Nehéz összefoglalni az elmúlt másfél hónap eseményeit, elöljáróban legyen elég annyi, hogy astorgai létem legnehezebb szakaszán estem át; egy olyan időszakon, amit nem kívánnék senkinek sem.  Furcsa ezt írni, már csak azért is, mert eddig tényleg irigylésre méltó életem volt; most azonban megtapasztaltam, milyen is mindennek az ellenkezője. Ugyan az elég elszomorítónak hat, azt azonban hozzá kell tenni, hogy a sok probléma ellenére azért nagyjából derűsen teltek a napjaink, ezer csodával és örömmel vegyítve. A körülmények ellenére megpróbáltuk a lehető legboldogabban tölteni az időnket, szerencsére azért bőven akadt partner, aki ebben segített. Mostanra azonban szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy eme időszak végére értem, és szinte minden tekintetben új időszámítás kezdődik az életemben.

 Ami a problémákat illeti, a legfontosabbakat könnyen össze lehet foglalni. Az elmúlt pár hétben két embert műtöttek meg a közvetlen környezetemben gyomorrákkal, és két temetésre is sor került. A helyzetet tovább nehezíti, hogy mindezek végett munkatársaimnak vagy kórházva, vagy pedig szeretteikhez kellett menniük. Ezzel egyenes arányba olyan mértékű munka zuhant a nyakunkba, hogy másfél év alatt először, már kezdtem valóban elfáradni. Két olyan ember társaságától kellett megválnunk, akik meghatározták az albergue mindennapjait; akik munkájára szinte egész évben számítani lehet. Mindez alaposan felforgatta a mindennapjainkat, mostanra azonban kezd normalizálódni a helyzet; sokat jelent a megszokás hatalma! Persze mindebben is meg kell látni a pozitívumot; ez esetben csakis azt tudom találni, hogy az én családomban mindenkinek remek az egészsége. Ennél nagyobb örömhírre pedig nem is vágyom!

Az albergue életét tovább nehezítette, hogy nem mindegyik hospitalero bizonyult megfelelőnek az itteni munkára, ez esetben pedig nincs mit tenni; türelmesen várni kell a mielőbbi távozást, vagy bízni a változásban. És akkor nem szóltam saját gondjaimról, melyek a fáradtság mellett lelki nehézségeket jelentettek. Úgy érzem mostanra sikerült szinte teljesen megoldanom minden problémát, ez részben az események alakulásában keresendő, illetve egy hatalmas segítségem volt. Volt szerencsém majd két hónapon keresztül egy fantasztikus magyar fiatalemberrel dolgozni, aki nem csak az albeguei teendőket illetően biznyult hatalmas segítségnek. Mindenképpen érdemes itt megjegyezni, hogy a magyar hospitaleroktól tényleg teljesen el vannak ájulva a helyiek, ami több tényezőnek is köszönhető. Egyfelől a  magyar munkastílus merőben eltérő a spanyookl hozzáállásától; mi egy kicsit aktívabban állunk a feladatokhoz, ha szabad így fogalmaznom. Ezen felül tényleg kivételes emberek érkeznek hozzánk Magyarországról, miért nem találkoztam velünk otthon? Aztán persze az is lehet, hogy ugyanúgy ott voltak a környezetemben, csak éppen én nem vettem észre őket. Ami viszont biztos, hogy az elmúlt két hónapban rajtam kívül három magyar is dolgozott az albergueben, és egyikünk sem okozott csalódást. Huzamosabb ideig csupán egy úriember maradt itt velünk, akit mindannyian a szívünkbe zártunk. Egy barátnőm is eltöltött velünk pár napot, aki portugál útjáról érkezett egyenesen hozzánk, és zarándokból lett hospitalera egy hétre. Az a varázs, ami sugárzott az egyéniségéből még azok számára is érezhető volt, akik nem beszéltek egy nyelvet vele. Ezen felül még egy magyar hölgy társaságát élvezhettük egy rövid idő erejéig, aki végül egy másik alberguebe ment dolgozni. Sajnos nálunk nem tudtunk helyet biztosítani neki, de szerencsére itt léte alatt sikerült jobban is megismerkednünk. Egy mérhetetlenül kedves, barátságos és nyíltszívű hölgyet sodort felénk az élet, mindenki nagyon bánta a távozását. Ennek azonban valamiért így kellett lennie, és csak bízhatok abban, hogy jövőre nálunk fogja tölteni az idejét. Legalábbis megkértek rá, hogy tudassam vele, hogy mindenképpen tárt karokkal várják mindkét helyen; ennél nagyobb elismerésre szerintem nem is vágyhat az ember! Ami a magyarokat illeti, a sort meg ki kell egészíteni egy kedves ismerősömmel, aki egy hétig élvezte az albergue nyugalmát, az én napjaimat ezalatt pedig kellően felvidította. Öröm volt ismét egy pár napot eltölteni egy olyan társaságban, aki nem csak megnevetett, hanem még az intelligenciájával is lenyűgöz. De mellette persze megjelentek a magyar zarándokok hada is, szinte minden napra jut egy, de sokszor egyszerre többen is alszanak nálunk; tegnap például hatan. Ismét fantasztikus embereket ismertem meg, mindannyiuk közül a legemlékezetesebb egy olyan fiú volt, aki közölte, hogy Magyarország szerinte az egyik legcsodálatosabb ország. Elsőre kicsit furcsának hatott ez a megnyilvánulása, valahogy nem tudtam mindezt átérezni. Aztán, ahogy egyre többet beszélgettem vele, rá kellett döbbenem, hogy a probléma előfordulhat, hogy az én látásmódommal van. Pontosabban azzal, ahogy a saját környezetemre tekintettem annak idején. Ezzel párhuzamosan meg kell jegyezni, hogy szerintem most már teljesen másként látnám az otthoni mindennapokat, bár nem biztos, hogy azok megváltoztak. Csupán én gondolkodom másképpen, és ezzel egyidejűleg máshogyan érzékelem a körülöttem lévő világot. Erre a kérdésre azonban mostanság aligha fogok választ kapni, mert nem tervezem, hogy a közeljövőben hazalátogatom.

