Una hospitalera en Astorga

Az elmúlt napok eseményeit azért könnyebb összefoglalni, mint amikor dolgozom. Mondjuk, ez is sok mindent elárul, az astorgai életemmel kapcsolatban, és mindarról, ami ott ér engem. De Tenerifére visszakanyarodva nagyon jól érzem magam itt is, valahogy a Kanári-szigeteken el lehet viselni a pihenést. Azt hiszem keresve sem találtam volna jobb helyet ennél a jelenlegi céljaim megvalósításához. Ugyanis úgy terveztem, hogy a nyaralás végére az idegenvezetéssel is előrébb fogok tartani; jelentem ez meg is történt. Ha minden jól megy mire a repülőtérre megyek – ami holnap lesz esedékes – teljesen kész lesz a pontos tervem az útvonallal kapcsolatban. Azzal együtt, hogy hol mit fogok mondani, mi után mi következik, hol mire helyezem a hangsúlyt, szóval szinte minden részlet a helyére kerül. Összeírtam úgy nagyjából harminc kérdést, amire remélem választ fogok kapni. Úgy tervezem, hogy először, ha a lehetőségeim engedik a magyar zarándokoknak mutatnám be a várost, saját nyelvemen, párhuzamosan elkezdeném angolul is. A lényeg ezzel kapcsolatban, hogy Tenerife tökéletes helyszínt biztosított a munkám elvégzéséhez, amihez persze az is hozzá tartozik, hogy kevesebb a látnivaló, és hogy reggelenként hét körül már munkához láttam. Hétfőn elmentünk kirándulni, szintén a sziget északi részére. Orotava gyönyörű kisváros, gazdag művészeti hagyományokkal, de sajnos ott is úgy tűnt, hogy a turista pénze fontosabb, mint ő maga. AZ odáig vezető út a Teide-n keresztül vezetett, így teljesen holdbéli tájakon jártunk. Az egykori kitörű vulkán sajátságos látképet eredményezett, mindenképpen érdemes legalább egyszer megnézni; vagy kétszer. A Csillagok háborújának színhelyén egy filmforgatásba is botlottunk, kíváncsi vagyok melyik szuperprodukció játszódik majd egy ehhez hasonló helyszínen. A kanyargós kis utakon felhők között jártunk, a 2500 méteres magasságban, 9 fokban pedig kicsit fázik az ember, ha a 25 fokos tengerpartról érkezik. Útunk végén egy borkóstolóra is elmentünk, igaz nem éppen oda indultunk. Egyszerűen nem tudom megszokni, hogy hétfőn a spanyol múzeumok zárva vannak, így hiába találtuk meg a a borászati múzeumot, bejutni nem tudtunk. Ezek után kénytelenek voltunk egy pincészetet felkeresni, ami első látásra szimpatikussá vált. Szerencsére a fiatalembernek ugyanez a benyomása volt rólunk, mert ugyan ő sem tartott aznap nyitva, mégis beengedett egy kis kóstolóra. Be is bizonyosodott, hogy Tenerifén igen jó bort is készítenek, és rengeteg infromációt is meg tudtunk beszélni, sőt, még a spanyolomat is megdicsérte. A kirándulásunknak ezek voltak a legemlékezetesebb pontjai, de tény, hogy előző utunk engem jobban magával ragadott.

Az elmúlt napok egyetlen további érdekessége egy e-mail volt, amit egy angol úriembertől kaptam, igen nagy meglepetésemre. Tudni kell, hogy amikor Cipruson dolgoztam, a szállodában járt öt fiatal, akik közül eggyel folyamatos levelezésben maradtunk. Mígnem, egyik napról a másikra, mindez megszakadt. Ő is járt Tenerifén, és annak idején, amikor először jöttem ide tanácsokat is adott, hova érdemes ellátogatnom. Már csak ezért is elég vicces volt, hogy éppen az itt töltött két hét alatt ír nekem, két év távlatából. Persze, azért nagyon megörültem neki, mert sokszor eszembe jutott,vajon mi lehet vele. Szóval jó érzés volt, és persze az is, amikor a zarándokok jelentkeznek, hogy elértek Santiagóba. Amióta itt vagyok viszonylag sokan megérkeztek Szent Jakab sírjához. Persze mindig vannak számomra kiemelkedő személyiségek, legutoljára négy barát lopta be magát a szívembe, akikkel reggel közösen kávéztunk. Ritkán, de néha úgy érzem, hogy régi barátaimat sodorja felém az út, hiába tudom, hogy soha nem találkozhattam velük, mégis ez egy megmagyarázhatatlan érzés. De nem sokára újra a zarándokok között lehetek, és tényleg nagyon hiányoznak. Ők is, és az egész életem, a szobám, a többiek, és az a különleges szeretet, ami körbelengi az alberguet. Addig is, még kiélvezem ezt a pár napot, egyrészt Teneriféből, másrészt Santiagóból; ugyanis ott is maradhatok még egy napot. Majd pedig visszazökkenek régi, megszokott környezetembe, aminél nagyobb örömet el sem tudnék képzelni!

Mi tagadás, hiányoznak a zarándokok, és igazából az egész kis életem. Furcsa most itt csak süttetni a hasam, kirándulni, pihenni, és egyszerűen semmit tenni. Azért gondolkodni van időm bőven, és mindig valami apró részlet, oly sok mindent juttat eszembe. Tegnap éppen a két indiai ismerősömre gondoltam, pontosabban a helyzetükre, és a gondolkodásukra. Iszonyú nehéz helyzetben vannak, és egy olyan morális kérdésben kell dönteniük, ami szerintem nem egyszerű. Mindketten elhagyták a hazájukat, és Spanyolországban próbálnak pénzt keresni és boldogulni, ami önmagában teljesen természetes is lehetne. Viszont kislányukat otthon hagyták a nagymamával, és most a szülei nélkül kell felnőnie. Álláspontjuk részben érthető, ugyanis mindent megpróbálnak megtenni azért, hogy a gyermekük élete könnyebb legyen, és csak eme cél érdekében dolgoznak. Viszont, kérdem én; egy gyermeknek nem az a legfontosabb, hogy a családja biztonságában érezze magát? Mit számít az a sok játék, kerékpár, vagy bármi, amit a nagymama meg tud venni neki, ha nem ölelheti magához az édesanyját? És egyáltalán, miért gondolja azt egy szülő, hogy gyermekének boldogulásához ezen az úton lehet eljutni? Persze megértem a másik oldalt is. Amikor nincs munka, és nincs mit enni adni a gyermeknek, ez látszik az egyetlen megoldásnak; mégis szerintem a szülői közelségnél nincsen fontosabb. Ez is újabb kérdést vet fel; hogyan alakul ki bennünk az, hogy mit érzünk fontosnak. Lehet, hogy éppen az válik értékké, amiben mi magunk is hiányt szenvedtünk, vagy egyszerűen nem tudunk kizökkeni a megszokott dolgaink közül. Esetemben, talán éppen azokat az értékeket keresem, amikkel ritkán találkoztam, holott ezek a legnyilvánvalóbbak. Sajnálatos, hogy mindezeket ilyen nehezen tudtam csak megtalálni. Egy szóban összefoglalva mindez a szeretet. Kissé bővebben, pedig a gondoskodás, az odafigyelés, a kedvesség, az őszinteség, a megbecsülés, a hit és az élet szeretete. Értékelni a lét összes kis ajándékát, és felfedezni mindenben a szépséget. Mindenesetre örülük neki, hogy mindezt sikerült megtalálnom a mostani környezetemben, és bízom benne, hogy előbb utóbb mindenkinek sikerülni fog.

Sajnos, ma egy kicsit rossz telefonhívást kaptam, egy igen fontos személytől az életemben. Nincsen túl jól lelkileg, és ilyenkor mindig rosszul érzem magam, mert nem tudok segíteni rajta. Persze mindenkinek a saját életét kell megoldania, de akkor is, tudom, hogy valakinek nagy szüksége lenne rám, otthon. De én itt vagyok, és sajnos nem tudok hazautazni, hogy lelket öntsek belé. Őszintén szólva pedig, hiába is gondolkodom mi lenne a megoldás az életére, nem jutok dűlőre, egyszerűen teljes bizonyossággal nem tudok rájönni, mi lenne a helyes lépés. Elsőként egy valamit kell belátni. Ha az ember, feltűnően sokszor érzi magát rosszul a bőrében, az éppen azt jelzi, hogy valami változásra van szükség. Mondjuk, valami radikálisra, például egy olyanra, ami egy régóta dédelgetett álmunk, amit soha nem merészeltünk meglépni. Ugyanis, ha egyszerűen elhesegetjük a rossz hangulatunkat, akkor csak idő kérdése, és újra vissza fog térni, mintegy újra jelezve számunkra, hogy már pedig változtatni kell. A választás persze nem könnyű, és felszámolni az egész addigi életünket, pedig még nehezebb. De a boldogságunkért kockáztatni kell, és bármekkora őrültség is a vágyunk; az álmainkat sosem szabad feladnunk!

Átköltöztünk a második szállodába, ahol az elkövetkező hetet tölteni fogjuk, így a mai nap szinte csakis erről szólt. A hét megelőző napjai pedig jórészt csakis a pihenésről szóltak; bár úgy érzem kezdem kipihenni magam. Első nap még tudtam kilencig aludni, de ma már hét körül felébredtem, még hozzá úgy, hogy tegnap este elég későn kerültünk ágyba. A hét első napjaiban az óceánpart minden előnyét kiélveztük, de tegnap már kirándulni is elmentünk. A sziget északi részének egyik felét fedeztük fel, jövő héten pedig bejárjuk a kimaradt részeket. Nagyjából tisztában voltam vele, hogy a sziget ama csücske jobban a szívembe fogja lopni magát, de ilyen szépségre azért nem számítottam. A fővárosig tartó út a „megszokott” látványt és hangulatot árasztotta; minden, ami a turisták szórakozását biztosítja. Bármerre is nézünk, ameddig a szem ellát: ruhabolt, cipő, ékszerüzlet, étterem, bank, bár, kávézó, szuvenires, majd kezdődik az egész előlről. Mindez persze kiegészül a part látványával, melyet pálmafák és szállodák végeláthatatlan sora szegélyez. Ehhez képest észak felé haladva egyre elhagyatottabb tájakat fedeztünk fel, ahol csak elvétve lehetett felfedezni egy-egy házat, mely a hegyoldal egy apró mélyedésébe épült. Ami még ennél is megkapóbb, azok a hatalmas hegyek, buja növényzettel, és a háborítatlan természet. Maga a csoda! Az óceán mentén érintetlen partok, óriási sziklák, ahol csupán néhány helyi szörfös, és horgász élvezi a víz adta lehetőségeket. És az a mérhetetlen nyugalom, és csend! A természet varázsát csupán néhány falu szakítja meg, de a nagyjából száz főből álló település persze tökéletes harmóniában él a környezetével. Merőben eltérő minden ezen a részén, szinte olyan, mintha egy másik helyen járna az ember. Mint kiderült, egykoron az egész sziget ilyen volt, mígnem kezdetét vette a fejlődés. Bizonyos szempontból előrefelé, de akárhogyan is, nekem inkább ez az érintetlen természet adja a sziget báját. Mindezt azonban sajnos már nehéz megtalálni, vagy egy másik részét kell választani a Kanári-szigeteknek. Azért csodákat Tenerife déli felén is bőven lehet találni, csak más dolgokra kell figyelni. Engem például ámulatba ejt az a rengeteg virág és a növényzet, mely ezer színben pompáz. Az a gondosság, amivel szinte minden ki van alakítva, a virágok illata, mely körbelengi az embert. Arról persze végképp nem szabad elfeledkezni, hogy aki a nyaralása idejét szórkaozással kívánja tölteni, keresve sem talál ennél tökéletesebb helyet, a szolgáltatóipar valóságos paradicsoma ez. Minden megtalálható, mi szem szájnak ingere, sőt! Bőven több is annál!

