Una hospitalera en Astorga

Véget ért egy álom, majd két év után elérkezett ennek is az ideje...nem tudtam mikor fog bekövetkezni - ha be fog egyáltalán - de kénytelen vagyok belátni, hogy már igen csak túljutottam az ébredés szintjén.
Az utolsó bejegyzésem óta rengeteg esemény történt, amit bőven elegendő mindössze röviden összefoglalni. Az albergueből kikerülve az ember szép lassan visszakerült a "normál világba", annak minden árnyoldalával; és mindennek feldolgozása egyszerűen lehetetlen feladatnak bizonyult. Azaz, hogy egész pontos legyek, sehogy sem akarodzik folytatni mindazt, amit két éve hagytam abba. Mit is értek ez alatt? A turisták világa igen csak eltérő a zarándokokétól, ahelyett, hogy örülnének mindennek; mindinkább saját jogaikat hangsúlyozák. Úgy beszélnek az emberrel, mint egy legutolsó jött-menttel, akire rázúdíthatják minden haragjukat. Nem értekelnek szinte semmit, és amiben csak tudnak hibát keresnek; mindez persze kiegészül azzal az igen fontos körülménnyel, hogy külföldiként dolgozol egy idegen országban. Aztán persze az is lehet, hogy én látom nagyon negatívan a helyzetet, de sajnos elég rossz napokat éltem meg mindaddig, amig erre a következtetésre jutottam. Na és persze tisztelet a kivételeknek, akik őszinte mosolyt csaltak az arcomra. Nagy hangsúly van az őszinte szón, ugyanis, ahogy teltek múltak a napok egyre inkább kezdett eltűnni a mosolyom...aki pedig személyesen ismer, az tudja, hogy ez vészjósló jelzés. Mintha a vidámságomat elvesztettem volna valahol a zarándokok és a turisták között félúton.
Sajnos csak félúton, ugyanis hirtelen egyik világban sem éreztem már otthon magam. Az albergueben idegen voltam a zarándokoknak, mert egész nap máshol dolgoztam...a turisták világát pedig nem tudtam magamévá
tenni. Mindez még kiegészült más jellegű problémákkal, melyek igen csak hozzásegítettek egy újabb fontos döntés meghozásához. El kellett gondolkodjak, miért is jöttem én ide? Azért, hogy egy szeretetteljes világban legyek, ahol az emberek a legapróbb dolgokat is értékelik, ahol béke van és nyugalom. Ahol az emberek kiszakadnak a mindennapokból, hogy valami egészen különlegesben legyen részük, amit talán még soha nem éltek át. Azért jöttem ide, hogy részt vállaljak ebből, önkéntesként, ahol az örömet a mások megsegítése adja, és az a hála, amit tőlük viszontkapsz.
Az elmúlt fél évben igen csak távol kerültem mindettől, és fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy hogyan is tovább. Hogyan tudok azonosulni mindezzel, ami körbevesz? A válasz pedig egyszerű..... sehogyan.... és talán nem is feltétlen kell! Mindezek függvényében közöltem főnökeimmel - akik amúgy fantasztikus emberek - , hogy bármennyire is sajnálom, de nem kívánom folytatni a munkámat. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy beláttam, nem ez a nekem való feladat, bármennyire is jól meg tudom oldani. A környezetemben mindenki boldog volt mindattól, amit tettem... csupán én nem; így pedig semmi értelme nincsen.
Két év után búcsút veszek az alberguetől, az összes helyi barátomtól, Astorgától, és egyáltalán az itteni életemtől. Úgy érzem elérkeztem az astorgai létem végéhez, és bármennyi csodás emlék is köt ide; tudom, hogy új élmények sora vár rám. Azt még nem tudom, hogy pontosan hova megyek, és mi lesz velem; de egy pillanatra sem esek kétségbe. Egyféle titokzatos nyugodtság tölti el a bensőmet, amit csak akkor érez az ember, ha tudja, hogy helyesen cselekszik...bármennyire fájó is. Nem volt egyszerű döntés, de egyszerűen muszáj volt meghozni. Ami ha lehet még nezehebb volt, közölni a környezetemmel az elhatározásomat, ugyanis általános elégedetlenség fogadta. Volt aki mérges volt rám, míg mások nagyot csalódtak bennem, de persze az igaz barátaim mellettem állnak, és mindenben segítenek.
Egy hét múlva indulok el "otthonról" új élmények felé. A pontos végcél még ismeretlen, de nem is kell feltétlenül mindennel tisztában lenni. Először is egy kis pihenésre van szükségem, amit teljes mértékben megérdemlek, illetve egy kis elvonulásra, hogy saját magammal lehessek. Majd pedig új tervekbe kezdhetek, illetve a már meglévőket valósíthatom meg!
Hospitalera létem így teljes mértékben a végéhez ért, így ez a blog is eredeti célját vesztette. Bár, ki tudja hova sodor az élet, illetve mikor leszek újra a Camino közelében; azért arról majd említést
teszek...

