Una hospitalera en Astorga

Annak idején tudtam mivel tudom megnehezíteni a saját, tökéletes kis életemet. Mégis megtettem. Most pedig ennek elég erőteljesen érzem a hatását, olyannyira, hogy még én magam is elcsodálkozom rajta. Ám elérkezett egy pont, amit már egyszerűen nem tudok elviselni, és válaszút elé kerültem. Vagy továbbra is sajnálom magam saját butaságaim miatt, vagy pedig összeszedem minden erőmet, és továbblépek mindazon, amit elkövettem. A helyzetemet ugyan nem könnyíti meg senki, sőt ha lehet, akkor még nehezítik is, de ezt is csupán magamnak köszönhetem. Tehát most kénytelen leszek egy kicsit más szemszögből nézni az eseményekre, ugyanis minden az én fejemben dől el. Én magam dönthetek az aktuális kedélyállapotom felől, és sajnos túlságosan elhagytam magam. Mintha én is kicsit abba a hibába estem volna, mint oly sokan a camino után. Az ember nehezen találja meg ismét a helyét a régi világában. Ugyan az én környezetem teljesen sajátos, mégis most nekem is egy kicsit nehezemre esik visszatalálni. Persze az is igaz, hogy pontosan tisztában vagyok az okával. Egyfelől a kis lelkem elég súlyos sérülést szenvedett, amit nehezen heverek ki, de legalább nem tagadom le magam előtt, hogy mi is bánt. Másfelől, oly sok mindent kell megosztanom a környezetemmel, erre viszont még várnom kell. De az emberben mégis benne van ez a nyomasztó érzés, hogy mondani szeretne valamit, de egyszerűen nem teheti. Olyan, mint amikor az ember ráébred a legfőbb problémára, de nem tesz semmit annak érdekében, hogy változtasson rajta. Nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember rájön, hogy csak vegetál a párja mellett, és egyáltalán nem boldog vele, mégis továbbra is vele fekszik le aludni minden este. Gyáva ahhoz, hogy megtegye az első lépést, felálljon, és azt mondja, hogy már pedig elég volt. Pedig, lehet, hogy nem is olyan bonyolult feladat megtenni mindezt. A saját boldogságunk helyett feláldozuk magunkat a megszokás oltárán. Ugyan engem most nem hasonló jellegű problémák nyomasztanak, ugyanis nincs ki mellett vegetálnom. Viszont jól emlékszem, amikor ráébredtem, hogy az utolsó kapcsolatomat csakis egy hiú ábránd tartja össze. Szörnyű érzés, amikor rájön az ember, hogy mindaz, amit eltervezett csupán egy álomvilágban létezik. Még ennél is nehezebb, amikor a tudatunk egyik fele még bízik ebben az ábrándban, míg a másik pontosan tudja mi a valóság. Ilyenkor az ember mintha üvölteni, sírni szeretne, vagy egyszerűen csak szabadulni, attól a fojtogató érzéstől, ami a szívét nyomja. Ám nem segít senki; mert mi magunknak kell megválni ettől a tehertől. Jó esetben képesek is vagyunk rá, és továbblépünk, míg mások egész életüket kétségek között, vagy éppen boldogtalanságban élik le.

Érdekes mi minden jut eszembe a múlttal kapcsolatban éppen most, ám rá kell jönnöm, hogy a jelenlegi eseményeknek mi az igazi jelentősége. Mert biztos vagyok benne, hogy a dolgok nem történnek véletlenül, csak meg kell találnom a miértjét. Tükröt kell tartanom magam elé, és egy kicsit kívülállóként szemlélni saját magamat. Másnak mindig olyan jó tanácsokat tudok adni, tehát most saját magamat kell ellátnom párral!