A zarándokok száma teljesen kiszámíthatatlan; egyik nap el kell küldnünk az embereket, míg másnap az épület egyik fele teljesen üresen marad. A nyári időszak után a tél most egy hatalmas kikapcsolódás lesz, amikor bőven lesz időm mindenre. Az augusztus minden tekintetben őrültek háza nálunk, és az egész Caminon egyaránt. Én nem lennék képes, hogy útra kelljek most; egyrészt a meleg, másrészt a zsúfoltság miatt. De már csak októberig kell várnom, ugyanis most már biztos, hogy a hónap elején én is elindulhatok Santiago felé. A tegnapomat ennek jegyében a tervezgetéssel töltöttem, és kimondhatatlanul várom, hogy útra kelljek. Elég merész elhatározásra jutottam a Caminommal kapcsolatban, de ugye nincsenek lehetetlenek; és ismét egy olyan dolgot vihetek végbe, ami azelőtt számomra elképzelhetetlennek bizonyult. De mindaddig még dolgoznom kell egy pár napot, sőt még drága nővéremmel is együtt lehetek. Arra is alkalmam lesz, hogy a születésnapját együtt megünnepeljük, ugyanis éppen ma van a napja. Azt persze rettentően sajnálom, hogy nem tölthetjük együtt ezt a napot, és amikor arra gondolok mi hiányzik a legjobban otthonról, tényleg csakis a családom lebeg a szemem előtt. Most tanultam meg mekkora értéke is van a közösen átélt élményeknek. Amikor otthon voltam, szinte minden vasárnapom a munkáról szólt, nem pedig arról, hogy a családommal legyek. Most bármennyire is szeretnék, nem lehetek velük. Nem ölelhetem magamhoz őket, és nem nézhetek a szemükbe, miközben elmondom mennyire is szeretem őket. Persze karácsonykor mindent bepótolhatok, és ha választani kell egy időpontot az évből, amikor otthon szeretnék lenni, akkor nem is kérdéses, hogy mikor menjek!
Az élet azonban továbbra is idilli Astorgában, sőt az utóbbi napok a munka mellett szerencsére mást is tartogattak. A tegnapi estém igazi felüdülés volt, olyan, melynél nem is kívánhatnék többet. Az albergue melletti fantasztikus parkban a helyi zenekar nyilvános próbáját hallgathattam végig, miközben a naplementét csodálhattam egy pohár Rioja társaságában. Ennél nyugodtabb környezetet nem is tudtam volna elképzelni, olyan valótszerűtlennek tűnt mindez. Mégis itt vagyok, távol mindenkitől, és minden zavaró körülménytől. Mindezért nem is tudom kinek tartozom hálával, de hatalmas köszönet érte!
A mai napomat pedig egy magyar társaság tette még szebbé, sőt ha még pontosabb akarok lenni, akkor egy korombeli fiú. Persze szoktam találkozni kedves emberekkel, de a szívemnek igazán különlegessel, azért nem minden nap. Ő azonban mégis ilyen személy volt, és szerencsére viszonylag sok időt tudtunk együtt tölteni. Minden szempontból érdekes, kedves, intelligens ember, akivel igazán öröm volt elbeszélgetni. Ilyenkor azonban tudatosul az emberben, hogy holnap mindenki folytatja az útját, és nagy valószínűség szerint soha nem fogom látni többet. Ezt az egyet nehéz megszokni a Caminon, mind a zarándokok, mind a hospitalerok tekintetében. Egyrészről az ember teljesen odaadja a szívét, míg másfelől tisztes távolságot kell tartania. Ugyanis hirtelen hihetetlenül mély barátság alakul ki, és ugyanilyen gyorsan véget is ér mindez. Persze sok itt járt zarándokkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, de ez mégsem ugyanaz, ugyanis tisztes távolság választ el minket egymástól. Tehát az ember kénytelen megtanulni, hogy értékelni kell minden egyes percet, amit a másik társaságában tölthet el, mert könnyen lehet, hogy ez az utolsó alkalom!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.