Nehéz összefoglalni az elmúlt másfél hónap eseményeit, elöljáróban legyen elég annyi, hogy astorgai létem legnehezebb szakaszán estem át; egy olyan időszakon, amit nem kívánnék senkinek sem.  Furcsa ezt írni, már csak azért is, mert eddig tényleg irigylésre méltó életem volt; most azonban megtapasztaltam, milyen is mindennek az ellenkezője. Ugyan az elég elszomorítónak hat, azt azonban hozzá kell tenni, hogy a sok probléma ellenére azért nagyjából derűsen teltek a napjaink, ezer csodával és örömmel vegyítve. A körülmények ellenére megpróbáltuk a lehető legboldogabban tölteni az időnket, szerencsére azért bőven akadt partner, aki ebben segített. Mostanra azonban szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy eme időszak végére értem, és szinte minden tekintetben új időszámítás kezdődik az életemben.

 Ami a problémákat illeti, a legfontosabbakat könnyen össze lehet foglalni. Az elmúlt pár hétben két embert műtöttek meg a közvetlen környezetemben gyomorrákkal, és két temetésre is sor került. A helyzetet tovább nehezíti, hogy mindezek végett munkatársaimnak vagy kórházva, vagy pedig szeretteikhez kellett menniük. Ezzel egyenes arányba olyan mértékű munka zuhant a nyakunkba, hogy másfél év alatt először, már kezdtem valóban elfáradni. Két olyan ember társaságától kellett megválnunk, akik meghatározták az albergue mindennapjait; akik munkájára szinte egész évben számítani lehet. Mindez alaposan felforgatta a mindennapjainkat, mostanra azonban kezd normalizálódni a helyzet; sokat jelent a megszokás hatalma! Persze mindebben is meg kell látni a pozitívumot; ez esetben csakis azt tudom találni, hogy az én családomban mindenkinek remek az egészsége. Ennél nagyobb örömhírre pedig nem is vágyom!

Az albergue életét tovább nehezítette, hogy nem mindegyik hospitalero bizonyult megfelelőnek az itteni munkára, ez esetben pedig nincs mit tenni; türelmesen várni kell a mielőbbi távozást, vagy bízni a változásban. És akkor nem szóltam saját gondjaimról, melyek a fáradtság mellett lelki nehézségeket jelentettek. Úgy érzem mostanra sikerült szinte teljesen megoldanom minden problémát, ez részben az események alakulásában keresendő, illetve egy hatalmas segítségem volt. Volt szerencsém majd két hónapon keresztül egy fantasztikus magyar fiatalemberrel dolgozni, aki nem csak az albeguei teendőket illetően biznyult hatalmas segítségnek. Mindenképpen érdemes itt megjegyezni, hogy a magyar hospitaleroktól tényleg teljesen el vannak ájulva a helyiek, ami több tényezőnek is köszönhető. Egyfelől a  magyar munkastílus merőben eltérő a spanyookl hozzáállásától; mi egy kicsit aktívabban állunk a feladatokhoz, ha szabad így fogalmaznom. Ezen felül tényleg kivételes emberek érkeznek hozzánk Magyarországról, miért nem találkoztam velünk otthon? Aztán persze az is lehet, hogy ugyanúgy ott voltak a környezetemben, csak éppen én nem vettem észre őket. Ami viszont biztos, hogy az elmúlt két hónapban rajtam kívül három magyar is dolgozott az albergueben, és egyikünk sem okozott csalódást. Huzamosabb ideig csupán egy úriember maradt itt velünk, akit mindannyian a szívünkbe zártunk. Egy barátnőm is eltöltött velünk pár napot, aki portugál útjáról érkezett egyenesen hozzánk, és zarándokból lett hospitalera egy hétre. Az a varázs, ami sugárzott az egyéniségéből még azok számára is érezhető volt, akik nem beszéltek egy nyelvet vele. Ezen felül még egy magyar hölgy társaságát élvezhettük egy rövid idő erejéig, aki végül egy másik alberguebe ment dolgozni. Sajnos nálunk nem tudtunk helyet biztosítani neki, de szerencsére itt léte alatt sikerült jobban is megismerkednünk. Egy mérhetetlenül kedves, barátságos és nyíltszívű hölgyet sodort felénk az élet, mindenki nagyon bánta a távozását. Ennek azonban valamiért így kellett lennie, és csak bízhatok abban, hogy jövőre nálunk fogja tölteni az idejét. Legalábbis megkértek rá, hogy tudassam vele, hogy mindenképpen tárt karokkal várják mindkét helyen; ennél nagyobb elismerésre szerintem nem is vágyhat az ember! Ami a magyarokat illeti, a sort meg ki kell egészíteni egy kedves ismerősömmel, aki egy hétig élvezte az albergue nyugalmát, az én napjaimat ezalatt pedig kellően felvidította. Öröm volt ismét egy pár napot eltölteni egy olyan társaságban, aki nem csak megnevetett, hanem még az intelligenciájával is lenyűgöz. De mellette persze megjelentek a magyar zarándokok hada is, szinte minden napra jut egy, de sokszor egyszerre többen is alszanak nálunk; tegnap például hatan. Ismét fantasztikus embereket ismertem meg, mindannyiuk közül a legemlékezetesebb egy olyan fiú volt, aki közölte, hogy Magyarország szerinte az egyik legcsodálatosabb ország. Elsőre kicsit furcsának hatott ez a megnyilvánulása, valahogy nem tudtam mindezt átérezni. Aztán, ahogy egyre többet beszélgettem vele, rá kellett döbbenem, hogy a probléma előfordulhat, hogy az én látásmódommal van. Pontosabban azzal, ahogy a saját környezetemre tekintettem annak idején. Ezzel párhuzamosan meg kell jegyezni, hogy szerintem most már teljesen másként látnám az otthoni mindennapokat, bár nem biztos, hogy azok megváltoztak. Csupán én gondolkodom másképpen, és ezzel egyidejűleg máshogyan érzékelem a körülöttem lévő világot. Erre a kérdésre azonban mostanság aligha fogok választ kapni, mert nem tervezem, hogy a közeljövőben hazalátogatom.