Esténket egy koncerten fejeztük be. Mivel édesapámék már ismerősként mozognak itt, már konkrét programokra is fel tudják hívni a figyelmet, egyik ilyen, egy bár a parton, ahol szinte minden nap ugyanaz az együttes szórakoztatja a közönséget. Magam is meglepődtem mennyire élveztem a a nagyjából rockként azonosítható muzsikát. Azért persze nem kell feltétlenül a kemény heavy metalra gondolni, de amikor megtudtam mit is fogunk megnézni kicsit kétkedve fogadtam. Elméletileg már én is hallottam ezt az együttest, de elég töredékesek az emlékeim, így minden perc meglepetés volt. Na és persze az volt a legnagyobb, hogy ennyire tetszett! Közben ezer dolog jutott eszembe. A személyzet munkáját nézve felidéztem azt a rengeteg helyet, ahol már dolgoztam, és ezzel együtt a legtöbb jó és rossz emléket is. Nem bánom, hogy most egy teljesen más világba csöppentem. Persze azért szerettem a vendéglátást is, de mégis elég volt belőle, minden nyűgjével együtt. Az utolsó munkahelyem kifejezetten jónak mondható, ahol az esküvők, fogadások szervezését nagyon szerettem, de mégis úgy érzem máshol van szükség rám. Persze nem csak a munahelyeim jutottak eszembe, hanem rengeteg emlékem az életem minden egyes pillanatából. Nyaralások, barátok, szerelmek, tapasztalatok és mindaz, amit megtanultam az elmúlt huszonhét év alatt. Hálás vagyok minden egyes embernek, aki hozzásegített ahhoz, hogy idáig eljussak, hogy a gondolkodásom ilyen legyen, mint amilyen napjainkban. Leginkább hálás, azért a sok rosszért lehetek, melyet azoktól az emberektől kaptam, akik éppen kihasználtak, felhasználtak, vagy csak éppen egy újabb leckére tanítottak meg az életről. Nélkülük ugyanis nem itt lennék! Éppen ők azok, akikre a legnagyobb szükségem volt, még ha nincsenek is tisztában mindezzel. Most pedig már csupán egy feladatom van, hogy hasznosítsam mindazt, amire a környezetem megtanított. Hogy úgy éljem az életemet, ahogy mindig is szerettem volna, csak nem voltam elég okos, hogy tisztában is legyek mindezzel. Sajnos nem voltak a legjobb tanítómestereim, így elég hosszú folyamat volt, mire idáig jutottam, de úgyis a végeredmény számít. És már nincs szükségem semmilyen védőfalra, hogy megvédjem magam, mert elég erős vagyok ahhoz, hogy tisztában legyek saját magammal. Nincs már szükség semmire, amibe beletemetkezhet az ember, mert nincs mitől menekülnie. Egy dolgot azonban sosem szabad elfelejtenünk, hogy honnan jöttünk, és milyen útat kellett bejárnunk; így ugyanis emlékszünk az út összes buktatójára is.

Tenerife, szikrázó napsütés, árnyékban 26 fok, napon nem is tudom mennyi. Három napja vagyok itt ezen a csodás szigeten, mely véleményem szerint még gyönyörűbb lenne, ha ez a rengeteg szálloda és emberi létesítmény nem rontaná el az összképet. De nincs mit tenni, végülis laknia kell valahol ennek a temérdek turistának, aki ide érkezik.

Édesapámékkal való találkozás persze minden körülmények között jó lenne, de itt azért mégis ha lehet, még fantasztikusabb! A repülőtéren vártak rám, és megpróbáltuk bepótolni az elmúlt fél évet. Mindent azért még mostanáig sem sikerült megbeszélnünk, de a leglényegesebb információkkal ők is, illetve én is tisztában vagyunk. Persze nem tagadom, jó egy kicsit kipihenni a fáradalmakat, nem kell időre felkelnem, nem kell sietnem sehova és egyáltalán nincs semmi dolgom. Egyrészt fantasztikus érzés, másrészt azért az ember már érezte hasznosabbnak is magát. Illetve tudom, hogy a kollégáim jó sokat dolgoznak helyettem is; azt azért hozzá kell tenni, hogy bőven van segítség Astorgában, de munka is akad. De nem is ezen van a hangsúly, mert most nem szabad egy pillanatra sem a munkára gondolnom! Bevallom, ez azért nehéz feladat! Már csak azért is, mert hiányoznak a zarándokok, és a környezetem. Itt minden a turistákról szól, vagyis pontosabban a turisták pénzéről. Az egész egy nagy turizmus gyár, ha lehet ilyet mondani. Tőlem ez a fajta mentalitás már egy kissé távol áll. Emlékszem, amikor Cipruson voltam egy pillanatra sem zavart a turisták áradata, és minden, ami köréjük épült. Most viszont már egy kissé túlzásnak érzem a bárok, éttermek, boltok sokaságát. A parton mindent eladni próbáló színesbőrűek látványa már végképp zavarja a nyugalmamat. A hotelekben dolgozó személyzetet nézve egyre inkább megfoglamazódik bennem, hogy nem tudnék már egy ilyen helyen dolgozni. Miközben tudom, hogy két évvel ezelőtt, még hasonló körülmények között képzeltem el az életemet. Mindezt persze apukámék is eszembe juttatják, akik már nem egyszer említették meg, hogy milyen jó lenne nekem itt munkába állni. Ezzel egyáltalán nem értek egyet, és egyre inkább saját terveim megvalósításán jár az eszem. Egy furcsa érzés motoszkál bennem, ami azt suggalja, hogy ne aggódjak emiatt, mert végeredményben el fogom érni mindazt, amit elterveztem. Egyre inkább kezdenek megvilágosodni a részletek, és egyszerűen az élet olyan apró kis ajándékokat, eseményeket sodor az utamba, amely mind ez irányba tereli a gondolataimat. Persze mindez a jövő zenéje, most csakis az elkövetkező nyárig szabad előre néznem. Első`lépés ugye az idegenvezetés, és az itt töltött időt már eddig is megpróbáltam a legjobban kihasználni. Fordítom, tanulgatom a tudnivalókat, és legkésőbb június végén neki szeretnék állni a város bemutatásának. Ebben segítségem is lesz, és alighogy visszamegyek, máris egy római körútra tudunk elmenni a spanyol óra keretein belül, ezzel is újabb ajándékot kaptam az élettől.

Sajnos nem tudom mikor fogok tudni írni legközelebb, mert az internettel gondjaim vannak, de amint a lehetőségeim engedik, rögtön gép elé ülök. Addig is élvezem a megérdemelt pihenésemet, és közben jó utat kívánok minden egyes zarándoknak!

Most már csak tényleg pár óra választ el attól, hogy lássam a szeretteimet, éppen a repülőtéren várakozom. Be kell látni, hogy Santiagó nagyon messze van Astorgától, rettentő hosszú volt az út, igaz, szerencsére tudtam aludni egyet. A Santiagóba való megérkezés pedig mindenképpen érdekes volt, már csak azért is, mert a buszról néztem a zarándokokat, ahogy igyekeznek a Katedrális felé. Már az autóbuszpályaudvaron láttam ismerős zarándokokat, és ez jellemezte az egész napomat, mindenhol láttam olyan vándorokat, akik töltöttek nálunk egy estét. Sokszor megörültem, amikor felfedeztem őket, bár olyannal, aki kiemelkedően különleges volt, nem találkoztam. Délelőtt a ragyogó napsütésben eddig ismeretlen helyeket fedeztem fel, egy fantasztikus parkban sétáltam, ahol könyvvásárt is tartottak, így még gyorsan beszereztem egy kis meglepetést a családomnak. A lehetőségeimhez mérten megpróbálom azért meglepni őket egy kis aprósággal, astorgai ínyecségekkel, mint csokoládé, mantecadas, vagy éppen hojaldres. Persze ötleteim azért még lennének, de a körülmények jelen pillanatban nem adottak. Szegény apukámék gondolom így is teljesen besokalltak attól a temérdek holmitól, amit nekem hoznak, így már tényleg nem akarom terhelni őket. Amúgy Santiagó csodaszép város, azzal együtt, hogy nem tudnék ott élni, túlságosan nagy számomra. Így mindig bebizonyosodik, hogy Astorga a tökéletes hely számomra. Délben elmentem a misére a Katedrálisba, ahol ha lehet még több ismerős arcra bukkantam. Először viszont ismét ugyanaz a rossz érzés kerített hatalmában, mint első ottjártamkor. Ugyanis egyszerűen majdnem hogy ki akartam „menekülni” a templomból. Ez persze nem a legjobb szó rá, de mégis ehhez tudnám a legjobban hasonlítani. Annyi ember van bent egyszerre, mindenki beszél, fényképez; sokkal inkább turistalátványosság, mint egy mise. Nem lehet megtalálni azt a családias hangulatot, mint az astorgai kis templomban az apácák között. De ez ilyen, végülis tisztában voltam azzal, mire is számíthatok. Azt azért nem gondoltam, hogy a Miatyánkot sem fogják elimádkozni! Cserébe viszont a szertartás végén meglengették a butafumeirot, ami mostanság különlegességnek számít, mert ritkán kerül rá sor. Tehát ismét meg lett a miértje, hogy miért is kellett ott maradnom a misén, egy olyan élményben lehetett részem, amit lehet, hogy többet nem fogok átélni.

