Una hospitalera en Astorga

Az elmúlt két nap elég sok eseményt tartogatott, persze majdnem hogy csakis jó hírrel szolgálthatok. A rossz hírekről csupán annyit, hogy sajnos elveszítettem egy számomra fontos karkötőt, de azért még bízom benne, hogy hátha véletlenül előkerül. Más kellemetlenség nem is történt, vagyis nem emlékszem rá, így biztos nem lehetett fontos. A napokban nem érkezett rettentő sok zarándok, bár pihenni nem volt időm. Az új beosztás szerint elég sokat vagyok szolgálatban, de szerencsére minden percemet jól töltöm el. Tehát, tegnap és ma is, nem kiemelkedoen sok zarándok érkezett hozzánk, amit már meglehetősen könnyen kezelünk, egyáltalán nem okoz problémát. Egy azonban biztos, már nagyon várjuk, hogy a felújítás végére érjünk, mert azt kicsit nehezebben viseljük. A zarándokok persze megértőek, és nagyon jól kezelik a helyzetet. A tegnapi napon csupán egyetlen magyar érkezett hozzánk, aki sajnos nem volt éppen a legjobb állapotban. Na, semmi komolyra nem kell gondolni, csak van úgy a Caminon, hogy az ember testi, vagy lelki mélypontra jut, vagy éppen egyszerre mindkettőre. Ekkor viszont mindig érkezik segítség valahonnan. Annál nagyobb örömet pedig el sem tudtam volna képzelni, minthogy én lehessek az, aki segítő kezet nyújthat valakinek. Érdekes, mert már az is furcsa volt, ahogy az alberguebe került a zarándok, de a dolgok ugye nem véletlenül alakulnak, egy láthatatlan erő így alakította a körülményeket. Nem lehet véletlen történések sorozata mindaz, ahogy eljutott hozzám a magyar lány; egészen egyszerűen ennek így kellett lennie, és velem kellett találkoznia. Az albergueben eltöltött második nap után pedig , mintha egy másik emberrel találkoztam volna. Még soha nem titulálták szanatóriumnak az alberguenket, de jobban belegondolva tényleg illik rá ez a szóhasználat. Itt valóban mindenki feltöltődhet energiával, és újult erővel indulhat újra útnak. Mindezt pedig mindannyian szívesen, és szívből alakítjuk így. Mégis magával ragadó, ahogy a zarándokok hozzánk viszonyulnak; hogy mennyire hálásak. Ma ismét fantasztikus ajándékban volt részem. Ettől a kedves, magyar lánytól kaptam egy számára fontos emléket. Ugyan erről már esett szó, de mindig meghatódom, ha valaki ilyen ajándékot szán nekem. Ezek olyan tárgyak, amik hihetetlenül sokat jelentenek valakinek, és amit csak egyszer lehet másnak adni. Kiérdemelni ezt a megtiszteltetést, hogy én lehetek ez az egy ember, úgy, hogy mindösszesen egy vagy maximum két napot töltünk együtt, pedig fantasztikus. Ezek az emberek valami fontosat szeretnének nekem adni, de miután nincsen nálunk úgymond semmit érték, annál egy sokkal magasztosabb dolgot ajándékoznak nekem; egy darabot a lelkükből. Kiérdemlem egyáltalán mindezt? Méltó vagyok erre a sok csodára, amit itt kapok? Mindez az utóbbi napokban kétszer is eszembe jutott. Egyrészt, amikor ezzel a bizonyos zarándokkal Magyarországról beszélgettünk, és eszembe jutottak az otthoni körülmények. Az emberek elkeseredettsége, a mélabús arcok, az állandó kesergés, és az egymást követő szürke hétköznapok. És bármennyire is szeretne az ember pozitív lenni, így elég nehéz megvalósítani. Majd összehasonlítottam mindezzel azt a számtalan csodát, amit itt megélek. Ami lehet, hogy csupán nekem okoz mérhetetlen örömet, de úgy veszem észre, hogy a környezetem éppúgy örül neki, mint én magam. Mindezt pedig csak megerősítette egy régi barátommal folytatott beszélgetés, aki a szülővárosom szomorú sorsán keresztül ismét a magyar valóságba kalauzolt. Be kell valljam, nem kívánkozom vissza, bár tudom nagyon jó lesz haza látogatni; és itt a látogatni szón elég nagy a hangsúly!

A nap további meglepetése pedig egy koreai előadás volt, ugyanis egy  csoport alszik nálunk Koreából. Először nem számítottam mindarra, amit tőlük kaptam, de az elmúlt időszak legfelemelőbb élményében lehetett részem. Egy gyerekcsoportról van szó, akik közösen zenéltek, énekeltek, doboltak. De mindezt úgy, hogy mindenkinek tátva maradt a szája, olyan energia áramlott belőle, melyben régen volt részem. Van úgy, hogy az embert kirázza a hideg, ha egy gyönyörű dallamot hall, de hogy mindez fél órán keresztül tartson, az viszonylag ritkán fordul elő. Az a bizsergés, ami az ember testét átjárta, pedig mintha valami ősi világba vezette volna. Olyan erő áradt a közösségükből, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna ennyi szépség láttán, hallatán. Mindezt tíz-tizenöt éves gyerekeknek köszönhettem, akik a zenélés minden percét örömként élték meg. Napról napra egyre inkább el kezdek érdeklődni a keleti kultúra iránt, és már most megfogalmazódott bennem, hogy amint lehetőségem engedi, meg kell látnom ezt a távoli világot. Addig is pedig örülhetek minden egyes napnak, mert a világ más más részét ismerhetem meg a zarándokokon keresztül!