Una hospitalera en Astorga

Ismét „öregebb” lettem, így is igaz, még csak a huszonnyolcadik életévemet töltöttem be a hétvégén. Az ünneplés meglehetősen sajátosra sikeredett, de az igazi ajándék még hátravan. A meglepetések sora már pénteken kezdetét vette, amikor is egy barátom felhívott, hogy hamarosan Astorgába ér, és nálunk töltené az éjszakát. Ugyan, ő nem is volt tisztában azzal a ténnyel, hogy személye az első születésnapi ajándékom, de örök hála érte, hogy véletlenül éppen most sodorta ide az élet. Nem szoktunk gyakran találkozni, de igen fontos szerepet tölt be az életemben, akinek rendkívül sokat köszönhetek saját személyiségemet illetően. Tudtán kívül is sok apró részletre hívta fel a figyelmemet, melyekre azelőtt nem fektettem hangsúlyt. Decemberben Magyarországon találkozhattunk, de akkor még nem tervezte, hogy ilyen rövid időn belül újra visszatér Spanyolországba. Azt hiszem, hogy ennél jobbkor nem is érkezhetett volna! Így, tehát már pénteken kezdetét vette az ünneplés, ami szombaton is folytatódott, de ekkor már a munkatársammal. Az új német kollegámnak ugyanis meg kellett mutatnom a város legjobb helyeit, és igyekeztem ezt a feladatot a lehető legjobban teljesíteni – szerintem sikerült. Amúgy a másik hospitalera valóban egy angyalka, ahogy egyre több időt töltünk együtt, egyre inkább bebizonyosodik. Mostanra tényleg nagyon jól összeszoktunk, sajnálatos, hogy az utóbbi pár napban minden felborult körülöttünk. A meglepetések sorát folytatva hirtelen megérkezett a japán segítőnk is, aki a vártnál hamarabb jelent meg, így ő is részesévé vált az ünneplésnek, vasárnap hármasban koccintottunk arra, hogy egy évvel idősebb lettem. Ami viszont még ennél is érdekesebb, hogy a születésem napjának évfordulóján a magyar szót sem kellett nélkülöznöm. Még szombat éjjel felhívott egy magyar lány, aki rajta kívül álló okok miatt kénytelen volt a caminóját Astorgából elkezdeni. A történet persze éppen így alakult a legjobban; végül hármasban, a testvérével együtt tölthettük a vasárnapi napot. A családom hiányát persze azért még így is éreztem, bár ezt enyhíteni csakis személyes találkozóval lehetne; erre pedig a közeljövőben biztosan nem kerülhet sor.

Az élet azonban ismét nagy fordulatot vett az albergueben, mely egyrészt a zarándokok, másrészt a hospitalerok számának köszönhető. Egyelőre még nem sikerült megszoknom, hogy ennyi emberrel vagyok körülvéve, és visszasírom azokat a napokat, mikor a német kis angyalkával kettesben töltöttük napjainkat. Persze minden csupán megszokás kérdése, most még sokként ér, hogy rajtam kívül hét emberrel kell megosztanom a konyhánkat és egyáltalán az életemet. Szerencsére viszonylag hamar tudok alkalmazkodni a változáshoz, és most némi segítséget is kapok az erőgyűjtéshez. A legnagyobb születésnapi ajándékom ugyanis még hátravan, pontosabban már nem sokára kezdetét veszi! Holnap ugyanis ismét útnak indulhatok, ám most nem Santiagó felé fogok tartani, és nem is egyedül. Eddig mindegyik utamra csakis magányosan mentem, és igazság szerint el sem tudtam volna képzelni, hogy másképpen vágjak neki a caminonak. A kedvenc munkatársammal viszont már itt léte alatt is szóba került, hogy milyen jó lenne együtt sétálni, de arra nem gondoltam, hogy erre ilyen hamar sort is keríthetünk. Most azonban minden körülmény adott ahhoz, hogy pár napra elszabaduljak Astorgából, és jómagam is zarándoknak álljak. Igen sok befolyasoló tényező hatására úgy döntöttünk, hogy Burgosban találkozunk, és nem Santiagó, hanem visszafelé indulunk el. Ennek azért is örülök, mert a Burgost megelőző pár napos útszakasz valóban magával ragadó, és talán lesz alkalmunk Grañonban is aludni. Eddig csupán a vándorok elbeszéléséből tudtam róla, mennyire fantsztikus hely, de bízom benne, hogy most én magam is megtapasztalhatom a varázsát. Sajnos csupán pár napunk lesz együtt sétálni, de nem vagyok telhetetlen, és ennek a kis időnek is nagyon örülök. Mindezek előtt azonban még éjjel elmegyek az új magyar munkatársam elé a buszvégállomásra, akivel a következő pár hónapot együtt fogjuk dolgozni! Ahogy közeleg a nagyhét a zarándokok száma is egyre inkább növekszik, ezzel párhuzamosan persze úgymond „minőségi” romlást is megfigyelhetünk. Egyre több turista jelenik meg, és hosszú hónapok után ismét találkozhattam azzal a férfival, aki a vándorok hátizsákját szállítja egyik helyről a másikra. Érdekes, a téli időszakban senkinek nem jut eszébe igénybe venni ezt a szolgáltatást. De persze most is érkeznek igazi zarándokok, köztük magyarok is; akiknek a caminon nem csak az önfeledt szórakozáson van a hangsúly. Sőt! Egyikük olyan elszántságról tett tanúbizonyságot a minap, amivel még nem találkoztam az itt töltött idő alatt. Tényleg fantasztikus, hogy némelyikük mennyire elhivatottan vág neki az útnak, valódi céllal, és igazi áldozatvállalással. Minden tiszteletem az övéké!