A mise után a helyi albergue felé tartottam, ahol egy magyar hospitaleroval találkoztam. A meglepetés természetesen most sem maradhatott el, mert kapásból kettő magyarral is beszélhettem. Egy hölgy éppen akkor szállt meg náluk, aki amúgy nálunk nem aludt, viszont közös ismerősünk természetesen akadt azért. Igen jól eltöltöttük az időt, koccintottunk, és persze az alberguet is megnézhettem. Amúgy nagyon hangulatos, egy sajátságos atmoszférája van, de az tény, hogy a mi alberguenkben sokkal jobbak a feltételek. Persze lehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem nehéz a miénknél jobb alberguet találni. Kicsik a szobák, bőven van hely; tágas, nagy konyha, hatalmas kert és terasz, mosógép, szárítógép, szalon, imaterem, na és persze az ingyen internet! És ne feledkezzünk meg a fantasztikus hospitalerokról sem! Na jó, abban itt sem volt hiány, mert egy elképesztően érdekes embert ismerhettem meg, aki hihetetlenül intelligens, kedves, vidám, és egyáltalán már az a tény is, hogy valaki négy éve a zarándokok segítésével tölti az ideje nagy részét, szerintem sok mindent elárul. Szóval kész élmény volt ebben a társaságban tölteni az időmet, és már csak ezért is várom, hogy visszajöjjek. Amúgy már most kezd kicsit hiányérzetem lenni, olyan furcsa, hogy nincsenek mellettem a többiek. Sokszor eszembe jutott, hogy vajon éppen mit csinálhatnak, persze azért részvéttel is gondolok rájuk, mert most biztos nem egyszerű az életük. Azért hamar meg fogják szokni, bár addigra vissza is érek!

Az az igazság, hogy nem emlészem hol is hagytam abban a történtek mesélését, de egy biztos, hogy a lehető legjobb időben megyek el nyaralni. Az elmúlt két napban ugyanis meglehetősen sokat voltam mérges, ami rám nem jellemző, és az okát is pontosan ismerem, az új munkatársunk. Tényleg nem tudok vele egy helyen lenni, az mondjuk vigasztal, hogy ezzel mások is így vannak, nem csak én. Ugyanis ez egy kicsit megnyugtat, hogy nem velem van a baj. Szerencsére tényleg nem én nyertem meg magamnak, tehát viszonylag kevés időt töltöttünk együtt, mégis nekem ez is elég volt. A napjaimat egy masik hospitalerowal dolgoztam együtt, akivel nagyon jó barátok lettünk, és ugyan nem egyszerű eset, de mindig lehet nevetni vele. A lényeg, hogy sikerült kialakítani a kettőnk közötti összhangot, nagyon sajnálja, hogy elmegyek. Ugyan én magam még most sem hiszem el, hogy hajnalban buszra szállok, és elmegyek Santiagóba. Pedig már csak pár óra van hátra addig!

Az elmúlt napok rekord menyiségű magyart tartogattak számomra, ugyanis ma három, tegnap egy, illetve előtte kilenc magyar töltötte nálunk az éjszakát. Igaz az is, hogy nagyon sok zarándok érkezik, de azért mégis csak meglepő, hogy ilyen sokan érkeznek kis hazánkból.  A zarándokokról röviden amúgy csak annyit írnék, hogy rengetegen vannak, tegnap megtelt a nagy albergue, és a kicsit kellett kinyitnunk, ami tényleg sok mindent elárul. Azért persze hiányzik a téli hangulat, amikor kevesen vannak, de tudom, hogy nem sokára az is eljön. Addig pedig ki kell használnom a tömeget, és be kell mutatnom nekik Astorgát.

Tegnap új hospitalero érkezett, még hozzá Japánból. Fantasztikus ember, akivel nagyon jó együtt dolgozni, már hiányzott az ilyen munkaerő, mert az elmúlt időszakban nagy hiányt szenvedtünk a jó emberekből. Az uj holgy például teljesen "őrült", sajnos tényleg nem tudom más szóval illetni. Sajnálom a tobbieket, hogy egyedül maradnak vele, viszont nagyon örülök, hogy nem kell többet találkoznom vele! Délután elmentünk a munkatarsammal koccintani a távozásomra, nagyon jól éreztük magunkat, de szegény persze elég szomorú, hogy elmegyek. Na ez persze érthető is! Viccen kívül nekem is hiányozni fognak, és biztos jó érzés lesz visszatérni egy kis pihenő után. Ezzel együtt, tudom, hogy igénylem ezt a kis szabadságot, a pihenést, na meg persze, hogy lássam a családom. Legközelebb úgyis csak karácsonykor fogom látni őket. Bár úgy érzem, már tényleg teljesen sikerült beilleszkednem az astorgai mindennapokba, és a lehető legjobb várost választottam magamnak!

A mai napomat nem feltétlenül kívánom mindenkinek, vagyis ez éppen attól függ, hogy melyik részét illetően. Már a reggel is kettőséggel kezdődött, egyrészt a konyhában elképesztő rendetlenség várt, másrészt pedig munkatarsammal nagyon jól eltöltöttük az időt. Imádom, hogy vele aztán mindig lehet viccelődni, így persze sokkal gyorsabban elszáll az idő. Nagyon fog hiányozni, ha nem lesz itt velem, bár az még rettentő messze van! A munkaba állás pedig nehézkesen indult, vagyis inkább zaklatottan.  Az az igazság, hogy nagyon nem szeretem, ha már reggel tízkor ott állnak az ajtóban a zarándokok. Annyit kell tudni a napi programomról, hogy reggel hétkor reggelizem, majd takarítunk, és tizenegykor nekem a recepción kell lenni, nagyjából háromig, de az is lehet, hogy négyig. Ezért nyitás előtt mindig eszem egy kicsit, hogy ne haljak éhen háromig, és egyszerűen nem tudok nyugodtan enni úgy, hogy tudom, hogy rám várnak a zarándokok. Igaz azt is tudom, hogy csak tizenegykor nyithatom ki az ajtót, mert a takarítás sincs teljesen készen. Ma pedig már a recepción vártak rám húsz perccel nyitás előtt, ami egy kissé feszültté tett, de hamar túl emelkedtem rajta. Az uj hospitalerowal dolgoztam együtt, ami olykor elég nehézkes. Hihetetlenül sokat beszél, attól függetlenül, hogy éppen mennyien várnak az ágyukra. Ezt nehéz megszoknom, bármennyire is szeretném. Én mindig gyorsan mindenkinek helyet szeretnék adni, hogy mindenki nyugodtan pihenhessen, és ne a sorára kelljen várnia. Pedig hozzá kell szoknom, mert az elkövetkező pár napban wele leszek beosztva, míg a masik hospitalero az új munkatárssal fog dolgozni, aki ma érkezett. Na, őt aztán tényleg nem irigylem! Ugyan nem ismerem, de nekem egy kissé furcsának tűnik, az biztos, hogy nem leszünk nagy barátnők. Utána már a legutobbi is más szemmel nézem, hozzá képest ő egy főnyeremény. Szóval munkatarsam nagyon önfeláldozó, és elvállalta, hogy majd ő fog dolgozni az új hölggyel.  Az albergue amúgy ma teljesen megtelt, a kicsi alberguet is használtaba kellett venni, ami ugye azt jelenti, hogy rengetegen voltak. Ennek megfelelően a munkánk is erőn felüli volt, egész nap rohangáltunk, mindenkinek volt valami kérdése, és mindig beszélt hozzánk valaki, egy percre sem volt nyugtunk. Úgy mentem ebédelni, hogy csak fél óra csöndre vágyom, legalább addig, hadd legyek egy kicsit egyedül, a munkatársaim, és mindenki nélkül. Hihetetlenül igényeltem ezt a nyugalmat! És akkor mindezek után a rengeteg jó hírt is közölnöm kell, mert persze az sem hiányozhat a napomból. Talán a legfantasztikusabb, hogy az egyik magyar hölgy itt maradt, és megmasszírozott a szobámba. Érdekes, hogy nem rég ez a  masszázs volt minden kívánságom, és máris meg is kaptam. Azért hozzáteszem, hogy minden nap tudnám élvezni! Amúgy pedig a hölgy személyisége is magával ragadó volt, akire tényleg bármikor számíthatok. Különleges energiákat tud adni a kezével, amit én és munkatarsam is megtapasztalhatott. Az első meglepetésem egy négy fős baráti társaság volt, akikről kiderült, hogy magyarok! El sem akartam hinni, hogy ismét honfitársaimmal találkozhatom, mire rögtön foglaltak szobát másik négy magyarnak is. Végül összesen kilenc magyar töltötte nálunk az estét, ami tényleg magával ragadó. Az egyik csapattal egy pólót kaptam ajándékba, amit annak az embernek szántak, aki először lesz különleges számukra! Ismét elámultam, hogy ekkora megtiszteltetés ért. Sajnos csak keveset tudtunk beszélgetni, de holnap reggel együtt fogunk kávézni, és elbúcsúzni egymástól! Illetve még egy fontos meglepetés történt velem. Egy fiú, aki januárban járt nálunk visszatért a Caminóra, igaz most kocsival, és bejött meglátogatni. Végigjárja ismét Szent Jakab útját, igaz most más módon, és a számára fontos embereket keresi fel. Örülök neki, hogy én is ezek közé tartozhatok. Illetve még egy meglepetés ért! Egy közösségi oldalról kaptam egy levelet, egy magyar hospitalerotól, aki zarándokoktól hallott felőlem, és így talált meg. Ő Santiagóban dolgozik, és mivel én nem sokára úgyis oda megyek, bízom benne, hogy fogunk tudni találkozni! Már nagyon várom, hogy útnak induljak a Caminó végállomása felé!

