Una hospitalera en Astorga

Nagyon régen írtam már, ami persze nem azt jelenti, hogy nem történik ezernyi dolog, csupán eléggé idő szűkében vagyok, illetve estére azért elfárad az ember. Mostanság már nagyon korán kezdem a napomat – úgy fél hat tájékában – így magától értetődő, hogy hamarabb ágyba kell bújnom. Amúgy pedig a sziesztát is kezdem megszokni, persze a délutáni pihenés szokását nem nehéz felvenni. Nem is emlékszem hol is hagytam abba a történések mesélését, egy azonban bizonyos, a zarándokok száma tényleg hihetetlenül magas, már többször is teljesen megtelt az albergue, ami a méreteinket tekintve magáért beszél. Ráadásul mostanra két új szoba is kész lett, így még többen tudnak megszállni nálunk. A zarándokokat illetően a magyarok száma is rendkívül sok, sokszor már magam sem akarom elhinni, honnan is érkezik ennyi honfitársam. Hihetetlen sorsokkal találkozok itt, különböző motivációkkal, ki miért is érkezik az El Caminora. Ám egy történetet sosem fogok elfelejteni, mely annyira megrázó és szívbe markoló volt, hogy még most is a hatása alatt vagyok. Egy férfi egy olyan „küldetést” vitt végbe, amihez bevallom, nekem sosem lenne erőm. Ekkora önfegyelem, kitartás, és földöntúli energia csak kivételes esetekben adatik meg; attól pedig hihetetlenül boldog vagyok, hogy mindezt én magam is láthattam. Újabb bizonyítéka annak, hogy Istennél semmi sem lehetetlen! Remélem ez az út megadta a megnyugvást mindannak, akinek szüksége volt rá; és valóban csodálatra méltó tettnek lehettem szemtanúja!

De az utóbbi időszak elég nagy változásokat is tartogatott! Egyrészt szeretteim életében, másrészt a sajátomban is. Mostanság többször eszembe jutott saját megelőző életem is. Mi az, amit otthon hagytam, mit kaptam helyette, és hol élhetek most. Persze egy percig sem kérdéses, hogy jó helyen vagyok, mégis egy fontos dolgot át kellett értékelnem. A másik változás egy közeli barátom életében történt meg, aki – elsőre - véleményem szerint helytelen döntést hozott. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha mindaz, amit eddig mondott volna éles ellentétben állna a mostani tettével, és egyszerűen nem tudtam megérteni, hogyan is követhette el ezt a lépést. Úgy vélekedtem, én ennél sokkal helyesebben cselekednék, és kötelességem lenne minderre fel is hívni a figyelmét. Míg egy szép napom én magam kerültem ugyanebbe a helyzetbe¸és magam is mondhatjuk úgy, hibát követtem el. Persze ez is kétséges, hogy mit tartunk hibának, mert nem véletlenül alakulnak az események, és sokszor csak utólag ébredünk rá egy lépés fontosságára. De, mindent egybevetve a hangsúly azon van, hogy a magamról kialakított képem korrekcióra szorul, ugyanis hiába estem át egy hatalmas változáson, még most sem értem el azt, amit szeretnék. Újabb leckére hívta fel a figyelmemet az élet, amit utólag biztos meg fogok köszönni, de azért okozott egy pár nehezebb napot az életemben. A helyzet iróniája ebben csak annyi, hogy mindez pár nappal azután történt meg velem, hogy véleményt alkottam más életéről. Mindezt nem kellett volna, ugyanis nem lett volna semmi jogom hozzá! – Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek. El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el. Bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak...vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát és csak azután törődjél azzal, hogy kivedd a szálkát felebarátod szeméből! Lukács 6. Erről feledkeztem meg csupán, de elég hamar eszembe jutatták a körülmények. Persze minden nap tanulhat valami újat az ember, csak viszonylag nehéz megtenni mindezt úgy, hogy már szinte biztosan érezhettük, hogy sikeresen levizsgáztunk. Az élet iskolája persze nem ilyen egyszerű, és soha nem ér véget!

Ahhoz, hogy mindezeket megtapasztaljam két szabadnapra volt szükségem, amit a lehető legjobban meg is próbáltam kihasználni. A helyzet kettősre sikeredett, bizonyos szempontból fantasztikusra, míg más szemszögből szomorúra. Amikor hirtelen egy teljes más környezetbe kerül az ember - ráadásul egy olyanba, ami tényleg varázslatos -; bármennyire is élvezi, vissza kell zökkeni a hétköznapokba. Persze a csodás kis megszokott világomban, amiből kevés dolog hiányzik. De lehet, hogy éppen így kerül hangsúly arra, mi is az, amit még meg kell találnom. De miután ugye megpróbálok mindenhez pozitívan hozzáállni, ebben az esetben is csak örülnöm kell mindannak, amit az élet ajándékoz nekem. A sorsom pedig úgyis alakul a maga útján, úgy, ahogy annak lennie kell!

A hospitalerokat illetően hihetetlen nagy a körforgás nálunk, hetente újak jönnek – mennek, és bármennyire is nehéz, alkalmazkodni kell ehhez is. Új emberek a saját kis szokásaikkal és életfelfogásukkal, melyek újabb feladatok elé állítanak. Egyikük beszédbeli nehézségekkel küzd, ami megnehezíti a kommunikációt köztük, mégis ez esetben is hatalmas hivatásunk van. Boldoggá tehetünk egy olyan embert, akit a társadalom csak nehezen fogad be maga közé, aki talán soha nem érezheti hasznosnak magát. Itt pedig egy olyan környezetbe kerülhet, ahol szívesen dolgozik, és olyan élményekben lehet része, amit soha nem fog elfelejteni. Büszke vagyok rá, hogy ennek mi is részesei, sőt előmozdítói lehetünk. Persze mindehhez az is hozzátartozik, hogy találkozásunk első napján még én sem így álltam ehhez a kérdéshez, de ezt is sikerült átértékelnem. Illetve a másik munkatársam, aki ugyan teljesen egészséges, viszont a lelkében olyan keserű, egyszerűen elutasító az emberekkel, semmi érdeklődést nem lehet felfedezni benne a többiek iránt. Két hét után eljutottunk arra a pontra, hogy mosolyog, ha meglát; abban pedig csak reménykedem, hogy félig-meddig őszintén. Kiváncsi vagyok, merre tart a kapcsolatunk, és hová fogunk érkezni újabb három hét elteltével. Közben egy német úriember is dolgozott velünk, aki egy külön kis egyéniség volt, de az biztos, hogy nem volt teljesen normális; az ötvenöt évével mintha a gyerekünk lett volna. Mindenesetre érdekes színfolt volt az albergue életében, akinek a társaságát két hétig élvezhettük. Holnap pedig újabb segítőtárs érkezik hozzánk, akivel együtt fogjuk ünnepelni Szent Jakab napját!