokok persze megértőek, és nagyon jól kezelik a helyzetet. A tegnapi napon csupán egyetlen magyar érkezett hozzánk, aki sajnos nem volt éppen a legjobb állapotban. Na, semmi komolyra nem kell gondolni, csak van úgy a Caminon, hogy az ember testi, vagy lelki mélypontra jut, vagy éppen egyszerre mindkettőre. Ekkor viszont mindig érkezik segítség valahonnan. Annál nagyobb örömet pedig el sem tudtam volna képzelni, minthogy én lehessek az, aki segítő kezet nyújthat valakinek. Érdekes, mert már az is furcsa volt, ahogy az alberguebe került a zarándok, de a dolgok ugye nem véletlenül alakulnak, egy láthatatlan erő így alakította a körülményeket. Nem lehet véletlen történések sorozata mindaz, ahogy eljutott hozzám a magyar lány; egészen egyszerűen ennek így kellett lennie, és velem kellett találkoznia. Az albergueben eltöltött második nap után pedig , mintha egy másik emberrel találkoztam volna. Még soha nem titulálták szanatóriumnak az alberguenket, de jobban belegondolva tényleg illik rá ez a szóhasználat. Itt valóban mindenki feltöltődhet energiával, és újult erővel indulhat újra útnak. Mindezt pedig mindannyian szívesen, és szívből alakítjuk így. Mégis magával ragadó, ahogy a zarándokok hozzánk viszonyulnak; hogy mennyire hálásak. Ma ismét fantasztikus ajándékban volt részem. Ettől a kedves, magyar lánytól kaptam egy számára fontos emléket. Ugyan erről már esett szó, de mindig meghatódom, ha valaki ilyen ajándékot szán nekem. Ezek olyan tárgyak, amik hihetetlenül sokat jelentenek valakinek, és amit csak egyszer lehet másnak adni. Kiérdemelni ezt a megtiszteltetést, hogy én lehetek ez az egy ember, úgy, hogy mindösszesen egy vagy maximum két napot töltünk együtt, pedig fantasztikus. Ezek az emberek valami fontosat szeretnének nekem adni, de miután nincsen nálunk úgymond semmit érték, annál egy sokkal magasztosabb dolgot ajándékoznak nekem; egy darabot a lelkükből. Kiérdemlem egyáltalán mindezt? Méltó vagyok erre a sok csodára, amit itt kapok? Mindez az utóbbi napokban kétszer is eszembe jutott. Egyrészt, amikor ezzel a bizonyos zarándokkal Magyarországról beszélgettünk, és eszembe jutottak az otthoni körülmények. Az emberek elkeseredettsége, a mélabús arcok, az állandó kesergés, és az egymást követő szürke hétköznapok. És bármennyire is szeretne az ember pozitív lenni, így elég nehéz megvalósítani. Majd összehasonlítottam mindezzel azt a számtalan csodát, amit itt megélek. Ami lehet, hogy csupán nekem okoz mérhetetlen örömet, de úgy veszem észre, hogy a környezetem éppúgy örül neki, mint én magam. Mindezt pedig csak megerősítette egy régi barátommal folytatott beszélgetés, aki a szülővárosom szomorú sorsán keresztül ismét a magyar valóságba kalauzolt. Be kell valljam, nem kívánkozom vissza, bár tudom nagyon jó lesz haza látogatni; és itt a látogatni szón elég nagy a hangsúly!

A nap további meglepetése pedig egy koreai előadás volt, ugyanis egy  csoport alszik nálunk Koreából. Először nem számítottam mindarra, amit tőlük kaptam, de az elmúlt időszak legfelemelőbb élményében lehetett részem. Egy gyerekcsoportról van szó, akik közösen zenéltek, énekeltek, doboltak. De mindezt úgy, hogy mindenkinek tátva maradt a szája, olyan energia áramlott belőle, melyben régen volt részem. Van úgy, hogy az embert kirázza a hideg, ha egy gyönyörű dallamot hall, de hogy mindez fél órán keresztül tartson, az viszonylag ritkán fordul elő. Az a bizsergés, ami az ember testét átjárta, pedig mintha valami ősi világba vezette volna. Olyan erő áradt a közösségükből, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna ennyi szépség láttán, hallatán. Mindezt tíz-tizenöt éves gyerekeknek köszönhettem, akik a zenélés minden percét örömként élték meg. Napról napra egyre inkább el kezdek érdeklődni a keleti kultúra iránt, és már most megfogalmazódott bennem, hogy amint lehetőségem engedi, meg kell látnom ezt a távoli világot. Addig is pedig örülhetek minden egyes napnak, mert a világ más más részét ismerhetem meg a zarándokokon keresztül!