Az elmúlt két napban ismét hihetetlenül sok munkánk akadt, ráadásul munkatarsamnak is el kellett ismét mennie, így aztán végképp nem unatkoztunk. Ugyan az uj hospitalero  megérkezett a tegnapi nap folyamán, de igazából csak ma állt munkába. Azért én mégis csak a regiwel szeretek együtt dolgozni, mert tökéletes összhangban végezzük a dolgunkat. Én gyorsan felvezetem a zarándokokat, ő megmutatja a szobákat, és mindenki végzi a dolgát. Mig az ujjal persze még össze kell szoknunk, de az mindenképpen igaz, hogy ő már egy idősebb úriember, aki egy kissé lassabb tempóban dolgozik. Azért végül persze mindenki megkapta az ágyát, azzal együtt, hogy rengetegen érkeztek ma is. Továbbra is könnyen össze lehet foglalni a mostani zarándokokkal való kapcsolatot, ugyanis nagyon nehéz mélyebb viszonyba bocsátkozni. Egyszerűen arra van idő, hogy az ember gyorsan regisztráljon, megmutassa az ágyat, a lehető legrövidebb idő alatt elhadarja a tudnivalókat, és szaladjon a dolgára. De mindenképpen kiemelném, hogy mindezt a lehető legjobb módon próbáljuk végezni! Mindenkit most is teával és széles mosollyal várunk!
A tegnap délután meglepetése egy magyar hölgy volt, aki két napot töltött nálunk, mert eléggé tönkrement a lába. Igazán bájos, és kedves hölgy, akivel együtt ebédeltünk, illetve borozni is elmentünk. De ami a legmeghatóbb, hogy különleges ajándékot kaptam tőle, egy nyakláncot, amit a rokona készített, és azért hozta el a Caminora, hogy egy számára kiemelkedő embernek adja oda. Ismét büszke voltam, hogy rám gondolt, és ilyenkor meg inkább szerencsésnek érzem magam, hogy ennyi szeretetet kapok ezektől az emberektől. A spanyol órám után a főtéren találkoztunk, ahol három másik magyarral futottunk össze, akik a másik albergueben aludtak. Lassan már tényleg el sem akartam hinni mennyi magyar járja Szent Jakab útját. Mindez még a tegnapi napom része volt, ehhez képest a mai még különlegesebb, ugyanis, ma négy magyar alszik nálunk. Egyiküket ugye ismertem, mert második estéjét tölti nálunk, de ezen felül egy házaspár és egy hölgy is itt szállt meg. Mindig hihetetlenül jó érzés, ha magyarul társaloghatok, hát még, ha különleges emberekkel is beszélhetek. A mai házaspár ismét kiemelkedő volt, akik nagyon belopták magukat a szívembe. A velük eltöltött idő alatt a saját dolgaimat is át tudtam gondolni. Például, hogy mennyire szerencsés lehetek, hogy itt tölthetem az időmet, és másrészt milyen fantasztikus helyzetben vagyok, hogy lehetőségem adódott megtenni mindezt. Megadatott, hogy ott hagyjam az életemet, egy sokkal nemesebb cél érdekében, egy olyan célért, amiben a saját boldogságomat találhatom meg. Elgondolkodtató, mennyi mindenről kell lemondania az embernek azért, hogy igazán boldog legyen. Vagyis inkább mennyi feleslegtől kell megszabadulnia, amit azelőtt fontosnak gondolt. És ha mindettől megvált, akkor megkapja az igazi ajándékokat az élettől. Sokkal nemesebbeket, mint amire valaha is számított, és mindig a legváratlanabb pillanatokban.
A munkatarsammal való beszélgetés mindig valamilyen új részletre híja fel a figyelmemet. Miközben jó tanácsokkal látom el, magamat is jobban kiismerem, és ráébredek, hogy mindez saját magamnak is szól. Az egyik legfontosabb, hogy nem szabad mindig minden miatt aggódni! Szerencsére én ezt a szokásomat már nagyrészt elfelejtettem, de tudom milyen az, amikor azt képzeljük, hogy minden a mi hibánkból történik. Szegénykém viszont sokszor felesleges dolgokon rágja magát, és ezzel a saját napját rontja el. A másik lényeges kérdés, ami ezzel részben összefüggésben van, hogy az emberek egy része mindig keres valami problémát magának. Egyszerűen annyira tökéletes az élete, hogy muszáj valami gondot találnia, akár az egészségével, akár a társával kapcsolatban. Pedig mennyivel könnyebb lenne, egyszerűen csak kiélvezni a nap minden egyes percét, aggódás és problémák nélkül. Én megpróbálok így tenni. Élek a saját kis világomban, amelyet a teljes szeretet lengi át. Nem nézek tévét, nem olvasok a politikáról, és az élet problémáiról. Ezzel persze sok mindent ki is zárok az életemből, de hiszem, hogy erre nincs feltétlenül szükségem. Nem lényeges, hogy aggódjak azon dolgok miatt, amelyek nem befolyásolják az életemet, hanem egyszerűen ki kell élveznem mindazt, amit körülöttem van.

 

Az elmúlt két nap eseményei közül jó pár zarándokot ki tudnék emelni, szám szerint hatot. Az első közülük egy fiatal német lány volt, aki elsőre ismerősnek tűnt, de egyszerűen nem tudtad rájönni, hogy honnan. Míg végül eljutottunk a megoldáshoz! Annak idején ő is szeptemberben volt a Caminón, és egy éjszakát közösen töltöttünk el, még hozzá a kedvenc alberguemben! Hihetetlen, nem gondoltam volna, hogy valaha még látni fogom, így hatalmas meglepetés volt. Sajnos nem volt időnk sokat beszélgetni, de persze megadta az e-mail címét, ahova el is kell küldenem egy közös képünket. Már csak azért is elképesztő mindez, mert összesen hárman aludtunk az albergueben, ez a lány a barátjával, illetve én. Ugye elég kicsi volt a valószínűsége, hogy éppen itt fogunk találkozni, de az élet furcsaságokra képes! Persze ezek után a saját Caminóm apróbb részletei jutottak eszembe, és nagyon jó volt nosztalgiázni egy kicsit. A következő meglepetés nem sokkal ezután érkezett; két férfi lépett az alberguebe, egyikük tipikusan magyar volt. Ránézésre meg lehetett mondani, hogy egy helyről származunk, a másik inkább németnek tűnt. A megérzésem helytálló volt, mindketten magyarok voltak, csak egyikük Svájcban él hosszú évek óta. Ezek után pedig már semmi egyébre nem számítottam, amikor egy hölgy zarándokról kiderült, hogy Komárnóban él, tehát szlovákiai magyarról van szó, aki különösen megörült nekem. Talán ő lopta be magát a legjobban a szívembe, egészen furcsa kisugárzása volt, élvezet volt vele beszélgetni. Még magamhoz sem tértem, amikor egy másik úriember kezében, a Caminóról szóló könyvet magyarul fedeztem fel, kiderült, hogy egy házaspár szintén kis hazánkból érkezett hozzánk. Ezt, azért már tényleg nehezen akartam elhinni, de megpróbáltuk a legjobban kihasználni a helyzetet. Együtt kávéztunk a teraszon, csodáltuk a fantasztikus kilátást, és mindenki felfedett az életéből egy aprócska részletet. Sajnos a két idősebb úriember nem tartott végig velünk, de azért közös képet velük is tudtunk készíteni. Mindez már csak azért is vicces, mert éppen  most gondolkodtam rajta, hogy milyen régen voltak már nálunk magyarok, erre egy nap alatt öt is érkezik.
A rakott krumpli szerencsére nagy sikernek örvendett, és segitonknek is tudtam adni belőle, így rekord gyorsasággal elfogyott. Annak persze örülök, hogy a magyar konyha elnyeri a helyiek tetszését, már gondolkodom, mi lesz a következő ínyencség. Az elmúlt két nap is sok munkával telt, ráadásul ma elment az egyikmunkatarsunk és csak holnap fog visszajönni, ami ugye azt jelenti, hogy reggel helyette is nekünk kell takarítani. Tehát nem fogunk unatkozni! A holnap más meglepetést is tartogat, ugyanis elvileg új hospitalero érkezik; vagyis inkább régi – új, mert csak számomra ismertelen. Ez sem teljesen igaz, mert annak idején ő írta fel a nevemet a könyvbe, amikor zarándok voltam. Franciaországból jön hozzánk, és elvileg rettentő kedves ember, kíváncsian várom! Pénteken pedig egy japán segítő érkezik, és ma egy regi hospitalero is jelentkezett, hogy tud jönni ismét dolgozni. Ahhoz képest, hogy attól féltem senki nem fog munkába állni helyettem, hirtelen nagyon sokan lesznek! Legalább mindenkinek lesz ideje pihenni!

 

A tegnapi események eddig tényleg mindent felülmúltak, már legalábbis ami a munkát illeti! Hihetetlen sok zarándok érkezett, amióta itt vagyok tényleg ez a legnagyobb szám. Ennek megfelelően aztán valóban rengeteg munkánk volt, és egészen más hangulat járt át. Egyszerűen nehéz megszokni, hogy az ember csak írja az adatokat, közben hadarja a tudnivalókat, mindezt úgy, hogy azt sem tudja kinek, mert felnézni sincs idő. Egészen más lett így az élet az albergueben, amihez persze hozzá kell szokni.  Tulajdonképpen csak az a problémám vele, hogy ennél sokkal jobban szeretnék bánni a zarándokokkal, de bármennyire is akarom, egyszerűen az idő nem engedi meg mindezt. Tegnap például már tizenegy előtt itt sorakoztak a vándorok, és délutánig meg sem álltunk egy percre sem. Nem tartozik a kedvenceim közzé, amikor így kell megkezdenem a napomat, de nem hagyhatja az ember, hogy kint álljanak az ajtó előtt, így munkatarsam mindig beengedi őket. Egyrészt megértem, másrészt viszont nekem is szükségem lenne arra a kis időre a munkakezdés előtt. Mindezzel ellentétben ma nagyon nyugodt napunk volt, bőven jutott idő mindenre, és kényelmesen végezhettük a dolgunkat. Így nekem is jutott időm mindenkivel beszélgetni, amitől különösen boldog lettem.  A napom egyetlen igazán rossz híre, hogy a segitomnek szánt piskótám sajnos nem sikerült, így kezdhetek majd neki egy másiknak, de most egy pár nap pihenőre van szükségem. Egész délután a konyhában tartózkodtam, ugyanis holnap rakott krumplit fogunk enni, remélem mindenki meg lesz vele elégedve.

Hétfőn új munkatársunk érkezik, még hozzá az az úriember, aki annak idején az én nevemet is nyilvántartásba vette. Ennek végképp örülök, mert lassan tényleg úgy néz ki, hogy vissza kell sem jönnöm a nyaralásból.  Annyi hospitalero lesz, hogy rám nem is lesz szükség!  A nap legjobb híre pedig, hogy rájöttem, hogyan is tudok ékezetes betűket használni, szóval megvolt a sikerélményem is. Igaz azért még nehékesen megy az írás vele, de előbb utóbb majd csak belejövök! Már elég régen volt nálunk magyar zarándok, már nagyon hiányolom őket, de minden nap abban bízom, hogy újabb meglepetésként betoppan hozzám egy!
 

Ismét lelki társamra találtam! Mindenezek előtt, azonban még rengeteget dolgoztam, ugyanis hihetetlenül sok zarándok érkezett! Nem is értem most hogyan lettek egyszerre ennyien, de ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy a napirendünk egy kissé felborult. Ugyanis bármennyire is elterveztük, hogy egy ember is elég a recepcióra, a mai nap csakis két önkéntessel volt megoldható. Még szerencse, hogy az új hölgy velem volt délelőtt, mert amúgy szegény masik hospitalerat kellett volna munkára fognom. De tökéletesen sikerült összedolgoznunk, nagyon gördülékenyen ment a munka, még annak ellenére is, hogy egy percre sem volt időnk megállni. Míg a masik holgy a zarándokokat regisztrálta, addig én a szobákat mutattam meg, a mosógépet kezeltem, és lépcsőt másztam; viszonylag sokszor, de mivel reggel úgysem mentem sétálni, így edzésnek sem utolsó. Eszméletlen szélvihar volt a mai nap folyamán, ezért nem kívánkoztam kilépni az albergueből. Estére szerencsére elállt, és bepótoltam az elmaradt sétámat, ami most is nagyon jól esett. Közben pedig két ismerőssel is összefutottam, akikkel mindig jól elbeszélgetünk. Amúgy náluk vettem a marcipán alapanyagot, így gyorsan el is újságoltam az ajándék sorsát. Persze őszintén együtt éreztek velem, de hozzá kell tenni, hogy elfogyott az összes, tehát annyira rosszul azért nem sikerült!