Ami viszont a megváltozott látásmódot illeti, részben ennek is köszönhetem az átélt nehézségeket. Elkezdtem hinni valamiben, ami meghatározta a mindennapjaimat, ami egyszerűen lehetetlenné tette, hogy kiélvezzem mindazt a csodát, ami körbevesz. Talán egy időben egész egyszerűen nem is itt akartam lenni, a szívem máshol kereste volna az örömét. Ám viszonylag hamar bebizonyosodott, hogy az eseményeknek milyen szerepük van az életembe; iszonyúan fontosak, azonban más tekintetben, mint ahogy elsőre én azt hinni véltem. Abban a pillantban, amikor mindezzel tudatosultam kettős érzések kerítettek hatalmukba. Egyfelől az ember egy kicsit össze tud zuhanni, amikor rá ébred, hogy mindaz, amiben hisz nem feltétlen igaz. Másfelől, egy érdekes nyugodtság tör elő valahonnan, mely azt jelzi, hogy nincs többé ez a furcsa kettős érzés; a dolgok a maguk helyére kerültek, és végre újra tisztán lát az ember. De azért valljuk be, ráébredni, hogy amiben hittünk mégsem igaz, azért kissé megviseli az embert. Persze lényeges, hogy milyen természetű kérdésről van szó. Valószínűleg soha nem fogom elfelejteni, amikor jó pár évvel ezelőtt ráébredtem, hogy az akkori párommal a végéhez ért a kapcsolatunk. Pedig igazán hittem benne; nem csak egyszerűen elképzeltem, és ábrándoztam róla, hogy milyen jó is lenne vele megöregedni. Pontosan meg tudom mondani azt a pillanatot, amikor rá kellett eszméljek, az általam egykor elképzeltek soha nem fognak bekövetkezni. Az egész életem szinte egy csapásra összeomlott; pontosabban szólva minden, amit addig elterveztem egyszerűen köddé vált. Azóta persze az események szintén a helyükre kerültek, tisztában vagyok azzal, hogy ennek így kellett történie. Tudom, hogy kinek mi volt a szerepe ebben a kapcsolatban, és törvényszerű volt, hogy így fog végződni. Ugyanis „elvégeztük” a ránk szabott feladatot, és mindkettőnknek tovább kellett folytatnia a saját útját.