Minden visszazökkent a régi kerékvágásba, az élet ismét a pozitív oldalát mutatja számomra. Bár mindez csakis rajtam múlik, az én hozzáállásomon, de szerencsére az utóbbi két napban semmilyen rossz hírrel nem fogadtak a reggel folyamán, így már napom is jól kezdődött. A zarándokokkal pedig minden egyes perc jól telt, aranyosak voltak, és még csak sokan sem érkeztek, így volt idő mindenkivel beszélgetni. A tegnapom legjobb része mégis délután következett, ugyanis a közeli parkban töltöttem, ahol olvasgattam, pihengettem, relaxáltam és néztem az embereket. Az önfeledten játszó zarándokokat, a kávéjukat iszogató férfiakat, az eszmecserét folytató időseket, és éppen arra gondoltam, milyen kivételes helyzetben vagyok, és hogy mennyi hálával tartozom mindezért. Tudatosult bennem ismét, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy olyan lehetőséget kaptam, amelyben tényleg segíthetem az embereket. Ahol hasznosan tölthetem el a napjaimat, és ahol valóban örülnek nekem. Olyan életcélt találtam magamnak, amelyre mindig is vágytam, viszont sosem találtam. Mennyire távol van mindez az elégedetlenkedő emberektől, akiknek semmi sem jó, akiknek egyszerűen semmivel sem lehet örömet okozni. A lényeg azonban, hogy most ebben a környezetben tölthetem a napjaimat! A parkban való pihengetést ma is beiktattam a programomba, és egyszerűen nem tudom leírni mennyire fantasztikus; olyan mintha az ember egy másik világba csöppene. Bízom benne, hogy mindezt már teljesen be tudom építeni a mindennapjaimba, és ha nem is hosszú időre de mindig lesz majd fél órám meditálni a kertben.

A nagy tömegben csupán egyetlen magyar érkezett, míg tegnap egy házaspár aludt nálunk. Sajnos egyiköjüknek sem tudtam megmutatni a várost, de most már remélem lassan lesz rá alkalmam.

Úgy mennék már én is a Caminon! Ma is éppen elfogott a vágy, hogy elsétáljak Santiagóba, de persze tudom, hogy most szó sem lehet róla. Nincs, aki dolgozzon helyettem, illetve nem feltétlen a mostani körülmények között szeretnék útra kelni. Nekem most túlságosan nagy a tömeg, jobb szeretem, ha kevesebb emberrel találkozom. Bár, azt nem tudom mekkora rá az esély, hogy szeptember magasságában nem legyenek ilyen sokan, de azért bízom benne. Na meg persze jobban örülnék, ha igazi zarándokok vennének körbe, és nem a turisták tömegével kellene sétálnom. Bár sikerült már itt az albergueben megszoknom őket, lassan már én sem akadok fenn semmin, már a bőröndök látványa sem okoz meglepetést. Azért persze idő kellett mindehhez, és persze egyre inkább várom a téli időszakot, amikor az igazi vándorokat várhatom. Most egyelőre beérem azzal is, ha a zarándokok fele érkezik gyalog a saját hátizsákját cipelve; nekik viszont, annál jobban örülök!

