Una hospitalera en Astorga

Már egyáltalán nem meglepő, hogy teljesen telt házzal működik az albergue. Ezzel persze rengeteg munka jár együtt, és sajnos nem is dolgozunk most annyira sokan. Igaz, ma érkezett vissza egy spanyol lány, de a német munkatársunk pedig haza ment. Mondjuk eddig is ajándék volt, hogy itt volt velük; elég érdekes története van, mert zarándokként érkezett hozzánk, akinek problémája volt a lábával. Csupán ez okból kifolyólag maradt egy pár napot, de végül azt vettük észre, hogy másfél hónapja dolgozik velünk. Nagyon aranyos lány volt, de elérte azt a pontot, hogy a szíve egyértelműen azt súgta neki, hogy bármennyire is szeret itt lenni, haza kell térnie. Így tehát, ma ismét a buszpályaudvarra mentem, hogy valakitől ismét búcsút vegyek. Nehéz megszokni az érzést, hogy mire megszeretünk valakit, már csak elbúcsúzni van időnk tőle. Ki tudja, fogom-e még látni valaha? Az ember mire megnyílik egy másik félnek, mire egy kissé kiismeri, és közelebb engedi magához, addigra el is veszíti. Persze, azért ez nem minden esetben zajlik így, mert nem alakítunk ki mindenkivel mély kapcsolatot; illetve van, aki csak egy hetet tölt nálunk. De ha hosszú távon vagyunk együtt, akkor elkerülhetetlen a távozás utáni fájdalom.

Az egyik kedves magyar zarándoktól kölcsönbe kaptam egy könyvet, mely lényegében a lovak és az emberek közötti speciális kapcsolatról szól. Pontosabban, Monty Roberts egy sajátos párhuzamot von a lovak és az emberek között, és a könyvet olvasva én is magamra ismerhettem. Ugyan még közel sem értem a végére, de így is tanulságos olvasmány, amit ismét a sors küldött a kezem közé. Tán az eddigi legfontosabb, ami megfogalmazódott bennem, az a félelem. A mindentől való távolságtartás, ami megbánthatja az ember szívét. Sajnos már sikerült elérnem azt a szintet, hogy egyszerűen senkiben sem vagyok képes megbízni, és mindenkinek a szavát kétkedve fogadom. Annyira sokat kellett csalódnom az emberekben, hogy félek bármelyikükben is hinni. Kénytelen voltam addig a pontig eljutni, hogy csakis úgy tudom megvédeni saját magamat a csalódástól, ha senkinek nem adom meg a bizalmat. Mégis, néha valami halvány remény azt súgja, hogy felesleges mindez. Végül pedig mindig a kiindulási pontnál lyukadok ki, azaz ha távol tartom magam mindentől, akkor csalódás sem érhet. Arra persze kiváncsi vagyok, hogy így, ebben a formában ezt meddig lehet folytatni, mert tisztában vagyok vele, hogy igenis szükséges megbízni az emberekben. De ahhoz túl sok rossz élményt kellett megélnem, hogy erre képes legyek. A könyv egyik legfontosabb üzenete is alapjában véve a bizalom fontossága, hogy csakis így tudunk közelíteni a másik felé. Kiegészülve persze mindazzal, hogy mennyire nehéz újra felépíteni a másikba vetett hitünket, ha egyszer elvesztettük.

Az egyik történet egy lóról szól, aki rossz szokásaitól alig tudott csak megszabadulni, és évekkel később sem tudta teljesen elfelejteni mindazt, amire kiskorában nevelték. És akkor, hogy tud az ember felülemelkedni majd 25 éven? Sokszor oly távolinak érzem mindezt, sokszor úgy érzem mégis kitörölhetetlenül bennem él. Mindez kellett ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, de mégis képes vagyok legyőzni mindazt, amit annyira szeretnék? Az esetek többségében elég erősnek érzem magam mindehhez, de olykor elgyengülök, és az élet apró kis jeleket küld felém. Bebizonyítja, hogy mindez nem is olyan egyszerű, mint azt gondoltam. Olykor mintha a két énem küzdene egymással; ugyan tudom, hogy melyik az erősebb, és melyik az igazi. Mégis a bennem lakozó rossz kétségbeesve kiált segítségért, hogy ennyi idő után, ugyan miért is nincs már rá szükség. Mintha egy mély segélykiáltás lenne, amiért majdnemhogy létezésétől kezdve valaki mindig eltaszította őt; mintha végeredményben soha senkinek sem kellett volna igazán. Kezdve a családtól, a barátokon és ismerősökön át, egészen önmagáig. Pedig igenis semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy valaki szeresse őt; most pedig már nem kerülhetem el, és keblemre kell ölelnem, bármennyire nehéz is, mert csak így találhat megnyugvást. Szerencsére már azt is tudom, hogy mi segíthet hozzá ehhez a folyamathoz, a megvalósításra azonban még egy kis ideig várnom kell. De ismét elég egyértelmű jelet kaptam a teendőket illetően; köztük is az első, hogy nagyon sok mindent kell még végiggondolnom!