A lelki társamra visszatérve pedig egy újabb magyar aludt nálunk. Már első pillantásra tudtam, hogy ismét egy különleges embert ismerhetek meg, mintha az anyukámmal beszélgettem volna. Délután meginvitáltam a konyhánkba egy közös ebédre, és közben bőven volt időnk beszélgetni. Rengeteg érzés kavargott bennem a társalgás során, amit nehéz is összefoglalni. Először is megtisztelőnek érzem, hogy bizonyos emberekkel a legbensőbb magánügyeinket is meg tudjuk vitatni. Méltónak tartanak arra, hogy megosszák velem mindazt, ami a szívük mélyén nyomasztja őket. Mindez persze az én épülésemet is szolgálja, és szabadon beszélhetek az érzéseimről, mert egyszerűen érzem, hogy egy olyan emberrel oszthatom meg őket, aki átérzi minden egyes pillanatát. Fantasztikus érzés, hogy csupán fél órája ismersz valakit, és olyan mintha mindig barátok lettetek volna. Beszélgetésünk nem volt minden percében vidám, mert sok nehézségről is szó esett, ami másfajta gondolatokat ébresztett fel bennem. Egyrészt, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, és egyáltalán mindenért az életemben. Bármennyi nehézség akadt az én sorsomban, mindez eltörpül más életéhez képest. Így ismét szembesülnöm kellett vele, hogy milyen tökéletes minden! Másrészt pedig, hogy milyen hálátlan az ember, és hogy nem tudja megbecsülni a dolgokat. Miért van az, hogy nem vesszük észre a sok ajándékot magunk körül? Miért nem értékeljük a legapróbb dolgokat, és egyáltalán azt, hogy élünk? Igazság szerint, sajnálom azokat az embereket, akik a tárgyak és a pénz hatalmában tengetik sorsukat. Mert mindig feltételekhez kötik a boldogságukat, ahelyett, hogy kiélveznék minden egyes pillanatát az életnek. Többek között ez is fantasztikus a Caminoban! Az ember ismét megtanulja értékelni a legalapvetőbb dolgokat, örül mindenek, és hálás mindenért! Legyen az egy pohár víz, egy meleg zuhany, egy tál forró leves, vagy éppen csak egy ágy! A zarándokoknak nincsen szükségük semmiféle luxuscikkre, egy valamire viszont igen, a kedvességre. Pontosabban több szükségcikket is fel tudok sorolni; kedvesség, mosoly, meghallgatás, és egyben a hallgatni tudás, gondoskodás, barátság, bizalom, érdeklődés, segítőkézség és őszinteség. A legszebb pedig az, hogy mindezt teljesen ingyen lehet biztosítani, és minél többet adunk belőle, annál többet kapunk vissza!

Új rendszert vezettünk be, a napi rendet! Eddig ugyanis nem volt különösebb beosztásunk, így sokszor ketten voltunk a recepción, ami persze sok esetben jól jött, viszont így viszonylag kevés ideje maradt pihenni mindannyiunknak. Reggel felvetette a masik hospitalera, hogy esetleg beszéljük meg, hogyan szeretnénk dolgozni, bár a lelkemre kötötte, hogy én vessem fel a témát. Mondjuk, én is jó ötletnek tartom, mert így az ember ki tudja számolni az idejét, tud tervezni. Ennek köszönhetően ma is tudtam tanulni, volt időm nyugodtan megebédelni, illetve misére is el tudtam menni! Mennyi szabadidőm lett hirtelen! Bár munkatarsam még így is igazságtalannak tartja, és többet szeretne dolgozni, de szerintem most teljesen jól összehangoltuk a napunkat. Illetve ma megérkezett az új hospitalera, aki csupán kevés ideig, egy hétig lesz velünk. Németországból jött, de nagyon jól beszél spanyolul, így nyelvi problémáink nincsenek. Még nem sikerült jobban megismerkednem vele, de holnap együtt fogunk dolgozni, így bőven lesz időnk beszélgetni. Az ember mindig kíváncsian néz elébe egy ilyen napnak, bár miután csak egy hétig lesz velünk, így nem hiszem, hogy igazán mély kapcsolat tud kialakulni kettőnk között. Egyelőre nagyon aranyos, barátságos, és biztos vagyok benne, hogy könnyen fogunk tudni együtt dolgozni.

Ma viszont nincs olyan nagy tömeg, de ismét rettentő kedves szinte mindenki! Egy kanadai lány, a lényeges információkat az albergueről lefordította nekem franciára, ugyanis igen nagy szükségem van rá. Azt hittem, hogy a németek nem beszélnek jól más nyelveket, de rá kellett ébrednem, hogy a franciák mindenkin túltesznek! Hihetetlen, mennyire nem tudnak más nyelven kommunikálni, és még a legalapvetőbb szavakat sem képesek megtanulni, nem hogy spanyolul, de még angolul sem. Például, azt a kérdést, hogy mennyi idősek, még úgy sem értik meg, hogy szinte minden második szálláshelyen megkérdezik. Saint Jean-tól idáig, pedig nagyjából ötszáz kilométert tesznek meg a vándorok, tehát illene legalább néhány alapkifejezéssel tisztában lenni. A franciák viszont nem osztják ezt a gondolkodást, és vérig vannak sértve, hogy nem beszélek a nyelvükön. Még egy kis türelmet kérek tőlük, mert csak a német után vagyok hajlandó franciául tanulni!

Egy koreai fiú pedig igen érdekes információt közölt velem. Amikor megkérdeztem a korát, válaszképpen kettőt is megadott, egy nemzetközit, és egy koreait. Saját országában ugyanis az újszülött, világra jövetelekor egy évesnek számít, ebből adódóan mindenki egy évvel „öregebb”. Ami még ennél is érdekesebb, az a tulajdonképpeni indok. Ugyanis jó pár évtizeddel, vagy évszázaddal ezelőtt rettentő nagy volt a csecsemő-halandóság Koreában, és igen kevés gyermek élte meg az egy éves életkort. Ezért, babonából; egy tulajdonképpeni megelőlegezés végett, vagy egyszerűen csak a statisztika miatt, bevezették az életkor újfajta kalkulálását. Aztán, ki tudja minek köszönhetően, de mára visszaszorult az újszülöttek idő előtti elhalálozása! Mindenképpen érdekes történet, mindig elvarázsolnak ezek az apró, kis tudnivalók egy távoli országról!

Nagy meglepetés ért ma, mert egy olyan fiú alszik nálunk, aki már előzőleg is volt itt, és már akkor is jól összebarátkoztunk. Persze mindig megörülök az ismerős arcoknak, mert szerencsére már többször találkozhattam visszatérő zarándokokkal. Nem számít rá az ember, hogy valaha fogja még látni őket, így mindig nagy meglepetés. Sajnos nem volt túl sok időnk beszélgetni egymással, de bízom benne, hogy reggel még el tudunk búcsúzni egymástól! 

Nagy várakozásokkal néztem a mai nap elébe, ugyanis Leonba mentünk, hogy végre megvegyem a sütőt. Mindezek előtt reggel időben fel tudtam kelni, és munka előtt el tudtam menni sétálni, mint ne mondjak, fantasztikus volt! Reggel hétkor Spanyolországban még természetesen szinte mindenki alszik, nem kapkodnak el semmit. Ennek én kifejezetten örültem, így ugyanis önfeledten élvezhettem a madarak csicsergését. Az óváros körül tettem egy könnyed sétát, miközben ismét megcsodálhattam ezt a gyönyörű városkát. Örülök, hogy itt élhetek, mert valóban mintha nekem teremtették volna! Az utam a Caminoba csatlakozva ért vissza az albergue elé, amiről természetesen az jutott eszembe, amikor zarándokként közeledtem Astorga felé. Vicces most teljesen más perspektívából látni ugyanazt az utat! Ami viszont egészen biztos, hogy rendszeresíteni szeretném a reggeli sétákat, már csak azért is, mert annak idején otthon ez bevett szokásom volt, illetve annyira felfrissíti az embert. Legalábbis én teli leszek tőle energiával, és ha lehet, még vidámabban állok a naphoz. Olyannyira, hogy még a konyha látványa sem tudta lelombozni a hangulatomat. Ugyanis, előzőleg egy tíz fős olasz társaság vette birtokába az alsó szintet, és aki volt a Caminon, az tudja, ez mit is jelent. Aki pedig nincs tisztában vele, annak elmondom, hogy hadi állapotokat eredményez, minden tekintetben. Azt például nem értem, hogy a két méter magason található ablak mitől, és egyáltalán hogyan lett tiszta kosz, de én székről is alig értem el, hogy megtisztítsam. Szóval ma igen sok dolgom akadt, éppen csak végeztem fél tizenegyre, amikor pedig már a recepcióra kellett sietnem. Nem vagyok híve a kapkodásnak, átvettem a helyiek eme jó szokását, de az utóbbi időben már jóval nyitás előtt be akarnak jönni a zarándokok. Ez már egy fokkal nehezebb kérdés! Egyrészt elég rossz nézni, hogy kint ülnek az albergue előtt, és arra várnak, hogy kinyissam az ajtót. Másrészt viszont reggeltől takarítunk, és mindenkinek úgy van kiszámolva az ideje, hogy idő előtt nem szabad beengednünk senkit. Illetve, onnantól kezdve, hogy kinyitom az ajtót, már sehova nem tudok menni, ott kell lennem a fogadóhelyiségbe, nem mehetek teáért, vagy fel a szobámba egy pillanatra sem. Persze ma amúgy is rohanósra sikerült a nap, mert mindenkinek rengeteg takarítanivalója akadt, és ugye mi pedig kettő előtt el akartunk indulni. Sajnos egy kicsit csúszott a program, mert nem lettünk kész, és ráadásul, még el is tévedtünk egyszer. Végül elértünk a bevásárlóközpontig, ahol magamra maradtam, és elindultam, hogy végre megvásároljam a hőn vágyott sütőt. Meg kell állapítanom, hogy a Media Markt itt nagyon drága, és a választékuk sem túl gazdag, legalábbis ami a sütőket illeti. Miután ott nem találtam megfelelőt, átmentem egy másik boltba, ahol megláttam a számomra tökéletes darabot, méghozzá fantasztikus áron. Ám, sajnos nem volt szerencsém, ugyanis csak egy kiállítása darabjuk maradt, azt pedig nem lehetett megvenni. Tehát a sütőről egyelőre le kell mondanom, vagy pedig Astorgában kell beszereznem. Így, úgy döntöttem, hogy holnap megnézem itthon, és nem várok tovább, megveszem, ezzel is legalább egy helyi kereskedőt támogatok! A maradék időben pedig körútra indultam a temérdek boltok között, és ismét nyugtáztam, hogy ez nem az én világom. Nagyjából egy órát tudtam áldozni az egész épületre, ami azért rengeteg boltot jelentett, de az utolsó negyed órában már nehezen találtam fel magam. Egyszerűen nem köt le, hogy ruhákat nézek! Ha vásárolni akarok, akkor célirányosan megyek és keresek magamnak valamit, de programnak egyáltalán nem nyeri el a tetszésemet.

