Una hospitalera en Astorga

Közelebb kerültem a lelki békémhez, ami annak is köszönhető, hogy az elkövetkező tíz napban teljes mértékben a magam ura leszek. Senki nem fogja megmondani, mit és hogyan kellene tennem. És mintha mindezt a zarándokok is megérezték volna; ma hihetetlenül kedves társaság gyűlt össze az albergueben. Teljesen a tavaly téli időszak jutott az eszembe, amikor is csupán tíz-tizenöt vándor töltötte nálunk az éjszakát, mindenkivel volt idő megismerkedni. Ma ismét közelítettünk ehhez a hangulathoz. Tegnap ezzel szemben meglepően sok, furcsa, vagy inkább sajátságos zarándok érkezett. Egyiküket még Santiagóból ismertem, de arra nem gondoltam, hogy itt fogunk találkozni. A francia hölgy/férfi – sajnos nem tudom melyik szóval illesem – elég mély nyomot hagyott bennem, nehéz lenne elfelejteni. Bár a mi alberguenkben sokkal kulturáltabban viselkedett, mint Santiagóban, meglepően könnyen kezelhetővé vált. Mindenesetre akkor is érdekes, amikor egy férfit lát az ember extrém női ruhában. De az embernek ezt is meg kell tanulnia a El Caminon; a legkülönfélébb embereket kezelni.

Ma lezárult egy időszak az életembe, amit legközelebb áprilisban kezdek újra. Mit is mondhatnék, már nagyon kellett ez a változás. Ma jobban végiggondoltam mindezt, és lehet, hogy ez is nyomta a szívem, pontosabban még most is nyomja, mert nem jutottam megoldásra. A legnagyobb probléma ugyanis, hogy valami olyat kellene megmondanom, amihez egyrészt semmi kedvem nincsen, másrészt nem is érzem, hogy jogom lenne. Másfelől viszont tudom, hogy igazam van, és az igazi segítséget csakis őszinteséggel együtt adhatok – már ha egyáltalán ez az én feladatom. Mégis, hogy jönnék én ahhoz, hogy bárkinek is felhívjam a figyelmét arra, amit magatol nem akar eszrewenni. Az embernek csupán egy élete van, azt pedig boldogan kell leélnie. Ám addig, míg egy kilátástalan helyzetben téblábol, nem fog előrébb jutni. És akkor csakis az örök kérdés marad meg arról, hogy miért is nem érzi jól magát! Ám mindez mostantól kezdve nem az én problémám...pontosabban eddig sem az enyém volt. Az enyém inkább az, félek bárkiben is megbízni, és bárkivel is mélyebb kapcsolatot kialakítani. Nem vagyok képes arra, hogy megadjam az embereknek a nekik járó bizalmat. Pontosabban, egy mélyebb barátsághoz, kapcsolathoz járó bizalmat. Könnyen barátkozó ember vagyok, aki viszonylag gyorsan képes beszédbe elegyedni bárkivel; ám mégis, ahhoz nincsen bizalmam, hogy akárkit közel engedjek magamhoz. Egyszer talán ezen is változtatni fogok, de ehhez még egy kicsit több időre van szükségem. A zarándokokkal egy teljesen sajátságos kapcsolatot lehet kialakítani, de ugye létezik egy világ a Caminon kívül is, amit már hajlamos vagyok elfelejteni. Na nem mintha annyira hiányozna, az élet valahogy sokkal egyszerűbb a zarándokok között, békességben az albergueben. Ám nekem is egy kicsit vissza kell csöppennem ebbe a másik, nagyon is valószerű világba; bár szerencsére csakis egy rövid időre!