Szinte mindegyik napom fantasztikusan telik itt, mégis azért nekem is vannak mélypontjaim; még hozzá éppen ma. Van úgy, hogy minden rosszul sül el, csak a rossz hírek követik egymást, és a körülmények sem a legtökéletesebbek. A reggelemet egy borzasztó hírrel kezdtük meg, ami egyben a legszomorúbb, és a legcsodálatosabb is az El Caminon. Mégis mindannyiuk számára megrázóak voltak a történesek, jó pár órára szükségem volt mire túl tettem magam rajta. De még mielőtt idáig eljutottam volna, máris a msaik kollega érkezett a következő rossz hírrel, aminek a következtében, megint elbizonytalanodtam saját magamban. Sokszor úgy érzem, hogy mostanra jó emberismerő vált belőlem, de most úgy tűnik, megint beleestem a régi hibámba, miszerint mindenkiről csakis jót feltételezek. Tehát ismét át kell gondolnom mindezt, és sajnos tudatosítani ismét, hogy már pedig az emberek nem mind kedvesek, és jóakaratúak. Sajnos az utóbbi időben a takarítást már nem a regi munkatarsammal végzem, hanem a két japán hölggyel, akik bármennyire is kedvesek, mégis hatvan év felett járnak. Amúgy elképesztő, mennyire nem lehet megállapítani a korukat!A lényeg, hogy egy kissé nehezebb lett a reggeli munkám, és sokkal több mindenre oda kell figyelnem, mindent leellenőrizni, hogy éppen jól elvégezték-e. Ma pedig sietnem kellett, hogy mindenre jusson idő, és a kapkodást nagyon nem szerettem. Sajnos elég negatívan álltam munkába, de ismét be kell látnom, hogy mindez az én fejemben dőlt el, és ma elég nehezen találtam meg a pozitívumokat. Közben tönkre ment a mosógép is, ami aztán itt elég nagy problémát okoz! És persze olyan kis apróságok is bosszantottak, hogy mindenki csakis alul szeretett volna aludni, mindenki meg akarta nézni a szobákat, persze csakis kétágyas lett volna a megfelelő. Akinek pedig azt mutattam, annak az volt a problémája, hogy miért nincs kettő alul, miért kell felmászni az emeletes ágyra. Hozzáteszem mindezt öt euróért fejenként. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy ma szinte mindenki ilyen problémás eset volt, de tényleg én sem voltam ma túl jó hangulatban; és ugye amit kisugároz magából az ember, azt is kapja vissza. Még az a szerencse, hogy kevés zarándok érkezett, így azért egy fokkal könnyebb volt a helyzet. Hihetetlen, hogy egyik nap nem lehet elférni, és matracokat kell leteríteni, másik nap, pedig az albergue fele telik csak meg. Az igazság viszont az, hogy ma egyikünk sem bánja, egyrészt, mert fáradtak vagyunk egy kicsit, másrészt pedig a mai körülmények nem adták meg a legjobb hátteret a boldogságunkhoz.

A következő sokkoló élmény pedig délután ért, Pelmentünk orvoshoz és vásárolni; útközben azonban megálltunk egy patikában, ahol egy gép segítségével megnéztük a vérnyomásunkat. Azzal még minden rendben is lenne, a súlyom viszont eléggé lesokkolt. Az elmúlt fél évben biztosan nem álltam mérlegre, de azért meglepett az eredmény. Munkatarsam sem volt a legboldogabb a súlyát látva, de megbeszéltük, hogy el fogunk járni sétálni, mert egyszerűen nem mozgunk eleget. Kíváncsi vagyok mi lesz belőle, de most már tényleg tarthatatlan az állapot!

A napom csúcspontja pedig a főtéren való borozás volt, amikor is elfeledkeztünk az összes rossz eseményről, ami történt, és csak néztük a városháza előtt játszó gyerekeket. Annyira élvezem ezt a nyüzsgő kisvárost, olyan picike, hogy rögtön belopja magát az ember szívébe; viszont annyira teli van élettel! Ebből aztán lehet erőt meríteni, bármennyire is rosszul sikerült az ember napja; holnapra pedig mindez már feledésbe is merül!

Tegnap egy magyar sem érkezett, de nem kellett sokáig várnom, hogy ismét a saját nyelvemen beszélhessek, ma ugyanis egy fiatal lány érkezett hozzánk Magyarországról! Tényleg az embernek vannak néha különösen kedves emberek, és ő is ezek közé tartozott számomra, este együtt koccintottunk, illetve holnap reggel is találkozunk még, hogy elbúcsúzzunk. Amúgy tényleg hihetetlenül sok magyar érkezik hozzánk, már a munkatársaim is szabályosan nevetnek, ha meghallják, hogy számukra teljesen idegen nyelven beszélek. Sokszor már csak én is megmosolygni tudom, ha meglátom egy credentialban, hogy magyarral van dolgunk. De persze hihetetlenül boldog vagyok tőlük! A caminos élményeimről beszélve pedig mindig annyira elfog a vágy, hogy ismét útra kelljek! Erre sajnos most tényleg nem lesz lehetőségem, de az is igaz, hogy már pontosan elterveztem az elkövetkező három utamat, az elsőt szeptemberre szeretném időzíteni; de most egyelőre még itt van rengeteg dolgom!

