Una hospitalera en Astorga

Ismét Astorgában vagyok, ami tényleg hatalmas örömmel tölt el. Santiagóban még egy csodálatos estét tölthettem el, majd másnap délelőtt indulnom kellett. Bár őszintén szólva jó lett volna még egy napot maradnom, de több okból is kifolyólag, mégis az tűnt a leghelyesebbnek, ha útra kelek.Különben is, már nagyon vártak rám otthon. Furcsa érzés, hogy Astorgát nevezem annak, mégis egyszerűen magától foglamaz így az ember, és valóban így is érzem. Emlékszem anyukám mondta mindig a nyaralás vége felé, hogy de jó lesz már otthon lenni. Sosem értettem, mire is gondol. Valahogy nem akartam soha, hogy vége legyen egy nyaralásnak, most viszont nekem is jó párszor volt ilyen gondolatom. Tudtam, hova jövök vissza, tudtam mennyi jó vár rám; magától értetődő, hogy minél előbb itt szerettem volna lenni. Azért ettől függetlenül, remélem a nyár folyamán még egy Santiagóba való látogatást be tudok iktatni a programomba, persze minden attól függ, mennyi hospitalero lesz majd Astorgában. Most egyelőre nem szenvedünk benne hiányt, sőt! Rögtön az érkezésemre hárman is vártak! A buszon ülve arra gonodltam, milyen jó lenne, ha legalább egy ember ki jönne elém a megállóba; azért arra nem is mertem gondolni, hogy kapásból három hospitalero fogja lesni az érkezésem. Tulajdonképpen mindannyian meglepetések voltak, mert kettejükre egyáltalán nem számítottam. Illetve egy japán munkatársam is kijött elém, akit most láttam életemben először. Nagyon szimpatikus, mondjuk nehéz kicsit megszokni, hogy nem nagyon beszélünk közös nyelvet. Spanyolul egyáltalán nem beszél, angolul pedig talán csak egy keveset. Sokszor észreveszem, hogy nem érti mit is mondok; de ugye türelmem bőven akad mindehez. A zarándokokat is olyan jó volt újra látni, pontosabban ezt a hangulatot átérezni! Nagyon sokan vannak most, és kapásból érkezésem napján három magyar is volt az albergueben. Közöttük volt egy holgy is, aki amúgy szintén hospitaleraként dolgozik, egy kissé távol tőlem. Mindig láttam a pecsétjüket a credentialba, illetve sokat is hallottam róla, de most végre személyesen is találkozhattunk. Ma pedig öt magyar alszik nálunk, és persze ma sem maradtam meglepetés nélkül. Egyikük már másodszor járja be a Caminót, és annak idején mi is találkoztunk, amikor én még zarándok voltam. Tisztán emlékszem, egyetlen egyszer futottunk össze egy kis boltban pár percre, mégis hihetetlen érzés volt, egy olyan emberrel találkozni ismét, aki az én utam résztvevője is volt.

Fantasztikus érzés itthon lenni, ráadásul most csokoládé fesztivál is van, szóval nem is tudom mit kívánhatnék még. Sétálgatok a városban, rengeteg ismerősssel futok össze, és tényleg teljesen odetartozónak érzem magam. Olyan örömmel tölt el, hogy mindenki ilyen kedves velem, és így örülnek nekem, olyan mintha csak álmodna az ember!