Sosem tudhatjuk mikor következik be az a bizonyos utolsó beszélgetés, ami után már nincs többé esély bármit is mondani. Már csak ezért is, egyszerűen muszáj kihasználnunk az élet minden egyes pillanatát, hogy a lehető legjobbak legyünk a környezetünkkel, és kinyilvánítsuk szeretetünket. Azonban túlságosan sokszor feledkezünk meg erről, és nem értékeljük igazán a rokonainkkal, barátainkkal tölthető időt. Sajnos esetemben ez a megállapítás most kimondottan aktuális, ami nagyon rossz érzésekkel tölt el.

Baráti kapcsolataim már csak a távolságból adódóan sem a legszorosabbak, az elmúlt években viszonylag keveset tartózkodtam otthon. Mégis, múltamból egy pár emberrel, ha nem is napi szinten, de ápolom a kapcsolatot. Azonban nincsenek sokan, akikkel majd 14 éve tartana mindez. Most pedig egyiküktől képletesen búcsút kellett vennem, sajnos személyesen mindezt nem tudtam megtenni, és a jövőben erre már nem is lesz módom. Sok mindenen mentünk keresztül ezalatt a 14 év alatt, tulajdonképpen végignéztük egymást felnőtté válását. Igaz, megismerkedésünk idején barátom már korántsem volt gyermek, mégis lélekben még harmincas évei felett sem nőtt fel teljesen. Valószínűleg soha nem fogom elfelejteni mindazt, amit együtt megéltünk, már csak azért sem, mert rengeteg vidám percet okozott számomra. De akkor is mellettem állt, ha segítségre volt szükségem; persze olykor ő is igényelte a támogatást. Igazság szerint, erre számtalanszor akadt példa, de amikor csak tudtam a rendelkezésére álltam. Most azonban erre nem voltam képes; már csak a köztünk fennállt távolság miatt sem. Ő maga azonban már nem volt képes segíteni saját magán, és sajnos a „könnyebbik” utat választotta; egy olyat, melyet én soha az életben nem lennék képes megtenni. Egy valaminek azért mégis csak örülök. Utolsó találkozásunk alkalmával láthattam őt talán a világon a legboldogabbnak. Feleségével, és újszülött gyermekével olyan idilli képet mutatott, melyet oly rég óta kívántam neki. Sok arcát ismerhettem ennek az embernek, mellette voltam a legrosszabb időszakában és a legboldogabb napjaiba is betekintést nyerhettem. Ám mindez egy csapásra végetért; igazából még most sem tudom felfogni, hogy nem láthatom többé. Egyetlen dolog vigasztal vele kapcsolatban, amikor is arra gondolok, hogy ő most biztosan boldog „valahol”. Nincs több problémája, és nem kell semmi miatt aggódnia, nem kell többé a helyét keresnie, mert már talán megtalálta. Ő most biztosan azt kívánná, hogy ne búslakodjunk, hanem örüljünk, az ő lelki szabadságának, mégis oly nehéz megtenni mindezt! Emléke azonban egész biztosan velünk marad; nyugodj békében!