Una hospitalera en Astorga

Felettébb különleges időszakot tudhatok magam mögött, igazság szerint nem is tudom mikor vette mindez kezdetét. Talán, amikor hazaindultam Magyarországra, igaz ez csak a változások egyik vonalát érintették. Nem érzem szükségét, hogy az otthoni létem eseményeit a kelleténél bővebben részletezzem, megelégszem annyival, hogy érzem minden egyes percben pozitív hatását. Mostanra ismét kellő távolságra kerültem a szülőföldemtől; elmúlt a kezdeti hiányérzet. Az életem viszont koránt sem került vissza a régi kerékvágásba, és attól tartok, hogy jó ideig nem is fog. Ez nagyrészt a munkatársamnak köszönhető, illetve annak a milliőnek is, amelyben együtt dolgozhattunk. Itt, az El Camino egyik állomásán, mintha a saját kis „utunkat” éltük volna meg együtt. Majd négy hétig tartott, mint ahogy eljutni Saint Jean Pied de Portból Santiagóig, és szinte ugyanazokat a csodákat tartogatta, mint amit a Caminon lehet megélni. Különleges sugárzása van ennek a helynek, ám mindezt csupán annak kell magyaráznom, aki személyesen nem élte át. Aki már járt itt korábban, annak felesleges bármit is mondani, mert tudja mibe lehet itt része a zarándokoknak. Hirtelen egy olyan világba csöppen az ember, ahol az elfeledett értékek visszanyerik jelentőségüket. Ahogy egyre inkább távolodik a materiális világtól, és az anyagiasságtól, valami sokkal lényegesebbet kap vissza. Nehéz mindezt szavakba önteni, és talán nem is szükséges, egyszerűen csak érezni kell. Érezni azt, hogy mekkora csodákat rejt magában az élet azon túl, hogy dolgozunk a napi szükségleteinkért, és tárgyak sokaságával veszük körbe magunkat, melyektől boldogságot remélünk. Miközben egész más módon is megélhetjük a napjainkat, például, hogy saját magunkon kívül másokkal is foglalkozunk. Először is azonban saját magunkat kell megtalálnunk, hogy azután igazi értékeket közvetíthessünk. Abban eddig is biztos voltam, hogy saját személyiségfejlődésem még közel sem ért a végéhez, de ekkora lökésre azért ilyen hirtelen nem számítottam. Négy hét alatt azonban olyan intenzív impulzusok értek, mintha hónapok teltek volna el. Érdekes volt mindezt így megélni, sokszor szomorúság, csalódottság, vagy éppen kiábrándultság közepette, mégis minden egyes mozzanat az épülésemet szolgálta. Ezalatt a négy hét alatt egy számomra igen fontos személy elkalauzolt az ő kis világába, olyan értékeket mutatva, melyek eddig teljesen ismeretlenek voltak. Mindez persze annak is köszönhető, hogy teljesen más kultúrával rendelkezünk, és ismét egy új arcát ismerhettem meg a világnak. És nem is akármilyet, hanem egy igazán természetközelít, egy olyat, amelyben teljes mértékben el tudom képzelni az egész életemet. Sajnálatos módon erre még jó ideig várnom kell; egy azonban biztos, hogy távlati céljaim kezdenek egyre inkább kirajzolódni. A kezdeti elképzelés továbbra is helytállónak bizonyul, de mindez olyan részletekkel egészedik ki, melyeket nem terveztem egy évvel ezelőtt. Mostanra azonban egyre világosabbá válik minden, csupán a megvalósítás maradt hátra. Ez azonban némi időt és további gondolkodást igényel, de a lehető legjobb helyen tartózkodom mindehhez.

De emellett más változásokra is bekövetkeztek az életembe, melyek már bőven időszerűek voltak. Sajnos, elég nehezen adok bizalmat az embereknek, pontosabban szólva, mintha félnék túl szoros barátságot ápolni. Közel engedni magamhoz bárkit is egyben magában hordozza azt a veszélyt, hogy megbántanak, kihasználnak, vagy egyszerűen csak fájdalmat jelent a búcsúzás. Éppen ezért a védekezésnek egyik módja megtartani a pár lépés távolságot, és nem kötődni túlságosan senkihez sem. Ebben az esetben kevesebb sérelem érhet, de egyben azt is jelenti, hogy egyszerűen esélyt sem adok, és a rosszal együtt a kellemes érzésektől is megfosztom magam. Jó ideje tudom, hogy kezdenem kell valamit ezzel a kérdéssel, és úgy érzem, hogy mára valamelyest sikerült orvosolnom a problémát – ebben is nagy segítségemre volt a munkatársam. Ezzel együtt persze most nehezebb napokat is megélek, mivel tőle is búcsút kellett vennem, de megpróbálom a lehető legjobban kezelni ezt a szituációt. Azóta már egy német fiatalember érkezett meg helyette, most vele töltöm a napjaimat, ami különösen hasznos lesz számomra. Az itt léte alatt ugyanis lesz egy privát német tanárom, holnap kezdjük is az órákat. Amúgy túl vagyok az első vizsgámon Spanyolországban, meglepően jól sikerült. Persze hozzá kell tenni, hogy nagyon alapfokú németről van szó, de kezdetnek teljesen meg vagyok vele elégedve.

Ami pedig a zarándokokat illeti, igazán nyugodt napokat élek meg, egyaltalan  nincsenek sokan. Bevallom, én most biztosan nem kelnék útra, mert sok albergue zárva van, sok helyen nincsen meleg víz és fűtés, ami az éjszakai mínusz tízben nem olyan kellemes. Magyarok egyáltalán nem érkeznek, viszont annál több koreai, és spanyol. Ebben az időszakban rengeteg a visszajáró zarándok, akik szinte minden évben jönnek; engem is sokan ismerősként üdvözölnek, ami meglehetősen jó érzés. De ami még ennél is jobb, hogy a minap egy koreai srác közölte velem, hogy direkt miattam jött hozzánk. Ugyanis van egy internetes oldal a Caminoról a koreaiaknak, ahol tanácsokat adnak az útrakellőknek. Név szerint vagyok megemlítve Astorgánál; egyfelől, hogy milyen kedves vagyok, másfelől, hogy beszélek angolul. Ez itt számukra nagyon nagy érték, azzal együtt, hogy a koreaiak nem túlzottan kommunikálnak jól idegen nyelven; az angolt mindenesetre jobban megértik a spanyolnál. A legfontosabb azonban, hogy nagyon jól el tudok velük beszélgetni, igaz olykor csak a legalapvetőbb szavakra korlátozódik a diskurzus. A zarándokokkal való kapcsolat most sokkal közvetlenebb, mint nyáron a nagy tömegben. Bőven van időnk beszélgetni, felhívni a figyelmet a város nevezetességeire, vagy éppen tanácsokat adni. Furcsa lesz ismét visszaszokni a zarándokok áradatához. Addig azonban még majd egy hónap van hátra, és ezt az időt teljes nyugalomban tölthetem el.