Tegnap elmentünk a román körútra, és be kell látni, hogy ugyan többet értettem belőle, de még így is bőven van mit tanulnom. Persze ezt a fajta szókicset nem használom a mindennapjaimban, illetve az idegenwezetot nehezen is lehet követni, de a lényeg, hogy sok mindent értettem. Ezt persze az is elősegítette, hogy már elég sok mindent tudok a témával kapcsolatban, de sajnos a kérdéseimet nem tudtam feltenni, mert így is két órásra húzódott a program. Egyben ez volt az utolsó spanyol óra is a nyári szünet előtt, amit részben sajnálok is, de azért pozitív oldala is van. Így sokkal több szabadidőm lesz, és teljesen más dolgokkal is foglalkozhatom. Az albergueben most viszonylag sokan dolgozunk, ennek köszönhetően több időm is van, de annyira változó, hogy éppen mennyien vannak a hospitalerok, hogy erre nehéz alapozni. Vasárnap még nyolcan voltunk, most hétvégén pedig már csak öten leszünk. Az albergueben most egy fokkal nehezebb az élet, ugyanis felújítások folynak, vagyis inkább fejlesztés. Egy másik szoba építése folyik éppen a recepció mellett, és ugye az építkezés nem éppen egy hálás körülmény, főleg akkor nem, ha délután aludni akar az ember. Azért bízunk benne, hogy egy pár héten belül mindennel elkészülnek, vagy legalábbis belátható határidőn belül. De egy hatalmas sikert tudhatok a magaménak, legalábbis én annak tartom. Ugye három japán hospitalero dolgozik most nálunk, akik közül csak egy férfi beszél spanyolul, illetve angolul is; a másik két hölgy töri az angolt, spanyolul pedig egyáltalán nem tudnak kommunikálni. Azért az ember, ha meg akarja értetni magát, akkor így vagy úgy, de sikerül neki, ezt pedig én is megtapasztalhattam, sőt! Ugyan elég sok türelem árán, de sikerült elérnem, hogy az egyik japán hölgy folyamatosan beszélgetni jön hozzám, és sikerrel is járunk. Egyszerűen olyan fejlődés figyelhető meg a beszédén, hogy magam sem merem elhinni. Eddig egy csendes, visszahúzódó hölgyként ismertük, aki alig szólt egy pár szót, most pedig mintha egy másik nő lenne velünk. Sokat beszél, mesél az életéről, és rendesen ő keresi a társaságot. Mindettől hihetetlenül boldog vagyok, és talán egy kicsit személyes eredményként is élem meg a dolgot. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy az alberguen rajtam kívül angolul szinte senki nem tud beszélni vele, a honfitársaival meg a saját nyelvükön beszél. Abban biztos vagyok, hogy még sokszor nem érti azt, amit mondok neki, bármennyire is lassan beszélek. De tudom, milyen az, amikor egy idegen országban van az ember, és segítségre van szüksége. A legfőbb körülmény ilyenkor, hogy legyen önbizalmunk megszólalni, és talán éppen ezt a legnehezebb elérni. Aztán egy idő után belátjuk, hogy nem az a lényeges, hogy nyelvtanilag mennyire helyesen beszél az ember, hanem, hogy egyáltalán próbálja kifejezni magát. Aki meg szeretne érteni minket, az úgyis meg fog! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a nyelvtan nem lényeges, illetve az, hogy helyesen is fogalmazzuk a mondatokat; csupán annyit, hogy sokkal fontosabb, hogy egyáltalán, valahogy elkezdjünk beszélni az adott nyelven. Azt is hozzá kell tenni, hogy a spanyolok például minden egyes szónak örülnek, amit az ő nyelvükön mond az ember. Bármennyi hiba is van a mondatban, hálásak érte; mert vettük a fáradtságot, hogy hozzájuk alkalmazkodjunk. Elég már csak arra gondolni, ha egy külföldi nálunk megszólal magyarul; nem hiszem, hogy az benne a legfőbb, hogy jól használja az igeidőket, hanem az, hogy a mi kis országunk nyelvét használja! Összességében tehát, ennek a japán hölgynek is csak egy kis biztatás és türelem kellett, és most egy másik embert ismerhetünk meg. Abban pedig biztos vagyok, hogy ő is teljesen máshogy érzi magát!