Az alberguei létem is érdekes üzenetet hordoz, mostanra már tudatosult bennem, hogy miért is vagyok itt. Amikor megkérdezik számomra is érdekesnek hat, hogy már másfél éve itt töltöm a napjaimat; rettentő gyorsan elszaladt az idő. Nehéz szavakba foglalni mindazt, amit itt megtanultam, de talán a legjobb szó mivel illetni lehetne, az az emberség. Persze nem szabad eltekinteni attól sem, amit a világról megtapasztaltam. Ez a rengeteg ember, aki megfordul itt nap, mint nap; mindenki hozza a saját kis kultúráját, és örömmel kalauzol el a világába. Mégsem erre volt a legnagyobb szükségem, hanem hogy végleg elszakadjam mindattól, ami meghatározta a saját magamról alkotott képemet. Merthogy, teljesen másképpen látom a személyiségemet, és ehhez semmi másra nem volt szükségem, mint ilyen hosszú ideig csakis a másokért tenni dolgokat. Önkéntesként másokat hozzásegíteni a boldogságukhoz, melyben én is megtaláltam a magamét. És akkor itt jön elő ugye megint egy sokszor, sokak által feltett kérdés, hogy nekem mi hasznom van mindebből. A válasz pedig igen egyszerű; visszakaptam saját magamat, akit nagyjából tizenöt éve vesztettem el – persze pontosan meg tudom mondani hol és milyen körülmények között. A hangsúly mégis azon van, hogy hova sikerült elérkezni, mit tanult az ember ez idő alatt, és mindezeket a tapasztalatokat kellően hasznosítani is tudja.

Már egy ideje tisztában vagyok vele, hogy újabb jelentős változás előtt állok, csupán az időbeni korlátokkal nem voltam tisztában. Mindez persze elég rendesen megnehezítette a mindennapjaimat, de egyben hihetetlen mértékű türelemre is tanított. Most azonban elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor már nem kell tovább várnom. Az alberguei életet bármennyire is szeretem, mindannyian tisztában voltunk vele, hogy időtartama véges. Túlságosan sok célom van még, melyek mind megvalósításra várnak. Sajnos önkéntesként ezek szinte mind teljesíthetetlenek – ha jobban belegondolok, azért lennének ötleteim, hogyan lehetne még így is elérni. Ahhoz azonban, hogy vágyaimat beteljesítsem, mindenképpen munkát kellene vállalnom, ami az alberguei léttel nehezen összeegyeztethető. Ezen felül pedig hátráltató tényező volt, hogy alig több, mint másfél éve tanulok spanyolul; mostanra azonban már viszonylag jól megtanultam a nyelvet. Minden tekintetben készen álltam arra, hogy munkát vállaljak, és mindehhez a kellő segítséget is megkaptam. Mindennek köszönhetően a napokban el is kezdhetem az életem legújabb kihívását, mely talán az egyik eddigi legnagyobb lesz. Nem akármilyen dologhoz kaptam bizalmat, mindezt pedig az elmúlt másfél évnek köszönhetem. Annak, amit ez idő alatt itt, az albergueben tettem, és annak, hogy alkalmasnak tartanak a feladatra. Afelől nekem sincs kétségem, hogy ezt a munkát, mintha egyenesen nekem találták volna ki. Az astorgai Gaudi-palota kertjében egy új turisztikai központot fognak létrehozni, ahol a látogatók a jegyek és ajándék tárgyak vásárlása mellett Antonio Gaudiról, a városról és nevezetteségekről tájékozódhatnak. Mindennek a működését kell mintegy egyengetnem, és fejlesztenem. Nem egyszerűen egy boltban való eladásról szól mindez, a központi feladat felhívni az emberek figyelmét eme nagyszerű építészre, és a lehető legjobban megismertetni velük. Egy olyan munka ez, melyben kedvemre kiélhetem minden kreativitásomat és energiámat, amellett, hogy folyamatosan emberekkel leszek körülvéve. Ennél keresve sem találtam volna megfelelőbb munkát, azzal együtt, hogy szinte egy percig sem kellett kutatnom utána. Egyszerűen az élet ajándékozta nekem mindezt...a helyiek azt állítják azért, mert megérdemlem...én pedig nem vitatkozom. Az egyetlen, apró probléma mindebben, hogy így kevesebbet tudok az albergueben lenni. Persze pár órát be fogok segíteni a zarándokokkal való munkába, és továbbra is ott fogok lakni, tehát mindettől függetlenül továbbra is biztos pont leszek a magyar vándorok számára. Sőt! Mondhatni még biztosabb, így ugyanis szinte majd minden tekintetben megtaláltam mindazt, amit kerestem, és eszem ágában sincs Astorgából továbbállni!