Una hospitalera en Astorga

Rettentő régen írtam, pedig ezer dolog történt azóta; nem is tudom, hol kezdjem a mesélést. Először is, talán ami a legfontosabb, hogy már itthonról írok. De időrendben haladva, december közepén elbúcsúztam spanyol társaimtól, illetve német kollegámtól és útra keltem. Mielőtt Magyarországra repültem volna villámlátogatást tettem Toledoban, ami egy gyönyörű város. Mondjuk itt éreztem régóta először magányosnak magam. Túlságosan egyedül voltam, és hiányzott a város felfedezéséhez a társaság. Maga az érzés is meglepő volt, ugyanis az elmúlt időszakban egyszer sem találkoztam hasonlóval. Mindez azonban semmit sem vont le a város szépségéből, melyet gyalogosan és egy kis vonatról is megcsodáltam. Vicces, mert szülővárosomban is üzemel ilyen kicsi városnéző jármű, mégis egyetlen asszociációm, ami beugrik róla csupán annyi, hogy szitkozódnak mögötte az emberek, mert iszonyú lassan halad. Most mindez persze egyáltalán nem volt probléma, sőt a még a hideg szellő sem okozott gondot. Egy napos városnézésem érintette a legfontosabb látványosságokat, és persze sétáltam a szűk kis sikátorokban, melyek sajátos hangulatot árasztanak. Este pedig összehasonlíthattam a helyi bort a szokásos kedvenceimmel; továbbra is a legnagyobb favorit a Ribera del Duero! Egy kényelmes kis albergueben aludtam, sőt, volt olyan szerencsém, hogy egyedül lehettem a kis szobámban, a lakótársaim ugyanis éppen az én távozásom idején érkeztek meg.

A madridi reptéren már teljes lázban égtem, alig vártam, hogy haza érjek. Majd három hét távlatából - számomra is meglepően - továbbra is jól érzem magam. Arra számítottam, hogy a kezdeti álomvilágból hamar felébredek majd, de szerencsére ez mind a mai napig nem történt meg. A családom viszontlátása kárpótolt minden egyes napért, amit nélkülük kellett eltöltenem. Tudtam, hogy remek érzés lesz velük találkozni, de végképp tudatosult bennem, mennyire hiányoztak az elmúlt pár hónapban. Náluk szebb karácsonyi ajándékot el sem tudok képzelni magamnak, sőt nem is vágytam többre. Látni rajtuk azt az igyekezetet, ahogy a kedvemre próbáltak/próbálnak tenni, pedig tényleg magával ragadó. Úgy érzem tovább ezt nem is szükséges ecsetelnem, mindenki el tudja képzelni mekkora öröm a rég nem látott család körében tölteni a legszentebb ünnepet. Az ajándékaimnak persze mindenki nagyon örült, főleg a személyre szabott naptárnak.

Az itthoni élményeim másik meghatározó tényezője a barátokkal való találkozás; illetve máris pontosítanék, inkább zarándokokról beszélnék, ugyanis ők voltak többségben. Az első pár napot szülővárosomban töltöttem, ahol pár régi ismerősömet látogattam meg, bár számuk igen leapadt. Sokukkal egyszerűen nem akartam találkozni, úgy éreztem, nincsen sok mondanivalónk egymásnak. Az időmet pedig úgy kell beosztanom, hogy csakis a legfontosabbak férnek bele. Így meggondolandó, hogy kit helyezek előtérbe; a családomat, vagy rég nem látott „barátoknak látszó” ismerősöket. Természetesen inkább a család felé hajlok. Ám Budapesten ezzel szemben rengeteg számomra kedves emberrel beszélhettem, mindannyian az El Caminohoz kapcsolódnak. A velük való találkozás egyben felüdülés is volt, amellett, hogy egészen mély beszélgetéseket is folytathattunk. Úgy érzem ezek a barátaim félszavakból is megértenek, és sokszor tudtukon kívül is a segítségemre sietnek. Régen kaptam annyi jó tanácsot, és meglátást, mint az elmúlt három hétben. Volt úgy, hogy én kértem mások véleményét, míg más esetben a hallgatás közepette lettem figyelmes lényeges gondolatokra. Tulajdonképpen úgy érzem, már most sokkal jobban vagyok, mint amikor elindultam Magyarországra, annyi pozitív impulzust kaptam, amire álmaimban sem gondoltam. Ez főként a Caminos barátoknak köszönhető, meg persze a családomnak. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy egy különleges embert ismerhettem meg, szintén az Útnak hála – pontosabban az egyik legkedvesebb zarándoknak köszönhetően. Van, amikor egy embertársunkkal való beszélgetést szinte elfecsérelt időnek érezzük; míg más esetben nem tudunk betelni vele. Mint amikor egy órák óta tartó beszélgetés végén a búcsúzáskor szinte hiányérzetünk van; mert annyi mindenről nem sikerült még társalogni. Annyi kérdésre nem maradt idő…és ki tudja mikor lesz rá! Elvarázsolnak az intelligens emberek, aki tudásukkal lenyűgöznek. Sok esetben, még ha talán kicsit butácskának is érezzük magunkat mellettük, mégis rájuk fel lehet nézni! Az itthon töltött idő másik nagy hozománya, hogy részese lehettem egy ilyen beszélgetésnek, melyből szintén rengeteget tanultam, köszönet érte. És tulajdonképpen mindenért, amit itthon kaptam az elmúlt három hétben; a családomtól, barátoktól, és mindenkitől. Köszönöm a nehézségeket is, melyek szintén sok mindenre felhívják a figyelmet, másokkal és saját magammal szemben is. Egyre közelebb jutok saját magam felé, egyre inkább látom a hiányosságokat, és mindazt, ami változtatást kíván. Az új év közeledtével pedig lehetőséget kapok, hogy ennek megfelelően rendezzem újra az életemet, és hasznosítsam a megtanultakat. Ebben az évben szerintem ez az utolsó bejegyzésem, így most szeretném a saját kis évértékelésemet lejegyezni. Ugyan nem kerestem még vissza mit is kívántam pontosan erre az évre, ezért csak az emlékezetemre tudok alapozni. A spanyol nyelv megtanulása mellett célom volt, hogy átlássam egy albergue működését. Mindkét célt szinte száz százalékosan teljesítettem. A spanyolomat persze van még hova fejlesztenem, de összességében igen meg vagyok vele elégedve, az albergueben pedig úgy érzem, jó munkát végzek. Mindezek mellett pedig rengeteget utaztam, mely rettentő fontos az életemben, arról nem is beszélve mennyi mindennel találkoztam. Különböző emberek, eltérő kultúrák, melyekből oly sokat meríthet az ember! És a legfontosabbról pedig még nem is szóltam, a szeretetről, a nyugalomról, és a békéről. Nem kell híreket néznem, nem kell aggódnom a hitelek miatt, és ha jól belegondolok szinte semmi problémám nincsen. Minden csak hozzáállás kérdése, és én úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó szomorkodni, hanem örülni fogok mindennek! Ezt a fogadalmamat pedig tökéletes tartom is!