Ismét Astorgában vagyok, ami tényleg hatalmas örömmel tölt el. Santiagóban még egy csodálatos estét tölthettem el, majd másnap délelőtt indulnom kellett. Bár őszintén szólva jó lett volna még egy napot maradnom, de több okból is kifolyólag, mégis az tűnt a leghelyesebbnek, ha útra kelek.Különben is, már nagyon vártak rám otthon. Furcsa érzés, hogy Astorgát nevezem annak, mégis egyszerűen magától foglamaz így az ember, és valóban így is érzem. Emlékszem anyukám mondta mindig a nyaralás vége felé, hogy de jó lesz már otthon lenni. Sosem értettem, mire is gondol. Valahogy nem akartam soha, hogy vége legyen egy nyaralásnak, most viszont nekem is jó párszor volt ilyen gondolatom. Tudtam, hova jövök vissza, tudtam mennyi jó vár rám; magától értetődő, hogy minél előbb itt szerettem volna lenni. Azért ettől függetlenül, remélem a nyár folyamán még egy Santiagóba való látogatást be tudok iktatni a programomba, persze minden attól függ, mennyi hospitalero lesz majd Astorgában. Most egyelőre nem szenvedünk benne hiányt, sőt! Rögtön az érkezésemre hárman is vártak! A buszon ülve arra gonodltam, milyen jó lenne, ha legalább egy ember ki jönne elém a megállóba; azért arra nem is mertem gondolni, hogy kapásból három hospitalero fogja lesni az érkezésem. Tulajdonképpen mindannyian meglepetések voltak, mert kettejükre egyáltalán nem számítottam. Illetve egy japán munkatársam is kijött elém, akit most láttam életemben először. Nagyon szimpatikus, mondjuk nehéz kicsit megszokni, hogy nem nagyon beszélünk közös nyelvet. Spanyolul egyáltalán nem beszél, angolul pedig talán csak egy keveset. Sokszor észreveszem, hogy nem érti mit is mondok; de ugye türelmem bőven akad mindehez. A zarándokokat is olyan jó volt újra látni, pontosabban ezt a hangulatot átérezni! Nagyon sokan vannak most, és kapásból érkezésem napján három magyar is volt az albergueben. Közöttük volt egy holgy is, aki amúgy szintén hospitaleraként dolgozik, egy kissé távol tőlem. Mindig láttam a pecsétjüket a credentialba, illetve sokat is hallottam róla, de most végre személyesen is találkozhattunk. Ma pedig öt magyar alszik nálunk, és persze ma sem maradtam meglepetés nélkül. Egyikük már másodszor járja be a Caminót, és annak idején mi is találkoztunk, amikor én még zarándok voltam. Tisztán emlékszem, egyetlen egyszer futottunk össze egy kis boltban pár percre, mégis hihetetlen érzés volt, egy olyan emberrel találkozni ismét, aki az én utam résztvevője is volt.

Fantasztikus érzés itthon lenni, ráadásul most csokoládé fesztivál is van, szóval nem is tudom mit kívánhatnék még. Sétálgatok a városban, rengeteg ismerősssel futok össze, és tényleg teljesen odetartozónak érzem magam. Olyan örömmel tölt el, hogy mindenki ilyen kedves velem, és így örülnek nekem, olyan mintha csak álmodna az ember!  

