Una hospitalera en Astorga

Egyik kedvenc “zarándokom” ajánlott nekem egy könyvet, amit most szerencsére sikerült elolvasnom. Igazság szerint mindenkinek a figyelmébe ajánlanám Eleanor H. Porter: Az élet játéka című könyvet, mindannyiunknak el kellene olvasnia. Egy kislányról szól, aki örömét leli az élet szinte minden percében. Ehhez pedig semmi egyébre nincsen szükség, mint minden egyes pillanatban azt keresni ,minek is örülhetünk. Mert mindig van valami apró kis dolog, ami derűre adhat okot. Még akkor is, ha ágyhoz kötött gyógyíthatatlan betegek vagyunk; bár igaz, akkor egy kicsit nehezebb feladat meglátni az élet vidám oldalát. Sajnos azonban manapság az emberek jósorsukban nem veszik észre azt a sok apró csodát, amivel körül vannak véve; és lassan már semminek sem tudnak örülni. Pedig mennyivel könnyebb lenne az élet, ha a legapróbb dolgoknak is úgy tudnának örülni, mint egy kisgyerek. A könyvet olvasva sokszor magamra ismertem, mert szerencsére én ehhez a kislányhoz hasonlóan élem a mindennapjaimat. Megpróbálom mindennek a pozitív oldalát észrevenni, és viszonylag nehéz a mosolyomat lehervasztani. Egy másik kedves zarándok egyszer megkérdezte tőlem, hogy itt tényleg minden ilyen csodás, és gondtalan. Akkor azt válaszoltam, hogy igen; de most már egy kicsit másképpen látom. Csakis tőlem függ, hogyan látom a környezetemet. Miután én egy pozitív ember vagyok, így mindent magam körül is ebben a fényben látok. De problémák persze, mint mindenhol, itt is akadnak. Az azonban csakis rajtam áll, hogyan viszonyulok mindezekhez. Mert ugyan fent is akadhatnék rajta, és kesereghetnék, mint azt oly sokan teszik is. Vagy pedig, mint mindenben, ebben is csak fel kell fedezni a pozitív oldalt! Olyan szép világban élhetnénk, ha mindenki a boldogságra törekedne! Vagy ha legalább egy kicsit jobban megelégednénk az élet ajándékaival, ha észre vennénk azt, mennyire is egyszerű boldognak lenni. Először is nem kellene feltételekhez kötni; mint például boldog leszek, ha lesz egy szép házam, ha lesz jó kocsim, vagy éppen sok pénzem. És egyáltalán miért is kötjük tárgyak meglétéhez a boldogságunkat? Ez persze csupán költői kérdés, annak viszont rettentően örülök, hogy én nem tárgyaktól remélem a boldogulást! Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az elmúlt pár napban én sem voltam a legjobban. Nem is tudom miért, de valahogy a sok jó mellett mégsem voltam százszázalékosan boldog. A Caminom alatt nagyjából rájöttem, mi nyomja a lelkem, sőt még talán azzal is tisztában vagyok mi a teendőm. Azt végképp tudtam, hogy az út alatt minden csupán megfogalmazódik az ember fejében, de az igazi változás csakis a hazatérés után következik. Én most itthon vagyok, egyelőre azonban csak kis lépésekkel haladok a cél felé. Mert hiába sikerült változtatni apróságokon, ha a fő kérdéssel nem haladok előrébb. Nem is olyan rég a családom is újabb próba elé állított, amit részben sikeresen vettem. Sikeresen kimondtam, illetve kiírtam nekik magamból mindazt, amivel fájdalmat okoztak. Ettől eltekintve azonban mégis megbántottak, pontosabban igen rossz érzéseket keltettek bennem. Olyan emlékeket jutattak eszembe, amelyeket nem szívesen idézek fel, most mégis kísértetiesen hasonló helyzetbe kerültem. Ismét át kellett élnem azt az érzést, amikor az ember eljön otthonról, és nem tud ugyanoda visszetérni. Ugyan most csak látogatóba utazom haza, mégis az „addigi életem” csupán dobozokban fog várni. Persze tudom, ezek csak tárgyak; másfelől most tisztában voltam vele, hogy mindez így fog történni. Mégis eszembe jutott mindaz, ami három évvel ezelőtt ennél sokkal érzékenyebben érintett. Akkor ugyanis fogalmam sem volt, hogy nem a családi házunkba fogok visszatérni, ahol felnőttem, ahova ezer emlék kötött. Hazatérésem után még egyszer jártam a családi fészkünkben, és legszívesebben sírtam volna. Egy üres ház várt, ahol mintha soha nem lakott volna senki. Mintha nem is ott nőttem volna fel, mintha nem is ott lettünk volna még egyszer régen, család. Helyette az életem apró kis részleteit dobozokba és zsákokba rakták, és ugyanaz történt velük, mint a családommal. Szétszórodtak, különböző helyekre kerültek, és egyszerre egy helyen már soha nem lesznek együtt. A legszörnyűbb mindebben az, hogy annak idején bármennyire is fájt mindez, nem mondtam el a családtagjaimnak. Most, hogy ismét hosszabb távon külföldön vagyok ugyanez ismétlődik meg; mintegy újból megkapom ugyanazt a leckét, hátha sikerül most jól megoldanom. Attól eltekintve, hogy különösebb jókedvre nem derített ez az esemény, úgy érzem, most megoldottam az előttem álló feladatot. Semmi egyebet nem kellett tennem csupán közölnöm szeretteimmel, hogy mindez mennyire rosszul érint engem, és meglehetősen hamar megértették. Csupán erre volt szükségem; hogy elmondhassam mi is fáj igazán, és hogy átérezzék a gondomat.

