Una hospitalera en Astorga

Véget ért egy álom, majd két év után elérkezett ennek is az ideje...nem tudtam mikor fog bekövetkezni - ha be fog egyáltalán - de kénytelen vagyok belátni, hogy már igen csak túljutottam az ébredés szintjén.
Az utolsó bejegyzésem óta rengeteg esemény történt, amit bőven elegendő mindössze röviden összefoglalni. Az albergueből kikerülve az ember szép lassan visszakerült a "normál világba", annak minden árnyoldalával; és mindennek feldolgozása egyszerűen lehetetlen feladatnak bizonyult. Azaz, hogy egész pontos legyek, sehogy sem akarodzik folytatni mindazt, amit két éve hagytam abba. Mit is értek ez alatt? A turisták világa igen csak eltérő a zarándokokétól, ahelyett, hogy örülnének mindennek; mindinkább saját jogaikat hangsúlyozák. Úgy beszélnek az emberrel, mint egy legutolsó jött-menttel, akire rázúdíthatják minden haragjukat. Nem értekelnek szinte semmit, és amiben csak tudnak hibát keresnek; mindez persze kiegészül azzal az igen fontos körülménnyel, hogy külföldiként dolgozol egy idegen országban. Aztán persze az is lehet, hogy én látom nagyon negatívan a helyzetet, de sajnos elég rossz napokat éltem meg mindaddig, amig erre a következtetésre jutottam. Na és persze tisztelet a kivételeknek, akik őszinte mosolyt csaltak az arcomra. Nagy hangsúly van az őszinte szón, ugyanis, ahogy teltek múltak a napok egyre inkább kezdett eltűnni a mosolyom...aki pedig személyesen ismer, az tudja, hogy ez vészjósló jelzés. Mintha a vidámságomat elvesztettem volna valahol a zarándokok és a turisták között félúton.
Sajnos csak félúton, ugyanis hirtelen egyik világban sem éreztem már otthon magam. Az albergueben idegen voltam a zarándokoknak, mert egész nap máshol dolgoztam...a turisták világát pedig nem tudtam magamévá
tenni. Mindez még kiegészült más jellegű problémákkal, melyek igen csak hozzásegítettek egy újabb fontos döntés meghozásához. El kellett gondolkodjak, miért is jöttem én ide? Azért, hogy egy szeretetteljes világban legyek, ahol az emberek a legapróbb dolgokat is értékelik, ahol béke van és nyugalom. Ahol az emberek kiszakadnak a mindennapokból, hogy valami egészen különlegesben legyen részük, amit talán még soha nem éltek át. Azért jöttem ide, hogy részt vállaljak ebből, önkéntesként, ahol az örömet a mások megsegítése adja, és az a hála, amit tőlük viszontkapsz.
Az elmúlt fél évben igen csak távol kerültem mindettől, és fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy hogyan is tovább. Hogyan tudok azonosulni mindezzel, ami körbevesz? A válasz pedig egyszerű..... sehogyan.... és talán nem is feltétlen kell! Mindezek függvényében közöltem főnökeimmel - akik amúgy fantasztikus emberek - , hogy bármennyire is sajnálom, de nem kívánom folytatni a munkámat. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy beláttam, nem ez a nekem való feladat, bármennyire is jól meg tudom oldani. A környezetemben mindenki boldog volt mindattól, amit tettem... csupán én nem; így pedig semmi értelme nincsen.
Két év után búcsút veszek az alberguetől, az összes helyi barátomtól, Astorgától, és egyáltalán az itteni életemtől. Úgy érzem elérkeztem az astorgai létem végéhez, és bármennyi csodás emlék is köt ide; tudom, hogy új élmények sora vár rám. Azt még nem tudom, hogy pontosan hova megyek, és mi lesz velem; de egy pillanatra sem esek kétségbe. Egyféle titokzatos nyugodtság tölti el a bensőmet, amit csak akkor érez az ember, ha tudja, hogy helyesen cselekszik...bármennyire fájó is. Nem volt egyszerű döntés, de egyszerűen muszáj volt meghozni. Ami ha lehet még nezehebb volt, közölni a környezetemmel az elhatározásomat, ugyanis általános elégedetlenség fogadta. Volt aki mérges volt rám, míg mások nagyot csalódtak bennem, de persze az igaz barátaim mellettem állnak, és mindenben segítenek.
Egy hét múlva indulok el "otthonról" új élmények felé. A pontos végcél még ismeretlen, de nem is kell feltétlenül mindennel tisztában lenni. Először is egy kis pihenésre van szükségem, amit teljes mértékben megérdemlek, illetve egy kis elvonulásra, hogy saját magammal lehessek. Majd pedig új tervekbe kezdhetek, illetve a már meglévőket valósíthatom meg!
Hospitalera létem így teljes mértékben a végéhez ért, így ez a blog is eredeti célját vesztette. Bár, ki tudja hova sodor az élet, illetve mikor leszek újra a Camino közelében; azért arról majd említést
teszek...