Una hospitalera en Astorga

Pár napja ünnepeltem Astorgába érkezésem első évfordulóját. Mit is mondhatnék, rengeteg minden történt velem ezalatt az egy év alatt; álmaimban sem gondoltam volna mindezt. Felhagytam az addigi kényelmes és mindenben bővelkedő, ám boldogtalan életemmel, és először is útra keltem Santiagó felé. Az odáig vezető úton kristályosodott ki, hogy megtaláltam azt a környezetet, amiben teljesen el tudom képzelni a jövőmet. Már csak a megvalósítás maradt hátra; és most visszagondolva, minden oly egyszerűen ment magától. A „sors” alakította úgy, hogy éppen ebbe a csodás városba kerüljek, ha rajtam múlott volna, akkor Burgosba megyek. Még szerencse, hogy egy isteni erő alakítja az eseményeket helyettem.  Egy évvel ezelőtt egy belga lánnyal dolgoztam együtt, akinek rettentő hálás vagyok, hogy az első, nehezebb időszakban mindenben a segítségemre volt. Nélküle biztosan másként éltem volna meg a kezdeteket. Azóta rengeteg hospitaleroval kellett együtt dolgoznom, ám mégis kevés hozzá hasonló emberrel találkoztam; csak úgy áradt belőle a szeretet. Nagyban hozzájárult a jelenléte, hogy csak egy rövid látogatást tettem otthon, és már januárban visszatértem. Ugyan ekkor már nem volt velem, mégis rögtön megszeretette velem a hospitalera létet. A téli időszakban hihetetlen nyugalom uralkodott az albergueben, amikor is egy német hölggyel dolgoztam együtt. Vele decemberben ismét találkozni fogunk, ugyan csak egy rövid időre; és meghívott magához Németországba, az otthonába. Ezzel a lehetőséggel mindenképpen élni is szeretnék, így legalább a német tudásomat is fejleszteni tudom. Amúgy nagyon jól haladok ám vele, ugyan persze sokkal lassabban, mint a spanyollal, bár ez egyáltalán nem meglepő. Míg spanyolból magántanuló voltam, addig a németet egy húsz fős csoportban sajátíthatom el, ami a méretéből adódóan is eltérő. Mindenesetre május magasságában szeretnék egy pár hetet anyanyelvi környezetben tölteni, a fejlődésre kíváncsi leszek. 

Az „évértékelésre” visszatérve, ezután egy magyar lánnyal, egy barátnőmmel dolgozhattam együtt, akivel nagyszerű időszakot töltöttünk el. Munka még ekkor sem volt sok, bőven maradt időnk a város és a környék felfedezésére, és persze a szórakozásra is. Külön örömként élem meg, hogy ugyan érkezése előtt szinte semmit nem tudott az El Caminoról, mégis úgy távozott, hogy amint módjában áll, máris útra kell. Majd édesanyámék érkeztek hozzám, és velük ünnepelhettem a születésnapomat. Mindez tényleg magával ragadó volt! Munkatársamnak köszönhetően igen keveset dolgoztam, és rengeteg mindent meg tudtam mutatni a családomnak. Nem csak Astorgát, de Salamancát, Oviedot is; sőt még a Camino egy részét is bejártuk, igaz csak autóval. Amellett, hogy hihetetlenül boldog voltam, hogy meglátogattak, még ennél is nagyobb örömet okozott édesanyám búcsúzása. Közölte velem, hogy most már érti, miért hagytam magam mögött az otthonomat, és miért is akarok itt maradni. Ennél nagyobb biztatásra nem vágyom, azok után, hogy egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy Spanyolországban kezdek új életet.

Az ezt követő eseményeket már én is nehezen tudom követni. A Szent hét beköszöntével elkezdődött a zarándok-áradat, ezzel párhuzamosan a hospitaleroké is. Először nehéz volt beleszokni az új körülményekbe, sőt eléggé megviselt mindez lelkileg. Az addigi „igazi” zarándokok helyett megjelentek a turisták, és a hétvégi vándorok is. Emellett pedig nehéz volt hozzászokni, hogy nem jut idő az emberekre. Nem tudtunk beszélgetni velük, egy kissé kezdett személytelenné válni a kapcsolatunk. Mindez persze magától értetődő, mert hihetetlenül sok ember érkezett az alberguebe. A hospitalerok is elég gyakran váltották egymást, volt aki csupán egy hétre érkezett, míg mások egy hónapot töltöttek velünk. Az első időszakban ezt is kissé nehéz volt megszokni, mire megismerte a másikat az ember, már távozott is. Túlságosan sokszor kellett mennem a buszvégállomásra, mindig más munkatársamat kísértem oda. Ám ezzel párhuzamosan rengeteg emberrel megismerkedtem a világ számos pontjáról, és így távoli kultúrákba tekinthettem bele. Érkeztek segítők Japánból, Németországból, Franciaországból, Kanadából, Ausztráliából, Magyarországról, Ausztriából, Belgiumból és persze Spanyolországból is. Abszolút kedvenceim a belga lány mellett a japánok voltak, annyira magával ragadott a kultúrájuk, az életstílusok, hogy következő álmom már kikristályosodott, egy Japánba való utazás képében.

A nagy nyári munka előtt még volt alkalmam Tenerifén találkozni a családommal, ahol tíz napig csakis a pihenéssel kellett foglalkoznom. Fantasztikus volt, azzal együtt, hogy a Kanári-szigetek nekem túlságosan felkapott turisztikai hely, a természetet elnyomja a szállodák áradata. Ám a családom kárpótolt mindenért, és remekül éreztem magam. Már ekkor is otthonomként Astorgára tekintettem, ide vágytam vissza, nem Magyarországra.