Odaadtam segitomnek az ajándékaimat, amitől nagyon meg volt hatva! Végül saját készítésű marcipánt, magyar teákat és házi pálinkát kapott. A spanyolok nem tartoznak a teaivó nemzetek közé, ebből adódóan nincs is nagy választék a boltokban, illetve ami van az sem gyümölcstea. Így mindannyian nagy örömmel fogadják az otthonról hozott filtereimet, teafüveimet. Segitonk is nagy kedvelője, így igazán boldog volt az ajándéktól, na meg a marcipántól is! A házi pálinkát már letesztelte és ízlett neki, amin persze nem vagyok meglepve. Ma pedig elmentünk együtt forró csokizni a kedvenc helyünkre, mintegy ünneplésként.

 Már tényleg teljesen hozzászoktam a nagy létszámhoz, és unatkozni egy pillanatra sincs időnk, de azért megszakadnunk sem kell. Elvileg a héten fog jönni egy német hölgy, de arról nem tudok semmit, hogy mikor fog megérkezni. Türelmesen várjuk! Azt ugye hozzá kell tenni, hogy így is mindig van egy pár zarándok, aki valami miatt kedves az ember szívének. Ezt nehéz megmagyarázni, hogy miért éppen arról az illetőről van szó, de ezt egyszerűen érezni lehet. Ugyan nagy részük tényleg hihetetlenül kedves, de mégis akad jó pár távolságtartó vándor. Persze az a legnagyobb érdem, ha éppen ezek az emberek válnak barátunkká másnapra. Mert ugye egy, vagy maximum két nap áll rendelkezésünkre arra, hogy közelebbi kapcsolatot alakítsunk ki. Ma ismét itt van egy zarándok, aki hallgatási fogadalom mellett járja a Caminot! Hihetetlen teljesítmény szerintem, iszonyú nehéz lehet! Erről eszembe jutott, hogy amikor először hallottam a Caminoról, akkor szinte lehetetlennek képzeltem, úgy éreztem, ez egy olyan dolog, amit nagyon nehéz véghezvinni, és nekem nem sikerülhet. Most ugyanez az érzés kavarog bennem a csöndben való zarándoklatról. A szívem mélyén egyszer igenis meg szeretném valósítani, de ép ésszel nehéz megbarátkoznom vele. Oly távolinak, nehéznek, és lehetetlennek tűnik! Mert ugyan a napközbeni zarándoklat még nem okozna problémát, de este, amikor a szálláson egybegyűlnek a vándorok, közösen főznek, ismerkednek, beszélgetnek, már mindezt nehéz megvalósítani! Mindenesetre itt egy újabb távolinak, és lehetetlennek tűnő feladat, amely arra vár, hogy véghez vigyem! Azt pedig ugye tudjuk, hogy lehetetlen már pedig nem létezik!

A zarándokok segítését ma az albergue falain kívül is aktívan folytattam! Éppen spanyol órára igyekeztem, amikor két hölggyel futottam össze, akik a reggeliző-helyüket keresték; mire persze elkísértem őket a híres Sonrisa-hoz. Ezt minden zarándoknak ki kell próbálnia, egyrészt, mert megkóstolhatják az igazi spanyol churrost, másrészt mindezt mosolygós felszolgálóktól kaphatják meg, és csupán kettő euróba kerül. Mindezt összehasonlítva a szokásos zarándok reggelivel tényleg felüdülés! Ezek után pedig a boltban egy másik zarándokkal találkoztam, aki nem talált valamit és ő is a segítségemre szorult. Persze az ember, ahol csak tud az emberek rendelkezésére áll!

Kettőség jellemezte a mai napomat, melyben hihetetlen jó részek is voltak, illetve nehéz perceim is akadtak. Délelőtt el tudtam menni a piacra vásárolni, bár az elmúlt időszakban nagybevásárlást nem kellett tartanom. Munkatarsaim egyszerűen annyi ennivalót kapnak a mellettünk lévő kórházból, amit nem tudnak megenni, így mindig megkínálnak a saját ebédjükkel is. Főzni mostanság amúgy sem volt időm, de vissza kell szoknom ismét a saját főztömre, mert ennek nem lesz így jó vége! Amúgy pedig azt vettem észre, hogy kezdek hozzászokni a spanyol konyha néhány érdekességéhez. Itt arra gondolok, hogy előételnek kissé komplexebb ételt fogyasztanak, mint makaróni, tészta, vagy levesnek nevezett ragu, ugyanis hihetetlen sűrű a levesük. A főételként kínált húst, vagy halat pedig általában köret nélkül fogyasztják, vagy valami aprósággal, ami meg sem közelíti a mi burgonyánkat, vagy rizs köretünket. Először igen furcsának találtam ezt a szokást, de lassan megbarátkoztam vele, és most már sok esetben én is csak önmagában eszem a második fogást. A mediterrán konyha amúgy is közel áll a szívemhez, így minden újdonságra nyitott vagyok.

Az albergueben ma is sokan alszanak, tényleg egyre több és több zarándok érkezik, és sokszor mesélik, hogy van olyan szállás is, ami megtelik. Nálunk ez a veszély nem fenyeget senkit, mert bőven van hely! Persze ma is nagyon jól összebarátkoztam jó pár zarándokkal, egyszerűen imádok velük foglalkozni! Kivételek, és kirívó esetek mindig vannak, de összességében mindannyian olyan aranyosak, és barátságosak. Éppen ez az a közeg, amire annyira vágytam, ahol mindenki örül mindennek, és segít a másiknak.

A nehézségekről pedig annyit, hogy eléggé begörcsölt a hasam, ebédelni is csak később mentem, mert semmi étvágyam nem volt. Emellett pedig nem éreztem képesnek magamat arra, hogy egy falatot is leerőszakoljak a torkomon. Mindez azonban már csak a múlté, vacsoránál már semmi problémám nem volt, mondjuk ez annak is köszönhető, hogy délután le tudtam pihenni. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen problémáim lesznek, de a szemüvegemet is meg tudtam szokni, szerintem ez is csak idő kérdése! Emellett még két rosszabb dolog történt, egyrészt, hogy elment az egyik hospitalero, aminek tényleg nem örülök. Annyira megnyugtató volt a jelenléte, és a zarándokok is rettentően szerették. Fantasztikus tanácsokat adott mindenkinek, minden segített, és mellette még, kedves és vicces is volt. Arról pedig még nem is szóltam, hogy ugye a kezével tudott „gyógyítani”. Soha nem tanulta mily módon tudja mindezt végezni, de valóban hihetetlen energia áramlott belőle. Aki hisz a természetgyógyászatban, annak nem is kell semmit magyaráznom a különleges erejével kapcsolatban; akik pedig elzárkóznak tőle, azok úgy sem fogják elfogadni. Éppen erről beszélgettünk valamelyik nap, hogy mennyire elszakadtunk a természetes gyógymódoktól, és egyáltalán magától, a természettől. A mi kis racionális világunkban pedig nem összeegyeztethető, hogy valaki kézrátétellel tud gyógyítani, mert nem találunk rá semmi logikus magyarázatot. De miért akarunk mindenáron mindent megmagyarázni? Miért nem fogadjuk el egyszerűen, hogy létezik egy nálunk sokkal nagyobb erő, aki összetart mindent; mellőzve minden racionalitást?

Az utolsó rossz hír, hogy szegény munkatarsam kissé beteg lett! Fáj a torka, és eléggé kedvetlen lett estére! Sajnálom szegénykét, megpróbáltam jobb kedvre deríteni, ami több-kevesebb sikerrel összejött, de remélhetőleg holnapra teljesen meggyógyul. Vacsora közben sok mindenről csacsogtam neki, igazság szerint vele szeretek a legjobban beszélgetni, mert tényleg odafigyel arra, hogy mindent meg is értsek. Ha pedig nem értek valamit, akkor türelmesen elmagyaráz mindent. Szóval rettentő jó magántanárom van ám! Feltűnően sok témáról el tudunk társalogni; mindig ez a legnagyobb öröm számomra, hogy előbb utóbb megértjük egymást bármiről is legyen szó. Éppen a vele való beszélgetés közben jutott eszembe egy számomra fontos dolog. Éppen hazafelé sétáltam a spanyolról, amikor a frissen elkészült szállodát nézegettem, erről pedig szülővárosom jutott eszembe. Főként az, hogy mennyire megváltozott az életem, a fél évvel ezelőtti állapothoz képest, és hogy teljesen máshol kell megállnom a helyem. Igazság szerint oly távolinak tűnnek már ezek a dolgok, mintha évekkel ezelőtt történtek volna, pedig a nyaramat még a régi munkahelyemen töltöttem. Mondjuk, ha visszagondolok minderre, persze több szempontból nem bánom, hogy itt lehetek, egyedül az bánt, hogy tudom, van ott valaki, akinek igenis szüksége lenne rám. Egy ember, akinek én talán igazi segítője tudtam lenni, igaz, hogy ennek kevesen örültek. Sajnos nem lehetek csak az ő segítségére, mert most magam életét kell egyengetnem, és azt kell előtérbe helyeznem, hogy én milyen környezetben érzem igazán otthon magam. Úgy érzem, nem kérdéses, hogy megtaláltam mindazt, amit kerestem, és még annyi minden vár rám!  

Munkatarsamnak reggel Leonba kellett mennie, ami persze azt vonta maga után, hogy jóval több munkánk volt. Egyik segitonknek születésnapja volt, amiről egyikünk sem tudott, így nem is készültünk semmiféle köszöntéssel sem. Persze rögtön gondolkodóba estem mivel lephetném meg, mert mindene megvan; az én kereteim pedig eléggé behatároltak. Azt viszont tudtam, hogy az általam készített marcipán elnyerte a tetszését, így gyors bevásárlásra kellett indulnom. A mandula beszerzése nem okozott problémát, mert az egyik jó barátomnak éppen ilyen boltja van, viszont a porcukor már nagyobb gondot jelentett. Ugyanis ünnepnap lévén minden zárva volt, várni viszont nem tudtam, mert holnap fel kell köszöntenem. Így jobb híján, megpróbáltam mozsárban kristálycukorból por állagot varázsolni, de azért ez hagyott némi kivetnivalót maga után. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy a kettő közötti átmenetet sikerült elérnem. A marcipánhoz viszont bebizonyosodott, hogy porcukorra van szükség, mert így ropog az ember foga alatt a cukor, ami nem a legjobb érzés. Így az ajándékom nem sikerült tökéletesre, bár tudom, hogy segitom így is nagyon fog örülni neki, mert a szándékon van a hangsúly.

