Una hospitalera en Astorga

Kiemelkedően jó társaság gyűlt össze az albergueben az elmúlt napokban, így igen gyorsan elrepült az idő. Újra régi ismerősöket köszönthettem két férfi személyében, akik novemberben éppen nálunk fejezték be az útjukat, most pedig a Santiagóig vezető caminot járják be. Rajtuk kívül, két férfi lopta be magát a szívembe különösen. Olyan érdekes, hogy milyen embereket vonzunk magunk köré, kiket sodor ide az élet. Ugye tervbe vettem, hogy egy farmra szeretnék menni némi időre, hogy elsajátítsam a biogazdálkodás rejtelmeit. Miután a témában egyelőre nem vagyok jártas, így eléggé tanácstalan voltam, merre érdemes elindulni. Munkatársam beszélt a woofer-ről, melynek segítségével a világ számos pontján lehet ökológiai gazdaságokban dolgozni; ezzel ugyan kicsit közelebb kerültem a konkrét terv megvalósulásához, ám még mindig fix úticél nélkül gondolkodtam a jövőt illetően. Mindezek után, az év első magyar zarándoka mintegy megoldást „kínált” a problémámra. Csupán saját életéről mesélt, illetve arról a faluról Magyarországon, ahol megpróbálnak egy önfenntartó közösséget kialakítani. Mindaz, ahogy leírta a körülményeket, illetve a környezetet egyszerűen magával ragadó volt, éppen olyan, ahol örömmel tanulhat az ember. Nem is beszélve magáról az úriemberről, akinek gondolkodásmódja követendő példa lehetne. És csak hogy egyetlen pillanatra se tévesszem szem elől a kitűzőtt célt, tegnap ismét felhívták rá a figyelmemet. A két férfi első ránézésre is szimpatikus és közvetlen volt, bár ugye ez még annyira nem meglepő a caminon. Csupán kis idő kellett ahhoz, hogy jobban is megismerjük egymást; mindez a Baraka-val kezdődött. Kiderült, hogy egyikük kedvenc filmjéről van szó, melynek szinte az összes jelenetét ismeri, sőt még azt is, hol játszódik. Innen pedig egyenesen eljutottunk odáig, hogy nem egy helyszínt személyesen is felkeresett, miközben woofer-rel a világ számos pontját bejárta. Indiától kezdve Oroszországig, vagy éppen Angliától Japánig; most pedig éppen Tájföldre készül; igaz, most csupán turistaként. Talán annyira nem is meglepő, hogy az üzleti életben dolgozó férfiú egyik nap fogta magát, felállt, és azt mondta, hogy nem hajlandó a tőzsde és a számítógépek világában tölteni az idejét, ahelyett, hogy az igazi életet élné. Ezek után hagyta hátra maga mögött a munkáját, lakását, és útnak indult. Mosolyogva mesélte, hogy barátai rá sem ismernek, azt mondják, mintha kicserélték volna, mintha megfiatalodott volna. Azt állítja az életét kapta „csupán” vissza! Mindezek után pedig kiderült, hogy a másik úriember, akivel együtt utazik, az egyik úgymond „munkáltatója” volt, amikor Horvátországban dolgozott szintén egy farmon, a woofernek hála. Együtt építették fel azt a gazdaságot, ahova most emberek százai mennek, hogy a természet közelében legyenek, lovagoljanak, vagy egyszerűen csak kiránduljanak. Érdekes volt egyszerre beszélgetni azzal a személlyel, aki a farmra megy dolgozni, illetve azzal is, aki a munkát adja. Azóta is töretlen a barátságuk, melyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Caminora is együtt érkeztek – ide pedig nem jön csak úgy „akárkivel” az ember!

Este pedig egyikük velem nézte Martin Sheen Az út című filmjét, ami rengeteg emléket idézett fel bennem. Maga a történet ugye egy férfiról szól, akinek a fia eljön a Caminora, és egy sajnálatos baleset következtében meghal. Ezek után az apa a hamvakkal együtt útra kel Santiagó de Compostella – majd pedig Muxia – felé, és mindeközben átéli a Camino összes csodáját, mindazt, amiben a zarándokoknak része lehet. Egészen elképesztően adja vissza a film azt a bizonyos megfoghatatlant, amit itt érzékelni lehet, olykor persze azért, már már hihetetlen eseményekkel. Ám ez is az útra vall; itt bármi megtörténhet, és általában váratlan események következnek be, melyekre álmainkban sem számítottunk volna. Igazán különleges volt nézni, azokat a tájakat, ahol jómagam is gyalogoltam, majd másfél évvel ezelőtt. Vagy éppen azt az alberguet, ahol én is eltöltöttem az éjszakámat. Mert ugye ki is tudná elfelejteni a Roncesvallesben található hatalmas szállást, egyetlen helyiségével; mely majd száz főnek kínál fekhelyet. Mindezt az első nap után, amikor az embernek még nincsenek bevállt stratégiái a horkolás kivédése – eltűrése -, vagy éppen a zörgő zacskók ellen. Ám meglepően gyorsan hozzá lehet szokni mindenhez! Nem egyszer rázott ki a hideg a film alatt, és az a tény, hogy sokszor tiszta libőbörös voltam, szerintem elég mérvadó – legalábbis, ami engem illett. Véleményem szerint, akik már bejárták a Caminot, egyszerűen képtelenek végignézni mosolygás nélkül. Annyi mindent felidéz az emberben! És most ismét a drága filmtörténet tanárom jut eszembe, aki szerint tulajdonképpen nem is azon van a hangsúly, hogy a rendező mit szeretne kifejezni a alkotásában, sokkal inkább azon, hogy saját magunk hogyan látjuk. Mert hogy mindannyian másként éljük meg a filmet, mindenkiben más érzéseket ébreszt fel; amelyek lehet, hogy nagyon távol esnek egymástól. Azt hiszem, ez esetben teljesen egyet érthetek a felvetéssel. Ugyanis erősen kétlem, hogy a pamplonai képeket látva másnak is eszébe jutott, hogy mennyire könnyű eltévedni ebben a városban; vagy éppen az az olasz fiú, aki a társaságom volt a Pamplonából Cizur Menor felé vezető úton. Vagy éppen az a német úriember, aki a filmbéli főhőshöz hasonlatosan szabályosan menetelt Santiagó felé, fejébe véve, hogy a lehető legkevesebb idő alatt eljut Szent Jakab sírjáig. És igen, a motivációk is igazán eltérőek, ami pedig a legérdekesebb, meghallgatni az egyes élettörténeteket. Igen sajátságos, az az őszinteség, ami áthatja a Caminot; itt az emberek mintegy megnyílnak egymásnak, és olykor a legféltetebb titkukat osztják meg a másikkal. Bár, ha jobban belegondolunk, sokan éppen ettől a titoktól szeretnének megszabadulni, és így könnyíteni saját lelkükön. Az persze ismét más kérdés, hogy otthoni környezetünkben miért nem tudjuk ugyanígy megtenni mindezt. Talán, mert igen kevés valódi barát vesz körül minket, akiben megbízhatunk? Vagy egyszerűen csak könnyebb megnyílni, egy addig majdnem teljesen ismeretlen ember számára, aki más szemszögből nézi a mi kis életünket? Egy azonban biztos. Mindenkinek megvan a maga kis törtenete az El Caminon, és senki sem „véletlenül” indul útnak; azt pedig mindenki csak később tudja megmondani, hogy megtalálta-e mindazt, amit keresett!