Una hospitalera en Astorga

Az idei első bejegyzésem elég sokat váratott magára, de egyrészt nem rendelkeztem egy percnyi szabadidővel sem, másrészt annyi minden kavargott a fejemben, hogy még most is nehéz szavakba öntenem.
Az évbúcsúztatásom azért hagyott némi kivetnivalót maga után, pontosabban rá kellett ébrednem, hogy bármennyire is ijesztő kimondani, de tényleg kezdek „öregedni”. Na jó, azért annyira még nem, de a fővárosi éjszakában egy zsúfolt pincehelyiségben várni enyhén ittas fiatalok társaságában, hogy éjfélt üssön az óra már nem nekem való. Ennek a felismerésnek is köszönhetően viszonylag hamar ágyba kerültem, és már korán belevethettem magam az új évbe; mit ne mondjak elég eseménydúsra sikerült. Ki kellett használnom szinte minden egyes percet, mert a munkatársaim érkezése azt is maga után vonta, hogy az időm szinte teljes egészét velük töltöttem. Nyolc napra idegenvezetőnek álltam, amit felettébb élveztem, legalább alkalmam nyílt gyakorolni a végzettségemet. Végeredményben, ha szabad ilyet mondanom túl jóra is sikerült! Ugyanis most egyszerűen nem értik, miért is nem akarok itt élni, csak az országunk szebbik oldalára hívtam fel a figyelmüket. A programunk persze nem érintette egész Magyarországot, de amit lehetett kihoztam a lehetőségekből. Megnéztük Szentendrét, Visegrádot, Esztergomot, Veszprémet, Keszthelyet, és fürödtünk Hévízen is. A tó kinti részére azért nem sikerült kicsábítanom vendégeimet, így is majdnem meg akartak fagyni a meglepően enyhe időben. Budapesten közel három napot töltöttünk el, még így sem jutottidőnk mindenre. A legjobban mégis a Parlament nyűgözte le őket, meg a Párizsi Nagyáruház-i könyvesbolt kávézója. A magyar konyháról pedig nem is beszéljünk! Szinte mindent végigkóstoltunk, amit lehetett, a vadpörkölttől a húslevesen és a harcsapaprikáson át egészen a halászléig, megtűzdelve egy kis somlóival és rétessel. Az abszolút kedvenc a töltött káposzta, azt viszont egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan lehet, hogy valaki nem szereti a libamájat! Én magam is régen ettem ennyi igazán magyaros ételt, és biztosan állíthatom, hogy  egyik sem diétás! Az eredmény elég nyilvánvalóan észrevehető, és nem csak rajtam, hanem rajtuk is!
A Magyarországon töltött időm pedig ezzel a végéhez ért, ám még egy igen fontos dologról kell említést tennem. Ez az utazás egy igen fontos mérföldkő az életemben, ugyanis egy több, mint tíz éve a lelkemben lappangó problémát sikerült a felszínre hozni, és részben megoldani. Pedig oly egyszerű volt, csak az tartott soká, mire ráébredtem mi is nyomaszt igazán. Egy addig ismeretlen embernek köszönhetően azonban sikerült eljutnom a megoldásig, mely mindvégig ott volt az orrom előtt, csak annyira nyilvánvaló volt, hogy elsiklottam felette. Érdekes, mielőtt hazamentem tudtam, hogy beszélnem kell két emberrel; sőt azt hittem, abban is biztos vagyok, hogy miről. Azonban az élet rámutattom, hogy meglátásaim csak részben bizonyultak helyesnek, nagyjából annyiban, hogy mondanom kell valamit. Mire a beszélgetésre sor került, az addig fontosnak hitt körülmények eltörpültek, szinte semmissé váltak. Nem kellett mást közölnöm, csakis azt, amit a szívemben a legmélyebben érzek, azt a végeláthatatlan szeretet, amit eddig, mintegy önvédelemként elfojtottam magamban. Mindennek a megélése egy kényes egyensúlyt billentett a helyére a szívemben, mintha most már képes lenne feltétel nélkül szeretni. Még egy beszélgetésre is sort kellett kerítenem, ugyan nem azzal az emberrel, akivel annak idején elterveztem. Mégis, akkor, ott, abban a pillanatban ezt súgta a szívem. Nem is voltam tisztában azzal, mit szeretnék mondani, mégis akaratlanul szavak hagyták el a számat, és olyanok, melyek célba találtak. Egyrészt, részbeni feloldozást nyertem, másrészt feltárhattam egy számomra igen fájdalmas mozzanatot az életemből. Nem is kellett más a megnyugvásomhoz, mint közölni ezt a tényt, és látni az őszinte megbánást. Mintahogy, úgy érzem, nekem is sikerült mindent megbánom majd minden vétkemet. Nem volt könnyű, és közben arra is rájöttem, hogy mindezzel nem szabad fájdalmat okoznom mindazoknak, akik szeretnek. Nem tehetem át rájuk a felelősséget, mint ahogy magamat sem okolhatom mindenért, egyszerűen el kell fogadnom mindazt, amin már változtatni úgysem lehet! A Magyarországon töltött idő pedig oly mértékben segített ebben, hogy arra álmaimban sem gondoltam volna!