A masik hospitalerawal mint mindig ma is nagyon jól eltöltöttük a napot, szerencsére volt ideje pihenni is, és közölte velem, hogy nagyon örül a jelenlétemnek. Amúgy én is rettentő boldog vagyok, hogy itt van.

Délután nekem is volt egy kis szabadidőm, amikor félig meddig dolgoztam is, meg nem is. Rengeteg mosnivaló volt, amit magamra vállaltam, így amíg a mosógép üzemelt, addig a konyhában Astorga történelmét tanulmányozhattam. A mostani könyv, amit olvasok elég nehezen érthető, nem éppen a mindennapos nyelvhasználatot alkalmazza. De szerencsére, amit nem értettem abban segítettek, így ismét okosabb lettem. Megtudtam például, hogy a Museo Romanoban található hatalmas boltíves alagút egykoron börtön volt, ez teljesen új információ számomra. Bízom benne, hogy holnap szintén lesz időm kicsit elvonulni és az idegenvezetéssel foglalkozni, bár holnap a piacra is szeretnék menni, és spanyol óra is lesz! Illetve holnap megy haza az egyik hospitalero, így eggyel kevesebben leszünk az albergueben. Bár éppen ma mondta a munkatarsam, hogy lehet, hogy fog jönni egy német nő egész májusban, amit azért nem bánnék. Meg ugye már tényleg kezd elég sok munkánk is lenni. A zarandokok nagy része ismét hihetetlenül barátságos, és nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani velük. Annak ellenére, hogy ismét sok a turista, igen sokan jönnek be csak pecsételni; még hozzá olyanok, akik egyértelműen nem gyalog teszik meg a Santiagóig vezető utat. Mit lehet erre mondani? Semmit. Szépen mosolyogni, és boldogan várni az igazi vándorokat, akiknek véletlenül sem jut eszükbe sem buszra, sem taxiba szállni, a hátizsákjukat is maguk cipelik, és őszintén örülnek a négy ágyas szobának. Én megpróbálok minden zarándokot egyformán kezelni, mindenkit örömmel várni, de sokszor nehéz, ha látjuk egyértelműen, hogy egy turistával van dolgunk. A vendégváró teától mindenki boldog, az is igaz, hogy a spanyolok nem fogyasztanak túl sokat belőle. Most újabb ötletem támadt, hogy milyen falatokkal kellene fogadni a vendégeket, de ahhoz először egy sütőre lenne szükségem! Ha minden jól megy a héten azt is sikerül elintéznem, amit már tényleg nagyon várok!

Hatalmas meglepetésben volt részem, még hozzá olyanban, melyre álmaimban sem számítottam. A reggeli takarítással hamar készen lettünk, így bőven maradt időm, hogy elmenjek telefonálni. Ugyanis a mai nap több szempontból is különleges! Az egyik legfontosabb, hogy ma ünnepeljük az anyukákat! Ezúton is szeretném minden édesanyának megköszöni azt a sok jót, melyet a gyermekükért tesznek. A saját anyukámat meg persze külön kiemelném, mert rettentő sokat nyújtott nekem, és nem tudom, hol lennék nélküle. Nem lehet elégszer megköszöni azt a figyelmet, szeretetet és törődést, amit tőle kaptam, annak ellenére, hogy neki soha nem volt könnyű élete. Mindig a lehető legjobbat akarta nekünk, és erőn felül teljesített, hogy a maximumot adhassa nekem és a testvéremnek is. Persze mindezért nem csupán egyetlen napon kell hálát érezni, de szerintem mégis szükséges, hogy legalább egy napot az évből nekik szenteljünk. Legalább ezen az egy napon gondolkozzon el mindenki azon, mi mindent köszönhet az édesanyjának. Azt persze sajnálom, hogy én nem tölthettem az anyukámmal ezt a szép ünnepet, de cserébe beszélhettem vele telefonon! Szerencsére minden rendben van vele, a munkát persze túlzásba viszi; de be kell látnom, hogy őt ez boldoggá teszi. Nem tudom, mikor találkozhatok vele személyesen legközelebb, de erősen gyanítom, hogy csakis karácsonykor. Azért bízom abban, hogy tisztában van vele, mennyire hiányzik ám nekem, és hogy milyen sokat gondolok rá!

Két másik ünnepünk is van ezen a napon. Egyrészt az Európai Unióhoz való csatlakozás évfordulója, másrészt a munka ünnepe. Ehhez mérten, én az Európai Unióban való munkával ünnepeltem! Igen hálás vagyok, hogy az Unióhoz tartozunk, mert így minden további akadály nélkül dolgozhatok itt, nincs szükségem útlevélre, ellátnak a kórházban és szívesen látott vendég vagyok. A munkáról pedig annyit, hogy igen boldog lehetek attól is, hogy van „állásom”. Amellett, hogy ez egy önkéntes munka, amiért nem jár fizetés, tegyük hozzá, hogy az ellátásom és a lakhatásom miatt nem kell aggódnom. Sajnálatos, hogy manapság sokaknak még ez is gondot okoz. Arról ugye nem is beszélve, hogy hányan vannak azok, akik hónapról hónapra csak annyi pénzért dolgoznak, ami az élelmükre és a lakásukra éppen csak elég. És itt ugye halkan meg kell jegyezni azt is, hogy mindezért egy olyan munkahelyen kell eltölteniük az életük nagy részét, ahova még bemenni sem szeretnek. Ezzel ellentétben én ma is ünnepeltem a munkámat! A napom összes pillanata a szeretetben és kedvességben telt el, vidám emberek között, akik minden egyes mosolyomat értékelték. Ismét rettentő kedves zarándokok érkeztek; ma jóval többen. Persze gondoltuk, egyrészt mert holnap munkaszüneti nap lesz, másrészt meg munkatarsamnak el kell mennie, ami azt jelenti, hogy hárman fogunk takarítani. De kiemelkedően barátságos volt a zarándokok zöme, és most hirtelen egy embert sem tudok említeni, aki ne lett volna szimpatikus. Vagyis egyet igen, de ő végül nem aludt nálunk. Külön szobát szeretett volna, saját fürdőszobával. Nem értette, miért nézek rá furcsán, azon végképp meg volt lepődve, hogy ilyen apartmant nem tudok a rendelkezésére bocsátani. Végül elment, gondolom valamelyik hotelba. Egy japán úriembert pedig elkísértem a szállodájába. Bejött pecsételtetni, majd fél óra múlva visszatért, hogy zárva találta a hoteljét. Persze segítettünk neki, telefonálgattunk, majd elkísértem a gyönyörű szállására, ahol 86 euroért alszik; nálunk egy éjszaka 5 euró. Egy éjszakájának az árából én fedezni tudnám az összes szállásomat egészen Santiagóig. Mindenesetre nagyon aranyos volt, útközben egy rögtönzött idegenvezetést tartottam neki Astorgában, amiért külön hálás volt. Én persze mindig örülök ezen lehetőségeknek, és amint lehet, ki is használok minden alkalmat.

Az úton visszafelé pedig az egyetlen rossz híremet is megkaptam a mai napra. Vagyis összességében nem túl felemelő beszélgetésben volt részem, egy számomra igen fontos személlyel. Szomorúan kell nyugtáznom, hogy nincs a lehető legjobb állapotban, sőt, mondhatni kezd kissé depressziós lenni. Ilyenkor fog csak el kissé rossz érzés, mert innen nem tudok segíteni rajta, hiába tudom, hogy most nagy szüksége lenne rám. Amennyire tudtam, persze megpróbáltam felvidítani; csak ugye ilyenkor nem tudja az ember, mi is a helyes döntés. Mert, ha csak csupa jót mesélek magamról, akkor azzal részben mosolyt csalok a másik arcára, másrészt viszont éppen ettől láthatja a saját helyzetét szomorúbbnak. Vagy melyik a helyes döntés? Ha kérdezem a másikat a problémáiról, aminek mesélése közben újra át is éli egyben őket; vagy ha megpróbálom elterelni a figyelmét és inkább az én ittlétemről számolok be. De végeredményben egy megoldás marad. Mivel én haza nem fogok most menni, így neki kell engem meglátogatni, amit megpróbálok mielőbb megvalósítani. Abban pedig biztos vagyok, hogy ha eljönne hozzám egy pár napra, akkor szeretettel telve térne újra haza!

A nap legjobb híre pedig még hátra van! Éppen a recepción ültem, amikor egyszer csak egy zarándok lépett hozzám, és nem akartam hinni a szememnek! Ugyanis egy spanyol férfi állt előttem, akivel a saját Caminóm alatt együtt sétáltunk! A feleségével Burgosban hagyták abba az útjukat, és most folytatták egészen Astorgáig. Tehát ez az utolsó állomásuk, ma éjjel térnek haza, Malagába. Hihetetlenül jó érzés volt, egy olyan emberrel találkozni, akivel együtt élhettem át életem legfontosabb élményét. A feleségével nagyon jól elbeszélgettünk, megállapították, hogy nagyon jól megtanultam spanyolul, és szeretettel várnak magukhoz vendégségbe. Persze legközelebb, amint folytatják a Caminot, ismét találkozunk, mert akkor is nálunk fognak aludni, de bízom benne, hogy hamarabb látni fogom őket. Ők voltak számomra ma az igazi ajándékok!

Lassan tényleg teljesen idetartozónak érzem magam! Munkatarsam ma meg is jegyezte, amikor vásárolni mentünk, hogy milyen sok embert ismerek, mert folyton ismerősökbe botlottunk. Egyre szorosabb barátság alakul ki köztünk, aminek persze őszintén örülök! Csak azért, hogy még kísértetiesebben hasonlítson minden Ciprusra, kiderült, hogy reszben Marianak hívják. A kedvenc szigetemen pedig Mariának hívták a főnök fő munkatársát, ha lehet így nevezni. Ugye igazából a barátnője volt, de ő tartotta a kezében a dolgokat a szállodában. A főnök feleségét csupán kétszer láttam az ott töltött jó pár hónap alatt, míg Maria minden nap dolgozott. Kettőnk kapcsolata tényleg idillien alakult, igazán jó barátnők lettünk, majd egy csapásra minden megváltozott. Ennek csupán egyetlen szempontból van most jelentősége, hogy tudom mi az, amit feltétlen szem előtt kell tartanom, és melyek azok a hibák, melyeket nem követhetek el még egyszer. Mindenesetre elég vicces volt, hogy ma munkatarsammal is virágokat nézegettünk, és emlékszem, ugyanezt tettük Mariával is nagyjából három évvel ezelőtt. Ennyit róla, most viszont már itt élek, és egyre inkább a valódi otthonomnak is érzem.

