Sok esetben a változást egy válság előzi meg, mintegy ezzel is mielőbb megmutatva, hogy letértünk a számunkra kijelölt „útról”. Illetve van a kettő közötti állapot is, amikor még nem tartunk a krízis mélypontján, de már látjuk az alagút végét. A kérdés persze csak az, hogy ha kiérünk a világosságba, akkor ott mi fogad minket; mert az is előfordulhat, hogy még rosszabb szituációban találjuk magunkat. Az utóbbi pár hónapban elég jelentős változáson mentem keresztül, és ismét megismerhettem egy olyan személyt, aki ebben mérhetetlenül nagy segítséget nyújtott. Kevés ilyen embert tudhatok magam körül, akik ennyire nagy befolyást gyakoroltak volna a gondolkodásomra; ha jól belegondolok maximum hármat tudok mondani. Ami viszont az életemet illeti, még mindig csak az „átalakulás” előtt állok, és mindez eléggé meghatározza a napjaimat. Újra rég elfelejtett kérdések merülnek fel bennem, melyekre nehezen kapok választ; és sajnos valódi segítség nélkül, egy kicsit magamra maradtam. Persze már csak azért is, mert nekem kell megtalálnom a megoldást. Mindezzel együtt, kissé a bizonytalanság nyomasztó állapotában érzem magam, mely túl sokszor meghatározza manapság a napjaimat. Ez persze ezer tényezőnek köszönhető egyszerre, azzal együtt, hogy ismét most jöttem vissza egy kis caminoról, ahol a teljes szabadság mámorában tölthettem minden percemet. Túlságosan részletekbe nem kívánkozom elmélyedni, de összefoglalva elég annyi, hogy iszonyú sokat számít honnan nézzük saját helyzetünket; mit veszünk észre a környezetünkből. Ha a rosszat keresük, akkor azt is fogjuk megtalálni! De olykor egy kis segítségre van szükség, hogy eszükbe jusson mindez. Mondjuk, ha minden balul sül el, és egy idő után az ember megkérdezi saját magától, hogyan lehetséges mindez?

A fenti gondolatmenetet egy pár nap távlatából kell újra értelmeznem, és lassan már tényleg képtelen vagyok elhinni az itteni eseményeket. Az utóbbi nehéz napjaimat a mostani hétvége szinte teljesen megváltoztatta, ami ugyan csak részben, de a Santo Toribio fesztiválnak is köszönhető. A rengeteg program mellett az embernek nem igen volt ideje magával foglalkozni, ami esetemben most nagyon hasznosnak bizonyult. De ami ennél sokkal fontosabb, az a segítség, amit pár napja kaptam, mintegy ajándékként. Érdemes megfigyelni, hogy ha valamilyen kérdés nyomaszt bennünket, akkor sok esetben egy másik ember történetének fényében kapunk választ a minket érintő problémára. Ezt ismét sikerült megtapasztalnom, és így, ugyan nem egy csapásra, de hirtelen semmissé váltak az én apróbb-cseprőbb gondjaim. Egy olyan ember történetet hallgathattam végig, akit részben már ismertem...na, persze ez is egy érdekes kérdés, hogy mikor mondhatjuk valakire, hogy ismerjük. Tisztában voltam életének pár részletével, de rá kellett ébrednem, hogy mindez semmi ahhoz képest, amit valójában meg kellett élnie. Tulajdonképpen abba a hibába estem, hogy kialakítottam egy képet valakiről, úgy, hogy nem számoltam igazi értékeivel, és egyáltalán azzal, hogy milyen körülmények vezettek jellemének alakulásához. És itt ismét előkerül az a szomorú tény, hogy sokszor csak saját életünkbe gondolunk bele, csakis azzal foglalkozunk. Elfelejtjük, hogy mennyivel könnyebb a mi életünk más embertársunk sorsánál. Majd egyszer csak feltűnik egy olyan szívbe markoló történet, amit még a mai napig sem tudok felfogni. Pontosabban szólva, még elképzelni is nehezemre esik. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy hasonló körülmények között én biztosan lelki roncs lennék...bátran kijelenthettem, hogy mindehhez képest én sosem szenvedtem az életemben, és semmi nehézségem nem akadt.. Ilyenkor képedek el csak azon, hogy mennyi ereje van bizonyos embereknek; azzal együtt, hogy tisztában vagyok azzal is, hogy mindez azért nem ilyen egyszerű. Egy biztos; ennek az útnak varázsa van, és az emberek nem véletlenül indulnak el rajta!

Ami pedig a hospitalera létet illeti, igen csak elkalandoztam tőle. A napjaink viszonylagos nyugalomban telnek, ami a sok munkatársnak is köszönhető, illetve annak a ténynek, hogy április végén, a Nagyhét után kevesebb zarándok érkezik. Persze ki kell használni ezt a kis időt, mert május közepétől elkezdődik a zarándok áradat, és nem lesz sok lehetőség pihenésre. Egyelőre még kiélvezem a helyzetet, hogy bőven módunkban áll beszélgetni a vándorokkal, információt adni, vagy régi ismerősökkel beszélgetni. Egyre többen térnek vissza az alberguebe olyan zarándokok, akikkel már én is találkoztam, ez mindig megkapó élmény. Általában szinte mindenkitől úgy búcsúzunk el, hogy valószínűleg soha nem fogjuk látni...ehhez képest egy év távlatából  újra beszélni a másikkal tényleg csodálatos! Ezek a zarándokok persze még inkább kiemelkedőek az itteniek által csak „tourigrinok”-nak nevezett turisták között, akikből azért most sincs hiány. Persze ehhez is újból hozzá kell szokni. MIntahogy, a hospitalerok távozásához is, ami a jövő héten ismét aktuálissá válik. De aggodalomra semmi okunk, már természetesen új segítők is jönnek, még hozzá többen egyszerre. Az pedig már tényleg csak egy kis aprócska részlet, hogy németekről van szó, akikkel lesz alkalmam anyanyelvükön társalogni. Be kell valljam, hogy a németet azért sokkal nehezebben tanulom, mint a spanyolt, de az is igaz, hogy még csak pár hónapja járok nyelvórára. Meglátjuk meddig jutok el vele; időm, mint a tenger!