Ismét lelki társamra találtam! Mindenezek előtt, azonban még rengeteget dolgoztam, ugyanis hihetetlenül sok zarándok érkezett! Nem is értem most hogyan lettek egyszerre ennyien, de ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy a napirendünk egy kissé felborult. Ugyanis bármennyire is elterveztük, hogy egy ember is elég a recepcióra, a mai nap csakis két önkéntessel volt megoldható. Még szerencse, hogy az új hölgy velem volt délelőtt, mert amúgy szegény masik hospitalerat kellett volna munkára fognom. De tökéletesen sikerült összedolgoznunk, nagyon gördülékenyen ment a munka, még annak ellenére is, hogy egy percre sem volt időnk megállni. Míg a masik holgy a zarándokokat regisztrálta, addig én a szobákat mutattam meg, a mosógépet kezeltem, és lépcsőt másztam; viszonylag sokszor, de mivel reggel úgysem mentem sétálni, így edzésnek sem utolsó. Eszméletlen szélvihar volt a mai nap folyamán, ezért nem kívánkoztam kilépni az albergueből. Estére szerencsére elállt, és bepótoltam az elmaradt sétámat, ami most is nagyon jól esett. Közben pedig két ismerőssel is összefutottam, akikkel mindig jól elbeszélgetünk. Amúgy náluk vettem a marcipán alapanyagot, így gyorsan el is újságoltam az ajándék sorsát. Persze őszintén együtt éreztek velem, de hozzá kell tenni, hogy elfogyott az összes, tehát annyira rosszul azért nem sikerült!

A lelki társamra visszatérve pedig egy újabb magyar aludt nálunk. Már első pillantásra tudtam, hogy ismét egy különleges embert ismerhetek meg, mintha az anyukámmal beszélgettem volna. Délután meginvitáltam a konyhánkba egy közös ebédre, és közben bőven volt időnk beszélgetni. Rengeteg érzés kavargott bennem a társalgás során, amit nehéz is összefoglalni. Először is megtisztelőnek érzem, hogy bizonyos emberekkel a legbensőbb magánügyeinket is meg tudjuk vitatni. Méltónak tartanak arra, hogy megosszák velem mindazt, ami a szívük mélyén nyomasztja őket. Mindez persze az én épülésemet is szolgálja, és szabadon beszélhetek az érzéseimről, mert egyszerűen érzem, hogy egy olyan emberrel oszthatom meg őket, aki átérzi minden egyes pillanatát. Fantasztikus érzés, hogy csupán fél órája ismersz valakit, és olyan mintha mindig barátok lettetek volna. Beszélgetésünk nem volt minden percében vidám, mert sok nehézségről is szó esett, ami másfajta gondolatokat ébresztett fel bennem. Egyrészt, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, és egyáltalán mindenért az életemben. Bármennyi nehézség akadt az én sorsomban, mindez eltörpül más életéhez képest. Így ismét szembesülnöm kellett vele, hogy milyen tökéletes minden! Másrészt pedig, hogy milyen hálátlan az ember, és hogy nem tudja megbecsülni a dolgokat. Miért van az, hogy nem vesszük észre a sok ajándékot magunk körül? Miért nem értékeljük a legapróbb dolgokat, és egyáltalán azt, hogy élünk? Igazság szerint, sajnálom azokat az embereket, akik a tárgyak és a pénz hatalmában tengetik sorsukat. Mert mindig feltételekhez kötik a boldogságukat, ahelyett, hogy kiélveznék minden egyes pillanatát az életnek. Többek között ez is fantasztikus a Caminoban! Az ember ismét megtanulja értékelni a legalapvetőbb dolgokat, örül mindenek, és hálás mindenért! Legyen az egy pohár víz, egy meleg zuhany, egy tál forró leves, vagy éppen csak egy ágy! A zarándokoknak nincsen szükségük semmiféle luxuscikkre, egy valamire viszont igen, a kedvességre. Pontosabban több szükségcikket is fel tudok sorolni; kedvesség, mosoly, meghallgatás, és egyben a hallgatni tudás, gondoskodás, barátság, bizalom, érdeklődés, segítőkézség és őszinteség. A legszebb pedig az, hogy mindezt teljesen ingyen lehet biztosítani, és minél többet adunk belőle, annál többet kapunk vissza!