A zarándokok száma tényleg kezd állandósulni az elmúlt napokban. A társaság elég vegyes összetételű, mert ma például, alszik itt egy idős bácsi, aki igazi zarándok, nem lényeges számára hol van az ágya, csak egy fekhelyre vágyik. Pozitív, teli van energiával, és egy évvel ezelőtt éppen ejtőernyős ugráson volt, ugyanis most nyugdíjasként minden eddigi álmát meg szeretné valósítani, amire nem jutott ideje! Én is ilyen szeretnék majd egyszer lenni öregségemre! De alszik nálunk ma egy hölgy is, aki bőrönddel érkezett, ami azért elég vicces volt, ahogy a kerekein betolta az alberguebe! Ő minden nap taxival fogja a következő alberguebe szállítatni a csomagját! Mint egy igazi zarándok! Igen sok viszont a turista zarándok, amin a masik hospitalero azért határozottabban fent van akadva, mint én, de teljesen megértem az álláspontját. Meglepően sokan szállnak fel buszra, az ember nem is érti igazán mi az értelme ennek a fajta zarándoklatnak! De ugye ez nem az én Caminom, szóval nem nekem kell megítélnem!

A hétvégén pedig Astorga szentjét ünnepeljük, aminek következtében elég sok program van a városban, illetve egy vásárt is tartanak. A jó idő ugye sosem garantált ezeken a napokon, így ma is elég sokszor eleredt az eső, ami el is mosta a rendezvények egy részét. A vásárra azért volt időnk kimenni, és megállapítottuk, hogy nem sikerült a legjobbra! Én mindenképpen úgy szerveztem volna meg a vásárt, hogy az Astorgára leginkább legjellemzőbb dolgokat ismerhesse meg a közönség. Ehhez képest igen sok mindent láttunk, de semmi igazán jellegzetest. Milyen bemutató az Astorgáról, ahol nincs mantecadas és csokoládé? Szóval összességében a véleményem szerint jóval érdekesebbre is meg lehetett volna szervezni mindezt, bízom benne, hogy jövőre változatosabb lesz a program. Persze még két nap hátra van, mert persze a hétfő is az ünnep része, újabb nap, amikor a helyiek pihenhetnek! Ami biztos, hogy múzeum-látogatásra fogok menni, mert minden városi tárlat ingyenesen tekinthető meg azon a napon!  

Az előző két napom ismét fantasztikusan alakult, sőt a mai tényleg kiemelkedőnek bizonyult. Tegnap már nagyon fáradt voltam ahhoz, hogy számítógép elé üljek, ugyanis elég későn érkeztem fel a szobámba. Szerencsére nagyon jó elfoglaltságom akadt két magyar úriember társaságában, velük közösen koccintottunk. Most már lassan tényleg nem is akarom elhinni, hogyan kerül ide ennyi honfitársam, mindenesetre persze mindig nagyon boldog vagyok, ha a saját nyelvemen beszélhetek. A két fiatalember pedig igen kedves, aranyos és érdekes személyiségnek bizonyult, akikkel élvezett volt társalogni. Még munkatarsamra is igen nagy hatást gyakoroltak, mert ő is szívesen töltötte el velük az időt annak ellenére, hogy nem értette, miről beszélgetünk. Persze megpróbáltam minél több mindent lefordítani neki, de egy társalgás azért teljesen más, ha az ember anyanyelvén folyik. Amúgy az utóbbi napokban nincs is sok munkánk. De unatkozni egy pillanatra sincs időnk, illetve a nap is igen gyorsan elrepül. Már kezdem megszokni a turista-zarándokokat, és lassan fent sem akadok a furcsa kérdéseiken, kéréseiken.

Egész héten mindig megjelent a skót fiú a spanyol órán, és bár az első napokban teljesen normálisnak tűnt, ma bebizonyosodott, hogy nem tudja meghazudtolni magát. Ez alatt csak azt értem, hogy nem maradhatott nálunk két éjszakát, mert meglehetősen ittasan jelent meg az albergueben; a hét első felében viszont teljesen józan maradt. De ma azzal fogadott, hogy nagyon nem érzi jól magát, mert tegnap elég sok sört sikerült elfogyasztania, és nem tudta kipihenni magát. Nem bírta sokáig alkohol nélkül, szóval ismét munkatarsamnak lett igaza, aki már az elején felhívta erre a figyelmemet. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy annyira nem jó emberismerő! Amúgy a spanyolóra most nagyon jó, mert kevesen vagyunk, és mostanság Paco mindig hoz nekem külön valami feladatot, így ismétlés mellett, azért sok új dolgot is tanulok.

De az elmúlt két nap legjobb eseményeiről még be sem számoltam! Először is ma fejedelmi ebédben volt részem, amit még egy étteremtől sem feltétlenül várnék el. A két magyar úriember itt maradt még egy napra, és közösen ebédeltünk, amelyen egy igazán jó szakács remekeit kóstolhattunk meg; tényleg isteni volt. Egyikük ugyanis szakács, aki évek óta külföldön dolgozik! Meg egyáltalán kint ebédelni a teraszon egy pohár bor társaságában és közben a saját nyelvemen társalogni. Én ugyan hasonló színvonalú vacsorát nem tudtam nekik készíteni, de amin van, azt mindig szívesen osztom meg számomra kedves emberekkel. Idő híján, egy kissé késői étkezésre tudtunk csak sort keríteni, de mindannyian jól éreztük magunkat, és meg tudták kóstolni a spanyol konyha néhány specialitását is.

Délelőtt pedig megbeszéltem a tobbiekkel, hogy mennék Tenerifére, és mindketten beleegyezésüket adták. Persze még az időpontokat meg kell nézni, de én úgy gondolom, hogy minden rendben lesz. Sőt! A naptárban úgy láttam, hogy sok hospitalero lesz itt abban az időben, és csoport sincs bejelentkezve. Szóval nyugodt szívvel indulhatok útnak!

A nap fő eseménye pedig, hogy elkészült a spanyol személyi számom, tehát már teljesen hivatalosan tartózkodom itt, van lakcímem is, meg minden! Fonokom nagyon aranyos volt, és eljött velem, pedig mindezt egyedül is el tudtam volna intézni, de nem sajnálta rám az idejét! Már fel is ajánlotta, hogy készítsem el a papírjaimról a fénymásolatokat, és intézkedik a biztosításommal kapcsolatban. Szóval most már aztán tényleg egyre inkább kezdem otthon érezni magam! A szobám is egyre szebb, és minden alakul a maga útján!  

Ismét alszik nálunk magyar zarándok! Egy meglehetősen idős bácsiról van szó, így kettőnk viszonya egy kissé távolinak mondható, de megpróbáltam az ő kedvében is járni egy meleg levessel. Emellett persze az összes általam ismert nevezetességre felhívtam a figyelmét, aminek őszintén örült! És meg kell jegyezni, hogy hihetetlen kitartásról tesz tanúbizonyságot, ha valaki hetven év felett napi harminc, de egy esetben több, mint negyven kilométert gyalogol! Szerintem kevesen képesek rá! Bár azt is meg kell jegyezni, hogy felfigyeltem rá, hogy a zarándokok döntő többsége az ötven év feletti korosztályból kerül ki! Azért a hetven év felettiek minden esetben csodálatra méltóak!

A betegségem sajnos rosszabb lett tegnap óta, így kénytelen voltam gyógyszeres kezelésbe kezdeni, amit túlságosan nem szeretek, de nincs mit tenni, nem lehetek beteg! A zarándokoknak is szükségük van rám, és persze a munkatársaimnak is. Bár ma nagyon aranyosak voltak, mert sok időt kaptam pihenésre, így délután tudtam meditálni is. Sajnos a jóga, és a meditáció mostanság kimarad az életemből, így amikor lehetőségem adódik rá, ugyan egyedül, de megpróbálom bepótolni. Reggel viszont nem éppen a legjobban kezdődött a napunk, bár mindenkit máshogyan érintett ugyanaz a probléma. Tudniillik ugyanis, hogy tegnap itt volt egy nő, aki már dolgozott itt önkéntesként, és amúgy Brazíliából származik, de most itt él. Már akkor is mondta a munkatarsam, hogy nem tartozott a kedvencei közé, de ennél többet nem beszélt a dologról. Ma viszont hármasban reggeliztünk; ismét szóba került a hölgy, és ekkor munkatarsam már kissé erőteljesebben fejtette ki a véleményét. Ugyanis egyszerűen nem tud vele együtt dolgozni, mert mindig mindenkiről csak rosszat tud mondani, és állandóan a férfiakkal van elfoglalva. Azért jött Spanyolországba, hogy férjet találjon magának, és persze meg is lelte, majd őt is mindennek elhordta, persze mostanra el is váltak. De mindeközben még zarándokként egy másik férfival „aludt” egy szobában.  De, hogy miért is érintett mindenkit rosszul ez az eset? Munkatarsam felidegesítette magát, hogy nem szabad egy embert a múlt alapján megítélni, és különben is lehet, hogy megváltozott. Emellett szerintem, még azt is mondta, hogy nekem ne mondjanak rosszakat másokról, mert ez nem helyes, illetve ne ítélkezzen senki felett. Emiatt persze egyikuk érezte magát hibásnak, rossz embernek titulálta saját magát, és meglehetősen magába volt zuhanva a délelőtt folyamán. Az én rossz kedvem pedig egyszerűen csak magától, és a körülményektől jött; na meg persze a saját gondolataimtól. Attól a sok mindentől, ami eszembe jutott életem apró részleteivel kapcsolatban. És mindattól, hogy mennyi mindent egyszerűen nem tudok elfelejteni, bármennyire is szeretném. Az utóbbi napjaim tényleg erről a fajta elmélkedésről szólnak, ami biztosan nem lehet véletlen. Mintegy jelzésként értelmezem, ami felhívja a figyelmemet arra, hogy még igen sok feladatom van saját magammal. A délutáni pihenés után a spanyol órán ismét ugyanazzal a problémával néztem szembe. Ugyanis, ha új tanuló érkezik hozzánk, akkor mindig vele foglalkozunk egy kicsit, honnan jött, és hasonlók! Most ugye egy új skót fiú jár a csoportba, így ma szinte egész órán az ő hazája volt a téma. Ez pedig tökéletes hátteret adott ahhoz, hogy a Skóciában eltöltött idők jussanak az eszembe. Az összes nehézség, amin keresztülmentem, és egyáltalán az ottani események. És most, ahogy ezt írom, tudatosul bennem, hogy számos olyan dolog jut eszembe, amire a Caminom során nem gondoltam. Mintha ez egy intés lenne, hogy ne gondoljam azt, hogy mindenen átrágtam magam. Mintegy felhívás egy újabb útra!