Ismét Santiagóban vagyok, amiről egész sok minden eszembe jut. Egyrészt, ami talán most a legaktuálisabb, hogy két héttel ezelőtt, innen indultam nyaralni, és hihetetlen gyorsan elrepült az idő! A Tenerifén töltött idő természetesen jól telt, de elég sok konzekvenciát le lehet vonni belőle. Egyrészt, és talán ez a legfontosabb, hogy nagyon hiányoznak a zarándokok, a velük való munka, és egyáltalán az a különös atmoszféra, ami körükben tapasztalható. Ugyan pár évvel ezelőtt még animátorként is el tudtam volna képzelni az életemet, és ténylegesen eszembe jutott, hogy egy szállodában, a vendégek szórakoztatásának biztosítása, megfelelő munka lenne számomra. Mostanra beláttam, hogy nem tudnám így leélni az életemet, és oly idegenné vált ez a fajta munka. Emlékszem, hogy Ciprus a szívem a csücske volt, ahol imádtam minden egyes pillanatot, bár ha jobban belegondolok elég hasonlatos Teneriféhez. Persze mindazt leszámítva, hogy míg a görög sziget bőven tartogat látnivalót, történelmi nevezetességet, addig a spanyol híján van mindennek. Ami viszont mégis közös a két szigetben az a turisták áradata; ezzel együtt a szállodák, bárok, és boltok végeláthatatlan sora és az a személytelenség, ami körbelengi mindenezeket. Mert nem az ember a fontos, hanem csakis a pénze, bármennyire is szomorú; ez van. Mindettől eltekintve sokkal szebbnek láttam a szigetet, mint előzőleg, ami részben annak is köszönhető, hogy más részeit is felfedeztük. Egyúttal, ha sikerül a látómezőnket megszabadítani az emberi építmények sokaságától, akkor elképesztő hely. A növényzet, és maga a természet, sajátos kietlenségével igen szemet gyönyörködtető. Ami pedig a szigetet illető még egy fontos megállapítás, hogy annak idejen egyik legkellemetlenebb emlékem volt, hogy az emberek nem beszéltek angolul,  mindenkivel csak spanyolul lehetett kommunikálni. Erős hangsúly kerül most a lehetett a szóra, ugyanis ez alkalommal szinte mindenki angolul beszélt! Hihetetlen volt számomra, de volt olyan hely, ahol közölték, hogy nem tudnak spanyolul társalogni velem. El sem akartam hinni! Gondoltam, milyen jó lesz, mert már beszélek a helyiek nyelvén, de majdnemhogy többet beszéltem angolul. Édesapámékkal persze nagyon jó volt találkozni, mert már több hónapja nem láttam őket. Valószínűleg az elkövetkező hónapokban sem fogunk találkozni, így megpróbáltunk minden időt kihasználni. Furcsa volt ismét együtt „élni” velük, de jó volt látni, hogy milyen boldogok együtt. A nyaralásom pedig itt záródik, mert már úton vagyok a saját kis világom felé.

Előtte azonban még megállok Santiagóban, ahová októberben is megérkeztem. Akkor még semmit nem tudtam erről a világról, csak azt, hogy egyszerűen hívogat, mintha egy hang a fülembe suttogná, hogy már pedig, ezt kell tenned. Nem tudtam mi vár rám, de ahogy máskor is rábíztam magam a sorsra, amit akár nevezhetünk Istennek, most is őt választottam, mert tudtam, hogy gondoskodni fog rólam. Be kell lássam, hogy igazából a tenyerén hordoz, mert sokkal több mindent kaptam, mint amire valaha is számítottam. És mindig, minden egyes pillanatban vigyázz rám „valaki”, és sodorja felém az élet ajándékait.  Sokszor legszívesebben elsírnám magam, mert nem tudom elhinni mindezt. Mint amikor egész életedben keresel valamit, de nem tudod szavakba önteni, hogy mi az. Tudod, hogy valahol létezik, csak azt nem hol. Talán még azt is érzed, hogy egyszer meg fogod találni, csak azt nem, hogy mikor. És amikor végre elér ebbe az álomvilágba az ember, akkor el sem akarja hinni; mert azért mégis huszonhét évbe telt mindez. Októberben, amikor Santiagóba értem, még nem éreztem ezt a fajta végkifejletet, mégis tudtam, hogy ez az a pont, ahonnan kezdve teljesen megváltozik az életem. Sokan megkérdezték tőlem annak idején, hogy milyen terveim vannak, hogy képzelem el az életem; válaszolni persze nem tudtam rá. Hogy is tudtam volna! Nem sejthettem, hogy egy olyan helyre fogok kerülni, ahol mindenki csak a javamat akarja, és egyengeti az életemet. Nem gondoltam arra sem, hogy ebben a sajátos környezetben régi álmomat valósíthatom meg, és hogy minden ilyen tökéletesen fog alakulni. Elmondhatom, hogy az El Camino teljesen megváltoztatta az addigi életemet; sikerült megtalálnom mindazt,  amit előtte kerestem; egy olyan világot, ahol valóban otthon érzem magam!