Una hospitalera en Astorga

Az albergue jó pár napja a maximum létszámmal működik, sőt, ha lehet még többel! Ennél több zarándokot semmilyen módon nem tudunk fogadni, emiatt egy elég nagy nézeteltérés is támadt nálunk. Az az igazság, hogy elég nehéz mindenki kedvében járni, és a spanyolok azért sokkal szókimondóbbak, mint amihez otthon hozzászokott az ember. Szerencsére ezt nem velem szemben érzékeltetik, hanem egymás között, de persze mindennek én is tanúja vagyok. Szóval akadt egy kis problémánk az ágyak elosztásánál, amit nehezen, de sikerült megoldani, de azért ilyenkor visszasírom a nyugodt időket. Bár már nem kell sokáig várnom, és ismét nyugodtság költözik közénk, amit most annyira hiányolok. És akkor ennyit is a nehézségekről, mert persze ezen kívül minden rendben folyik az albergueben. Mindenki nagyon boldog nálunk, ami nem is meglepő, mert végighallgatva, hogy milyen szállásokat talál az ember, a miénk tényleg kész felüdülés! Arról nem is beszélve, hogy Astorgától mindenki el van ájulva; köztük az összes magyar is. Az elmúlt pár napban úgy huszonöten érkeztek a kis országunkból, ami részben köszönhető egy biciklista csoportnak is, de a létszám így is elképesztő.  Ismét fantasztikus embert sodort hozzám a camino, mintha egy régi barátnőmmel talákoztam volna. Ez már csak azért is érdekes, mert nincsenek nagyon barátnőim; mégis; most mintha a másik felemet találtam volna meg egy hölgy személyében. Ilyenkor persze sajnálattal tölt el, hogy búcsút kell vennünk egymástól, ám vigasztalást jelent, hogy esetleg otthon újra találkozunk. Éppen mostanság kezdtem el repülőjegyet keresni magamnak, mert a karácsonyt idén Magyarországon szeretném tölteni. Ha már egész évben külföldön vagyok, legalább ezt a szent ünnepet a családom körében szeretném tolteni. Az azonban mindenképpen vigasztaló, hogy januárban már jöhetek is vissza. Addig is mindenkit meginvitáltam kis hazánkban, arra azonban kiváncsi vagyok  hányan fognak meglátogatni. Az már biztos, hogy én egy percre sem fogok unatkozni, mert az otthon töltendő három hét szinte összes percére már most megvan a programom, az pedig csak meglepetés, hogy mivel fog mindez még kiegészülni.

Az itteni életem pedig még inkább kezd kialakulni, már diákigazolványom is van, ugyanis beiratkoztam a nyelviskolába. Szeptember végén kezdem a német nyelv felelevenítését. Kiváncsi vagyok, hogy fogok haladni vele. Azért bízom benne, hogy mindaz, amit gyerekkoromban megtanultam még felidézhető; biztos valahol ott van az agyam rejtett zugaiban, csak meg kell keresnem! Időm azonban bőven lesz rám, mert már rendesen furcsa lesz, ha csökken a zarándokok száma! Addig is azonban a főnököm máris új feladatot talált nekem, tehát unatkozni egy percre sincs időm! Olyan gyorsan repül az idő, elképesztő, hogy már augusztusban járunk; most voltam még csak nyaralni, mégis mindez szinte három hónapja történt. És még csak most érkeztem Astorgába, ehhez képest kilenc hónapja élek itt. Ennyi ideje kezdtem meg a teljesen új életemet, amely oly távol esik a megelőzőtől. Kilenc hónapja élhetek ebben az álomvilágban, amelyből nem is akar felébredni az ember. Ennyi idő alatt igen sok esemény történt, rengeteget tanultam, és ezernyi dolgot megtapasztaltam. Annyi újdonsággal találkozhattam, mint eddig soha, és annyi szépségben lehetett részem, ami szintén magával ragadó. Mégis, ha lehet még ennél is nagyobb dolgot kaptam meg itt, még hozzá az igazi szeretetet és megbecsülést. Mindezért pedig csupán önmagamat kellett, mintegy felajánlanom, ami lehet nagy áldozatnak tűnik, mégis ha jobban belegondolunk, cserébe sokkal többet kap az ember. Másfelől abba is bele kell gondolni, hogy mi az, amit feladunk, mit hagyunk magunk mögött. Hiába van jó állásunk, és biztos körülményeink, ha egy lelketlen világban kell eltölteni a napjainkat. Mit sem ér a pozitivizmusunk, ha a környezetünk folyamatos negativizmusa hatja át az óráinkat. És persze mindez kiegészül még a barátainknak vélt ismerősök sorozatos hátba támadásával, mely eredményeképpen az ember egyszerűen képtelenné válik arra, hogy bárkiben is megbízon. A bizalom amúgy is egy sarkallatos tényező. Egy bizonyos idő után az ember már tényleg fél hinni a másikban, a helyzetet pedig tovább nehezítheti, ha újból és újból csalódnia kell. Mégis hiszek abban, hogy a lelke mélyén mindenki igenis jó ember, csak mindenkinek meg kell találni ezt az oldalát!