Másfelől egy kicsit egyedül érzem magam az utóbbi időben. Pontosabban nem is ez lenne a helyes megfogalmazás, ugyanis még most is túl sok ember van körülöttem. Mégis három ember különösen fontos számomra, mégsem tudok velük együtt lenni. Három ember, akik mind szebbé tették a napjaimat, és akik talán teljesen megértettek. Hirtelen úgy érzem, hogy nincs, akivel megbeszéljem a gondolataimat, aki egy kicsit a lelki társam lenne. Akivel őszintén beszélgethetek a megélt érzéseimről, és egyáltalán mindenről. Tulajdonképpen akivel igazán szeretnék beszélni, az az ország másik felén van, és szerintem csak tavasszal fogjuk látni egymást. Addig pedig csakis írni tudunk egymásnak, de egyelőre kénytelen leszek ennyivel is beérni. Lassan a munkatársaim is elhagynak, ami szintén kettős érzéseket kelt bennem. Egyrészt persze kicsit szomorú is vagyok, mert mégis csak együtt voltunk az elmúlt jó pár hónapban. Másfelől örülök is, mert senkihez nem kell majd alkalmazkodnom, és mindent úgy tehetek, ahogyan én szeretném. Persze nem fogok teljesen egyedül maradni, mert jönnek új segítők, de minden vissza fog zökkeni abba a kerékvágásba, ahogy egy éve, az érkezésemkor volt. Ismét lesz időnk beszélgetni a zarándokokkal, foglalkozni velük kicsit mélyebben is. Nem csak úgy, mint a nyáron, amikor ezer helyre kellett rohanni. Komolyan mondom, hogy feltűnően kevés most a munka, kezd hiányérzetünk lenni. Mindig azt képzeljük, hogy esetleg elfelejtettünk megcsinálni valamit, pedig nem; egyszerűen sokkal kevesebb a tennivaló. Ennek is köszönhetően viszonylag sok szabadidőnk van, amit most aztán végképp kihasználok. Egyrészt ugye elkezdtem a németet tanulni, ami tényleg elég szórakoztató. Azt be kell vallani, hogy a csoportunk, már csak a mérete miatt sem halad túl gyorsan; de legalább kezdenek előjönni az emlékeim a németről. Illetve átkerültem egy másik spanyolcsoportba, ami nem kifejezetten a külföldieknek szól. A helyi időseknek tartanak órákat, akik nem tudták elvégezni az iskolát fiatalkorúkban, és most tanulni szeretnének. Velük tanulok nyelvtant, matematikat, természettudományt spanyolul. Igazság szerint nagyon örülök ennek a lehetőségnek, mert az előző tanáromat bármennyire is imádtam, sajnos az óra az utóbbi időben nem volt a legjobb. Pontosabban nem a fejlődésemet szolgálta, mert mindig előlről kellett kezdenünk a tananyagot az új tanulók miatt. Itt azonban rengeteg újdonsággal találkozom, és ámulatba ejtő, hogy hatvan, hetven éves nénik hogyan készülnek fel az órákra. Arról nem is beszélve, hogy némelyikük angolra, vagy éppen informatikára jár!

Este ismét búcsúztatást tartunk, most egy ausztrál hölgyen van a sor, holnap pedig egy spanyol férfin. A héten megváltunk már a német munkatársunktól, és már túlságosan könnyedén esek túl mindezen. Mintha a szívem megtanulta volna, hogy nem szabad senkihez sem különösebben ragaszkodnia; a zarándokok csupán egy napig maradnak, a hospitalerok pedig csak napokat, jó esetben heteket töltenek velünk. A legfontosabb mégis az, hogy amig együtt vagyunk, addig maximálisan jól érezzük magunkat, és kihasználjuk minden egyes percet, amikor boldogok lehetünk!