Una hospitalera en Astorga

Annyira nehéz így hirtelen három nap eseményeire visszaemlékezni, de a legfontosabbak azért megmaradnak az emberben. Például, hogy ma ismét szushit készítettünk, és tényleg nem nagy ördöngőség, csak gyakorlat kell hozzá. Azt azonban el kell mondani, hogy elég nagy tévedésben éltem eddig ezzel kapcsolatban, ugyanis úgy gondoltam, hogy a szushi egy algába tekert japán étel, rizsből, meg persze nyers halból, különböző zöldségekkel. Viszont a japánoknál a szushi teljesen mást jelent, végülis egy összegyúrt rizsgombóc, aminek a tetejére halmozzák rá a kiegészítőket, ki éppen mit kíván. Amire pedig én gondoltam, az a nori maki, de ezen kívül van még jó pár különböző fajta, persze a nevek megjegyezésével még bajban vagyok; de van tálban formázott, vagy éppen olyan is, melyet egy edényből lehet kiadagolni. Szóval a variációk száma határtalan, ma éppen olyat készítettünk, amit tálból kellett kiszedni; megbeszéltük, hogy e legközelebbit én fogom teljesen egyedül készíteni, arra azért kíváncsi leszek.

Az elmúlt három napban sem maradtam magyar zarándok nélkül, először egy lány érkezett, akivel városnézésre indultunk. Azt be kell azonban vallani, hogy a magyaroknak teljességgel lehetetlen megmutatni a várost, úgy mint idegenvezető. Ők inkább beszélgetni akarnak velem, nem a város múltjára kíváncsiak. Jó persze, azért pár részlet érdekli őket, de inkább csak felületesen. A gyakorlás azonban mindig kell; így például megtudtam, hogy nagyjából fél óra alatt lehet megtenni azt sétát, amit elterveztem, persze úgy, hogy nem nagyon áll meg az ember. Majd otthon elpróbáltam, hogy az információkat mennyi idő alatt tudom elmondani, és sajnos egy óra hosszára nyúlt, amit kicsit soknak ítélek meg. Az egész városnézésnek, nem szabadna hosszabbnak lennie, mint egy óra, mert húsz-harminc kilométer után, már azért fáradtak a zarándokok. Most éppen az angolra fordítással töltöm az időmet, így egy percre sem unatkozom!

Persze magyarok azóta is érkeztek, tegnap egy házaspár, ma pedig három fiatalember. Először egy biciklista ért hozzánk, aki személy szerint engem keresett. Ennél nagyobb öröm tényleg nem kell az embernek, mint amikor valaki már a nevemet is tudja előre, és ezzel fogad. Hozzá kell tenni, hogy mintegy háromezer kilométeren lesz túl a magyar fiú, mire Santiagóba ér, ugyanis Budapestről indult el. Nem sokkal utána pedig két másik magyar is befutott, akikről már hallottam, hogy érkezni fognak. Ők teljesen másként fogják fel ezt az utat, inkább szórakozásként, mint zarándokútnak; persze az a lényeg, hogy mindenki megtalálja a saját útját!

A zarándokok számát illetően a helyzet változatlan, azért van munkánk bőven. De most egy nagyon jól összeszokott csapattal dolgozhatunk, így sokkal könyebben telnek a napok. Egyszerűen nem is tudom szavakba önteni mennyire imádom a japán munkatársaimat, fantasztikus emberek, akiktől rengeteg mindent lehet tanulni. Ez is elragadó ebben a munkában, hogy minden egyes nap új embereket ismerhetünk meg a világ számos pontjáról, és mindenki valami újdonságra hívja fel a figyelmemet. Egyrészt a zarándokok, de mellettük a hospitalerok is, velül pedig huzamosabb ideig tartózkodunk együtt. Arról azért nem szabad elfeledkezni, hogy sokszor nem éppen jó segítséget kapunk, de ez azért ritkán fordul elő. Most hatan segédkezünk az albergueben, és tényleg elmondható rólunk, hogy egy nagy család vagyunk. Mindez azért is fontos, mert én a szeretteim nélkül töltöm a napjaimat, ami egy huzamosabb idő után néha rossz érzéssel tölt el. A családot persze nem lehet helyettesíteni, de ebben a közösségben valóban otthon érzi magát az ember. Munkatarsammal éppen beszélgettünk, hogy mennyire nem szeretnénk, hogy a többiek elmenjenek. Nagyon fognak hiányozni, bár például egyikukre minden nap gondolni fogok. Pár nappal ezelőtt elveszítettem egy számomra fontos karkötőt, és azóta sem találtam meg. Tegnap az egyik japan holgy viszont egy hatalmas meglepetéssel fogadott, ugyanis nekem adta a gyűrűjét, ami még a fiatalságától kezdve kísérte végig az életét. Először el sem akartam hinni, hogy nekem szeretné ajándékozni, de egyértelműen közölte, hogy annyira fontos vagyok neki, hogy ezzel szeretné kifejezni. Ismét egy olyan meglepetést kaptam, amelyet az ember nem ad oda csak úgy bárkinek, és azt persze gondoltam, hogy jól érzi magát velünk, de hogy ennyit jelentene az itt töltött idő, arra nem mertem gondolni. Viszont minden reggel elmondja, hogy mennyire boldog itt, és minden nap tökéletes Astorgában. Annak viszont nagyon örülük, hogy így gondolja, ráadásul úgy, hogy azért akadnak némi nyelvi nehézségek; a szeretetnek persze csak egy közös nyelve van, amit mindannyian képesek vagyunk megérezni. Ebben a szeretet teljes környezetben pedig nem nehéz megélni a napjainkat. Igazából szinte semmink sincsen, mégis a világ legnagyobb értékében dúskálhatunk, a szeretetben.