Una hospitalera en Astorga

Az utóbbi pár napom meglehetősen fárasztóra sikerült. Mivel az összes hospitalero távozott rajtam kívül, így szinte egész nap szolgálatban vagyok. Ami egyrészről nem jelent annyira sok munkát, mert egyre kevesebb a zarándok. Másfelől mégis azt vonja maga után, hogy reggel hét és este tizenegy között szinte folyamatosan dolgozom. Ha éppen nem vagyok a recepción, akkor pedig német vagy spanyol órán tartózkodom, amit pedig mégsem nyilváníthatunk pihenésnek. Szerencsére holnap már lesz egy kis segítségem, igaz csak egy rövidke időre, de jövő héten érkezik két hospitalero is, tehát onnantól kezdve semmi probléma nem lesz. Igaz most sincs gond, a zarándokokat is kellően meg tudom ismerni, és igen jól eltöltöm velük az időt. Mégis, egy kis szabadidőt azért bele tudnék iktatni a napjaimba. Na, nem mintha olyan sokáig kellene várni ezzel, mert december közepétől kezdve egy hónapig szabadságon leszek, és egyáltalán nem kell dolgoznom. Sőt! Nemcsak haza látogathatok, hanem Toledoba és Asturiasba is készülök. Ha minden a terveim szerint alakul, akkor még a munkatársaim fiait is meg tudjuk látogatni a Pireneusok lábánál. Szóval panaszra semmiképpen nem lehet okom, lesz időm kipihenni a fáradalmakat! Újabban pedig az egyik segítőnket tanítom angolul, ami viszont elég szórakoztató. Első alkalom, hogy bárkivel is angolul tanuljak, de mindketten nagyon élvezzük. Azóta már a főnököm is jelezte, hogy neki is jól jönne egy angol tanár, de ő azért más szinten van. Mondjuk vele sokkal könnyebb lenne a dolgom, mert csupán beszélgetnünk kellene. Míg a másik úriember egyáltalán nem beszéli a nyelvet, és teljesen az alapoktól kell kezdenünk. Kíváncsi vagyok az eredményre!

A Magyarországra látogatás viszont igen kettős érzéseket kelt bennem. Egyrészt hihetetlenül boldog vagyok, végre láthatom a családomat, és együtt lehetek velük. Ezen kívül persze rengeteg dolgot szeretnék még megtenni, végülis már majd egy éve nem voltam otthon. Nem csak régi ismerősökkel szeretnék találkozni, hanem rengeteg zarándokkal is, akik kedvesek a szívemnek. Igazából nem is tudom, hogyan fogok tudni mindannyiukkal beszélni. Szóval nagyon várom ezt a rengeteg élményt, és bár túlságosan nem hiányzik a mi kis országunk, de mégis csak egy éve jártam ott utoljára. Emellett nagyon fontos még, hogy a családommal beszéljek, mert rengeteg dolgot kell elmondanom nekik. Igazából a Caminomon nagyon sok mindenre ébredtem rá, amit mielőbb meg kell osztanom velük. Annyira érzem, hogy egyre sürgetőbb, hogy beszéljek velük, de bármennyire is szeretném, még várnom kell ezzel.  Ugyan ők nem fognak túlságosan örülni a mondanivalómnak, mint ahogy nekem sem lesz könnyű, mégis túl kell esnünk mindezen.

A boldogság mellett azonban hihetetlen félelem tölt el. Emlékszem, amikor egy évvel ezelőtt utoljára jártam otthon, már akkor is minden oly távolinak tűnt. Az emberek, a gondolkodásuk, és egyáltalán, nem éreztem odavalónak magam. Most azonban még nehezebb a helyzet. Itt, Astorgában, be kell vallani, hogy egy álomvilágban él az ember. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy egy teljesen más világban. Egy olyanban, ahol nem rohan senki, ahol a napi gondok oly távolinak látszanak. Tulajdonképpen így nekem sincsenek ezek a mindennapos gondjaim, persze apróbb-cseprőbbek, azért akadnak. Már most tudom, hogy otthon egy más környezet vár. Egy olyan, ahol sajnos a többség negatívan látja a világot, ahol oly kevesen tudnak örülni. Félek visszacsöppeni ebbe a túlságosan materiális világba, ahonnan szinte már teljesen kiszakadtam. Tartok tőle, hogy ismét nem fogom megtalálni a helyem, igaz csak egy rövid időre. Azt is tudom azonban, hogy mindez csakis rajtam múlik, pontosabban nekem kell felülkerekednem ezen a problémán. Tehát inkább abból a szemszögből kell megközelítenem, hogy az én pozitivizmusom ragadjon át a többiekre. Nem lesz könnyű, de ha a mosolyommal csupán egy ember napját is szebbé teszem, már akkor is megéri!