Mindennek köszönhetően, ha lehet ilyet mondani, még nagyobb békében tölthetem a napjaimat Spanyolországban. Astorgába érkezésem előtt még meglátogattuk a munkatársaim fiait a Pireneusokban egy síparadicsomban. A környezet egyszerűen magával ragadó, a hangulat azonban nem volt minden pillanatban ilyen megkapó. Azok után, hogy egy hónapig teljes családi harmóniában és szeretetben teltek a napjaim elég felkavaró volt látni ennek reszbeni ellentetet. Ékes példája mindannak, hogy hova vezetnek a régi sérelmek figyelmen kívül hagyása, illetve az „idő minden problémát megold” filozófia. Rossz volt látni, hogy mennyire nem találják a módját az emberek, hogyan kell szeretni a másikat; illetve mennyire elsiklanak a beszélgetés fontossága felett. Borzasztó, hogy ebben az esetben is, semmi egyébre nem lenne szükség, mint leülni, és ugyan sok fájdalom mellett, de felszaggatni a régi sebeket. Nem tudom mennyiben tudok segíteni, de persze minden tőlem telhetőt megteszek, ha mással nem is, legalább a saját példám mutatásával. Egy emberben azonban kísértetiesen a saját sorsomat fedeztem fel, szinte minden egyes részletében. Abban, hogyan keresi a boldogságát valamiben, amiben biztosan nem fogja megtalálni. Illetve, hogyan keresi az életében egyik legfontosabb személyt, akitől annak idején oly sok mindent nem kapott meg. Kíváncsi vagyok merre tart az útja, és hogy egyáltalán felismeri-e azt, hogy hova is kellene igyekeznie.
Az olykor feszültségekkel teli napok után Franciaországba tartottunk, Lourdes mellett Biarritzba is ellátogattunk. Egy hét alatt három olyan helyet is találtam, ahol el tudnám képzelni az életemet, az egyik az utóbbi. Csupán egyetlen probléma akad, hogy nem beszélek franciául; igaz másfél éve még spanyolul sem tudtam. Persze nem kérdés, hogy Astorgában van a helyem, de azért egy hosszabb nyaralásra remélem még lesz lehetőségem ebben az elragadó városban. Az utazást pedig Asturiasban, az északi tengerpart mellett zártuk, ekkor már teljes nyugalomban, viszonylag kevés programmal. Paellát és polipot főztünk, sétáltunk a gyönyörű zöld erdőben, és Covadongába mentünk, ahol a legendához hűen ittam a szent vízből és pénzt dobtam a szent tavacskába – mindennek hála egy éven belül találkozok a leendőbeli férjemmel; úgy legyen!

Két napja Astorgában vagyok, lassan szokom vissza a régi életembe. Újra zarándokok között tölthettem a napjaimat, igaz ebben az időszakban azért nincs túl sok belőlük. Jól esik újra itt lenni, már hiányzott az én kis világom. Ugyan még nem találkoztam mindenkivel, de lassacskán mindenkit üdvözölhetek. Pár nap múlva pedig társaságom is érkezik, méghozzá nem is akármilyen! Egy olyan ember, akinek a gondolkodásmódja kísértetiesen hasonlít az enyémhez, akivel félszavakból is megértjük egymást!Ennek is hála az elkövetkező egy hónap igen könnyen fog eltelni, azzal együtt, hogy rengeteg munka vár rám. Elő kell vennem a tankönyveimet, mert eléggé elhanyagoltam ezt a kérdést az utóbbi időben, illetve az albergueben is sok feladat vár rám! És persze nyitottan kell fogadnom minden egyes lehetőséget, amit rám szab a sors! Tehát izgalmakkal teli várom ezt az új évet, ki tudja milyen meglepetéseket tartogat számomra!