Una hospitalera en Astorga

Nincs szerencsém a németekkel, ez már biztos, vagyis nagyon valószínű. A mostani helyzetem ugyanis kísértetiesen hasonlít a novemberihez, amikor is egy fiatal párral (osztrák-német) dolgoztam együtt. A kezdeti lelkesedésem elmúlt, és kénytelen vagyok beismerni, hogy egy olyan emberrel kell megosztanom az életteremet, akivel egyszerűen nem találom a közös hangot. Hiába volt az első pillanatban minden a lehető legnagyobb rendben, mostanra szinte teljesen „kiábrándultam” az új munkatársamból. Pedig ismerkedésünk kezdetén felettébb magával ragadónak tűnt, hogy kerékpárral bejárta szinte egész Európát, márciusban pedig újból útra kell, ám ez esetben Afrikát fogja körbebiciklizni majd másfél év alatt. Ezek alapján nagyon érdekes személyiségnek tűnt, akit persze minél jobban meg akartam ismerni, ám viszonylag hamar rá kellett ébrednem, hogy kettőnk világa elég távol áll egymástól. A kezdeti összhangot a takarítás törte meg, ugyanis nehezen viselem, ha valaki nyugodt szívvel végignézi, ahogy a másik dolgozik, míg ő maga nem veszi ki a részét a munkából. Tulajdonképpen maga az a gesztus fáj, amikor egy másik hospitalero – aki elvileg ugyanazt a munkát végzi, mint én – még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze, mit segíthet. Ehelyett, mint aki jól végezte dolgát elvonul a szobájába. De emellett azt sem értem, hogy egy fiatal életerős  férfi, hogy nem képes rendesen felsöpörni, és miért nem veszi észre a munkát maga körül. Elkeseredettségem tovább fokozódott, amikor második nap, egyszerűen meg sem jelent a konyhában, majd reggel nyolc helyett délelőtt tizenegykor láttam újra. Közölte, hogy elaludt, és persze bocsánatot kért; gondolom megterhelő volt az a pár óra, amit a recepción kellett töltenie a laptopja társaságában. Mert hogy ez a következő problémám vele; ugyanis szinte egész nap csakis a számítógépével van elfoglalva. Az még csak hagyján, hogy ha esetleg én ott vagyok, velem nem beszélget, ezen még csak csak túlteszem magam. De a zarándokokra sem szakít időt, az embernek rendesen olyan érzése van, hogy elnézést kell kérnie, amiért megzavarta őt. Mindez csupán azért érint rosszul, mert ez egy önkéntes munka, tehát senkinek sem kötelező; viszont ha valaki mégis úgy dönt, hogy idejön segíteni, annak igenis vannak kötelezettségei. Ezek közé tartozik, hogy egyrészt a zarándokok tiszta alberguebe érkezzenek, másrészt, hogy a hospitalerok foglalkozzanak velük – ugyanis ezért vagyunk itt. Aki pedig erre nem képes, az nem is értem mit keres itt! Számomra mindez azért is érthetetlen, mert a többiek azt mesélték, hogy ez a fiú nagyon kedves, aranyos, és biztos nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Ehhez képest sajnos én semmi pozitívat nem érzekelek a jelenlétéből. Pontosabban ez azért ebben a formában nem igaz. Amióta itt van, azóta sokkal több szabadidőm lett, tehát ha másért nem is, legalább emiatt jó, hogy velem tölti a napjait. Miután közösen nem töltjük el az időnket, amikor ő van a recepción, nekem bőven akad lehetőségem sétálni, főzni, vagy éppen pihenni.; ennél többet azonban nem várhatok el tőle. Mindezt azonban még tudatosítani kell magamban, és egy kicsit át kell „programoznom” az agyamat. Persze ez azért is nehéz, mert az elmúlt pár hétben nem ehhez voltam hozzászokva, de hát nem lehet mindenki különleges egyén a számomra. Mostanra azonban tisztában vagyok a korlátaival, és ehhez igazodva meg kell találnom a lehető legpozitívabb oldalát ennek a helyzetnek.

Még egy pozitívumot kapásból tudok mondani! Neki köszönhetően alkalmam nyílt az év első magyar zarándokával  elmenni kávézni. Ismét egy különleges embert ismerhettem meg, aki Magyarország egy számomra ismeretlen arcáról mesélt. Egy kis faluból érkezett, ahol néhány családból álló közösség legfontosabb célja, hogy létrehozza az önellátó életét. Ahol fontos a permakultúra, ahol a családok a saját zöldségüket termesztik, és ahol igenis kiemelkedő a természet védelme. Sajnos még nem tudom mikor, de mindenképpen meg szeretném látogatni ezt a kis falucskát, ahol talán még el is tölthetek egy kis időt, hogy magam is minél jobban elsajátítsam az ökológiai gazdálkodás rejtelmeit. Mindez azonban a jövő nagy kérdése, az életembe beköszöntő változások nem tudom mennyire fogják hagyni mindezt érvényesülni. Ám beszélgetni egy olyan emberrel, aki ebben a környezetben tölti a mindennapjait, felért  egy utazással. Lélekben én magam is ott voltam ebben a kis faluban, azt pedig tényleg csak remélni tudom, hogy mielőbb személyesen is láthatom mindezt! És akkor arról még nem is szóltam milyen fantasztikus érzés, ha a belépő zarándok a Szia Dóri! köszöntéssel kezdi mondandóját. Egyre többen tudják, hogy itt vagyok; ezért tudom, kihez kell hálával fordulnom, tehát ezúton is köszönet érte!