Una hospitalera en Astorga

A mozifesztiválnak köszönhetően egy perc időnk sem jut a pihenésre, de annyira jó filmeket vetítenek, hogy egyszerűen nem lehet kihagyni őket. Azt azért hozzá kell tenni, hogy egy Bergman film megértése még nehézkesen megy spanyolul, de meglepően nagy százalékban sikerült. Ez eddigi abszolút kedvenceim a Clermond Ferrand fesztivál rövidfilmjeiből összeállított válogatás volt, illetve az animációs filmek. Kurosawa alkotásáról pedig bármennyire is sajnáltam muszáj volt kijönnöm; olyan rossz minőségben adták, hogy szinte egy szót sem értettem belőle. Mintha nem is spanyolul beszéltek volna, hanem valami egész más nyelven. De az elmúlt tíz napban tényleg nem szenvedtünk hiányt a programokban, ma este viszont befejeződött a fesztivál. Elmentünk megnézni a nyertes rövidfilmeket, és tényleg fantasztikusak voltak; rájöttem, hogy a rövidfilmek világa sokkal közelebb áll hozzám.

Ami pedig a zarándokokat illeti ismét többen érkeznek, bár természtesen teltház most sincsen. A magyarok száma viszont rettentően megcsappant, és ismét ritkaságszámba megy, ha egy honfitársam érkezik. Az utóbbi napokban még pálinkát is ihattam egy magyar zarándok jóvoltából, amiért igen nagy hálával tartozom. De nem csak magyar pálinkát ihattam, hanem egy nagyon kellemes estét tölthettem el, egy igen jó társaságban. Olyan érdekes, ahogy egy kicsit megismerünk valakit, hogyan változik meg a róla kialakított képünk. Ez még inkább megerősítette bennem azt, hogy senkit nem szabad az első pillantásra megítélni. Nem is a megítélni a legmegfelelőbb szó, sokkal inkább az, hogy soha nem tudhatjuk milyen körülmények alakítják a másik ember sorsát. Milyen út vezetett el odáig, ahol most tart, és miken kellett keresztül mennie. Emellett pedig mindig rá kell ébrednem, hogy ugyan az en életem sem egyszerű, de ennél jóval nehezebb sorsokkal találkozom; tehát egy árva szavam sem lehet. Persze az sem mindegy, hogy milyen szemszögből tekintünk saját helyzetünkre. Én megpróbálok mindig a lehető legpozitivabb lenni, de sajnos az elmúlt pár napban azért nehezebb napjaink is akadtak. Szerencsére nekem semmi problémám sincsen, viszont a munkatársaimat elég komoly családi gondok nyomasztják. Miután együtt lakunk, és dolgozunk is, a mi kis „családunkat” is befolyásolja mindez. Sajnálatos módon eljutottam arra a pontra, hogy nem tudok okosat mondani, egyszerűen semmi vigasztaló szó nem jut eszembe, és én magam sem tudnám, hogy mihez kellene kezdeni. Egy biztos, a szülők sorsa nem egyszerű, ráadásul, ha egy kissé problémás a gyermekük! Én azonban ezen a helyzeten nem tudok segíteni, bármennyire is szeretnék!

Az albergueben dolgozók létszáma pedig rohamosan csökken, sőt egy pár napra hárman maradunk, ami biztosan furcsa lesz, de legalább nem fogunk unatkozni! Majd pedig egy régóta várt segítség fog érkezni hozzánk, ami annyira boldoggá tesz engem, hogy nem tudom szavakba önteni! Majd kilenc hónap után végre újra találkozom az egyik családtagommal, és még együtt is dolgozhatunk! Szóval az elkövetkező két hét ismét gyorsan el fog repülni, majd pedig indulhatok is a saját zarándoklatomra. Emiatt persze egyre izgatottabb vagyok, furcsa lesz újra útra kelni, és ebből a szemszögből együtt lenni a zarándokokkal. Az eredeti terv Muxiáig tartana, bízom benne, hogy el is jutok odáig. Elvileg még akartam pihenni Santiagoban is egy keveset, de ez biztos, hogy nem fog sikerülni. Ugyanis sietnem kell vissza Astorgába, mert a főnökömékkel Walenciába megyünk egy konferenciára. Ennél nagyobb meglepetéssel nem is fogadhatott volna!