Mindenképpen szükséges volt ez a kis pihenőidő, ugyanis azelőtt nem gondoltam, mi vár ránk júniustól kezdve. A zarándokok tömege egyszerűen elképesztő! Rövid idő alatt hozzászoktunk ahhoz, hogy majdnem minden nap teli van az albergue, ami százötvennél is több vándort jelent. Talán ebben az időszakban lehet a tevékenységünket munkának nevezni! Az albergue rendben tartása, és ennyi ember koordinálása valóban sokkal nehezebb, mint például most. Persze probléma nélkül ment minden a maga útján, mely annak is köszönhető, hogy munkatársaim hihetetlen tapasztalattal rendelkeznek. Kettejükkel igen hosszú ideig dolgoztam együtt, áprilistól októberig, és ez idő alatt szinte egy családdá váltunk. Saját rokonaim hiányát persze semmi sem pótolhatja, de a köztünk kialakult kapcsolat igen szorossá vált. Olyannyira, hogy januárban meglátogatnak Magyarországon, hogy én is megmutathassam, hol is éltem annak idején. Mindezek után együtt fogunk visszatérni Spanyolországba, ahol munkába állásom előtt még egy kis körutazást tehetek a Pireneusokhoz, illetve Asturiasba. Iszonyatosan várom, hogy a mi kis hazánkat megmutassam, biztosan nekik is nagyon fog tetszeni! Ott tartózkodásunk alatt nem csak Magyarországot kell megmutatnom nekik, hanem saját múltam darabjait is. Talán ez lesz a legnehezebb feladat, mégis érzem, hogy erre hihetetlenül szükségem van; többek között erre is éppen a Caminon ébredtem rá. Ugyanis akkor tudok megbocsájtani magamnak, ha rossz érzések nélkül, őszintén tudok beszélni mindarról, ami velem történt annak idején. Itt, Astorgában az életem utolsó egy évét ismerik, és az alapján ítélnek meg. Nem tudják, min mentem keresztül annak érdekében, hogy ilyenné váljak. Már csak ezért is túlságosan sok jót feltételeznek rólam; egész pontosan nem ismerik a rosszabbik énemet. Nem ismerik azt az arcomat, ami a fiatalságomat jellemezte. Nem tudják, milyen helytelenül viselkedtem; és igazság szerint, szerintem el sem tudják képzelni ezt az énemet. Pedig ez is én voltam, bármennyire bánom is.  Arról nem is beszélve, hogy a családommal is sok mindent meg kell tárgyalnom, amire szintén az utolsó Caminomon ébredtem rá. Októberben ugyanis ismét útra kellhettem Santiagó felé, hogy a lelkem teljes megnyugvást találjon. Mindezt teljes csendben tehettem meg, ami csak tovább növelte a  magamba mélyedés lehetőségét. Igazság szerint visszaérkezésem után zaklatottabb lettem, mint indulásom előtt voltam. Egy valenciai kitérő után ugyanis ismét Astorgában, az albergueben találtam magam, a lelkem mégis valahol nagyon messze járt. Leragadt a múlt problémáinál, és nehezemre esett ismét a jelenben élni. Úgy éreztem, mintha megakadtam volna, mintha megoldások nélkül maradtam volna, mint aki nem tudja, hogyan is tovább. Azt éreztem, hogy bármennyire is szerettem volna, nem jutottam előrébb saját problémáimat, múltamat illetően, mintha nem értem volna el a kívánt célt. Kissé úrrá lett rajtam az a depresszió is, amit a zarándokok érezhetnek, amikor újra meg kell találni a helyüket az otthoni, megszokott világban. Most már teljesen át tudom érezni milyen az, amikor valaki hazatér a Caminoról, és hirtelen visszacsöppen a „valóságba”. Ilyenkor kell a leginkább összeszedni magunkat, és felülemelkedni mindenen; bevallom nekem nehezemre esett. Mostanra úgy érzem nagyjából visszataláltam önmagamhoz, és rá kellett ébrednem, hogy az utam ismét hihetetlen eredményeket tartogatott. Oly sok mindennel tisztába kerültem, és oly sok kérdésre kaptam választ. Tudom, mit kell tennem, hogy teljes megnyugvást találjak, ehhez azonban haza kell mennem. Azt is tudom, kinek mit kell mondanom, sőt azt is tudom, hogy nem lesz egyszerű, és sok mindenkit meg fogok bántani, még önmagamat is. De nincs más választásom! Meg vettem a repülőjegyemet, decemberben megyek haza, és januárban jövök is vissza. Már most tudom, hogy az első pár nap maga lesz a mennyország, de utána nehéz lesz a negatívizmus ellenére vidám maradni. Azzal is tisztában vagyok, hogy hihetetlenül boldog leszek, hogy tudom, hova jöhetek vissza. Itt fog várni rám az életem, a szobám, az ismerőseim, és persze a zarándokok.

Talán ezek az események voltak a leghangsúlyosabbak az itt töltött egy évben, nem beszélve a mindennapokról; ugyanis azok már önmagukban is magával ragadók. Nem lehet szavakba önteni azt a csodát, ami nap mint nap körbevesz. Távol vagyok a világi problémáktól, és igazából oly egyszerű itt az élet. Csak örülnünk kell egymásnak, törődni a másikkal, és mindenkinek szeretet adni. Ennél fantasztikusabb munkát el sem tudok képzelni magamnak, és rettentő hálás vagyok a „sorsnak”, hogy mindezt megadta nekem!