Még főiskolás koromban néztük meg a Baraka című filmet, ami már akkor is elég nagy hatást gyakorolt rám, azonban most még időszerűbbé vált. Egyfelől abban biztos vagyok, hogy egyikünk sem fogja soha elfelejteni a csoportunkból a filmpszichológia tanár okfejtését. A film legelején megjelenő majommal kapcsolatban kérdezte a meglátásunkat, majd kapásból közölte, hogy mennyire érdekes, hogy egy valójában „nem létező” állatról beszélgetünk. Pontosabban szólva az a majom, ugyebár nincs is ott, és mi tulajdonképpen egy, amúgy fehér vásznat nézünk majd száz percen keresztül, és ezidő alatt rengeteg gondolat születik meg a fejükben. Mindez persze csak részben, bizonyos nézőpontból igaz, de most nem is ez a lényeges. Sokkal inkább maga a film, és az a világ, amit bemutat. Mert hogy másfél óra alatt 24 országból kapunk izelítőt, mindezt szavak nélkül, szinte kizárólag zenei aláfestéssel. Mégsem csupán gyönyörű tájakat láthatunk, hanem annál sokkal többet; mintegy az emberiség különböző arcait, és „fejlődését”. Mert hogy csak bizonyos értelemben érezhetjük ezt az előrehaladást, például a technika vonatkozásában, vagy éppen a kutatások tekintetében. Az mindenesetre felettébb érdekes, hogy míg gyógyszeriparunk, és egyáltalán maga a gyógyítás ekkorát fejlődött az elmúlt században, mégis, egyre több a beteg ember, mind többen használnak naponta valamilyen gyógyszert. Persze mindennek meg van a miértje, és aki olykor elgondolkodik a világ alakulásán, talán tisztában van a válaszokkal. A filmre visszatérve pedig elég sokatmondó képeket nézhetünk; először mintegy a múltba érezhetjük magunkat, egy olyan világot látunk, melytől már eléggé eltávolodtunk. Ennél azonban sokkal beszédesebb napjaink bemutatása, amikor is a rendező a képek összeillesztésével mintegy új értelmet ad a látottaknak. Ami számomra a legmeghatározóbb volt az egy lakótelep, és egy temető párhuzama; az ember hirtelen tényleg nem tudja eldönteni, hogy melyiket is látja éppen, oly hasonlatos a kettő. Annyira találóan mutatják be mai felgyorsult, személytelen világunkat, hogy ennél érzékletesebben én még soha nem láttam. Olykor pedig megjelenik, egy sokak által „primitívnek” titulált világ, melynek tagjai mintha szomorúságukat fejeznék ki tekintetükkel a világ alakulására. Mindez pedig kiegészül olyan jelenetekkel, hogy miként bánunk az állatokkal, hogyan élnek mielőtt az ember tányérjára kerülnek. Bár való igaz, hogy egy zsúfolt metróban utazva könnyen át lehet élni hasonlót... Mindenképpen érdemes megnézni legalább egyszer (esetleg tobbszor is) a Baraka-t, hátha elgondolkodunk a látottakon.

Nekem most bőven lesz időm filmeket nézni, ugyanis egy kicsit több időt kell a recepción töltenem. Újdonsült munkatársam már nem boldogít tovább, amit csak bizonyos értelemben sajnálok. Meglehetősen nehezen viselem, ha egy olyan emberrel kell együtt töltenem a napjaimat, akivel nem találom a közös hangot; tehát egyfelől könnyebb lesz az életem. Másfelől viszont már éppen kezdtem megszokni, hogy van szabadidőm, és a nyelviskola mellett bőven akad lehetőségem programokat szervezni. Mindez már csak azért is vált egyre fontossabbá, mert beköszöntött a tavasz nálunk; szikrázó napsütéssel, és nagyjából húsz fokkal. Szinte minden nap ki is tudtam élvezni mindezt; el tudtam menni sétálni, a hétvégén a karneváli felvonulást is megnéztem. Idén sokkal kevesebben öltöztek be, a helyiek szerint, mert válság van Spanyolországban is...hát nem tudom, az összefüggés azért meglehetősen érdekes. A kedvencem egy olyan csapat volt, akik Rubik kockának öltöztek be, aztán lehet, hogy magyar vonatkozása miatt tetszett annyira. Amúgy itt mindenki számára újdonság volt, hogy a Rubik kocka feltalálója magyar volt; ám az még számomra is friss információ, hogy Rubik Ernő apja az esztergomi repülőgépgyárban volt repülőgép-tervező. De azon gondolom senki nem csodálkozik, hogy Rubik kockáját hazánkban először elutasították, és jó pár évet kellett várni, míg siker koronázta. Végül persze hazai elismerésben is részesült, mostanra pedig igen büszkék lehetünk rá!

A zarándokok azonban nem tudták kiélvezni a hétvégi fiestát, ugyanis  este tízkor bezárjuk az alberguet. A spanyoloknál az éjszakai élet pedig ennél jóval később teljesedik ki igazán, és meglehetősen sokáig tart. Reggel hétkor még teli voltak az utcák „enyhén” ittas fiatalokkal, de még délután egykor is hangos zene hallatszott mindenfelől. Mindez csak kicsit zavarta meg az albergue nyugodtságát; a hétvégén több érdekesség is történt, amit lehetőség szerint minél előbb el szeretnék felejteni. Összefoglalva viszont elég annyi, hogy a részeg spanyol fiatalok semmivel sem viselkednek konszolidáltabban más nemzetiségű társaiknál. Mostanra azonban vége a fiestának, és visszatért a megszokott békesség; éppen időben!