Ami viszont a megváltozott látásmódot illeti, részben ennek is köszönhetem az átélt nehézségeket. Elkezdtem hinni valamiben, ami meghatározta a mindennapjaimat, ami egyszerűen lehetetlenné tette, hogy kiélvezzem mindazt a csodát, ami körbevesz. Talán egy időben egész egyszerűen nem is itt akartam lenni, a szívem máshol kereste volna az örömét. Ám viszonylag hamar bebizonyosodott, hogy az eseményeknek milyen szerepük van az életembe; iszonyúan fontosak, azonban más tekintetben, mint ahogy elsőre én azt hinni véltem. Abban a pillantban, amikor mindezzel tudatosultam kettős érzések kerítettek hatalmukba. Egyfelől az ember egy kicsit össze tud zuhanni, amikor rá ébred, hogy mindaz, amiben hisz nem feltétlen igaz. Másfelől, egy érdekes nyugodtság tör elő valahonnan, mely azt jelzi, hogy nincs többé ez a furcsa kettős érzés; a dolgok a maguk helyére kerültek, és végre újra tisztán lát az ember. De azért valljuk be, ráébredni, hogy amiben hittünk mégsem igaz, azért kissé megviseli az embert. Persze lényeges, hogy milyen természetű kérdésről van szó. Valószínűleg soha nem fogom elfelejteni, amikor jó pár évvel ezelőtt ráébredtem, hogy az akkori párommal a végéhez ért a kapcsolatunk. Pedig igazán hittem benne; nem csak egyszerűen elképzeltem, és ábrándoztam róla, hogy milyen jó is lenne vele megöregedni. Pontosan meg tudom mondani azt a pillanatot, amikor rá kellett eszméljek, az általam egykor elképzeltek soha nem fognak bekövetkezni. Az egész életem szinte egy csapásra összeomlott; pontosabban szólva minden, amit addig elterveztem egyszerűen köddé vált. Azóta persze az események szintén a helyükre kerültek, tisztában vagyok azzal, hogy ennek így kellett történie. Tudom, hogy kinek mi volt a szerepe ebben a kapcsolatban, és törvényszerű volt, hogy így fog végződni. Ugyanis „elvégeztük” a ránk szabott feladatot, és mindkettőnknek tovább kellett folytatnia a saját útját.

Az alberguei létem is érdekes üzenetet hordoz, mostanra már tudatosult bennem, hogy miért is vagyok itt. Amikor megkérdezik számomra is érdekesnek hat, hogy már másfél éve itt töltöm a napjaimat; rettentő gyorsan elszaladt az idő. Nehéz szavakba foglalni mindazt, amit itt megtanultam, de talán a legjobb szó mivel illetni lehetne, az az emberség. Persze nem szabad eltekinteni attól sem, amit a világról megtapasztaltam. Ez a rengeteg ember, aki megfordul itt nap, mint nap; mindenki hozza a saját kis kultúráját, és örömmel kalauzol el a világába. Mégsem erre volt a legnagyobb szükségem, hanem hogy végleg elszakadjam mindattól, ami meghatározta a saját magamról alkotott képemet. Merthogy, teljesen másképpen látom a személyiségemet, és ehhez semmi másra nem volt szükségem, mint ilyen hosszú ideig csakis a másokért tenni dolgokat. Önkéntesként másokat hozzásegíteni a boldogságukhoz, melyben én is megtaláltam a magamét. És akkor itt jön elő ugye megint egy sokszor, sokak által feltett kérdés, hogy nekem mi hasznom van mindebből. A válasz pedig igen egyszerű; visszakaptam saját magamat, akit nagyjából tizenöt éve vesztettem el – persze pontosan meg tudom mondani hol és milyen körülmények között. A hangsúly mégis azon van, hogy hova sikerült elérkezni, mit tanult az ember ez idő alatt, és mindezeket a tapasztalatokat kellően hasznosítani is tudja.

Már egy ideje tisztában vagyok vele, hogy újabb jelentős változás előtt állok, csupán az időbeni korlátokkal nem voltam tisztában. Mindez persze elég rendesen megnehezítette a mindennapjaimat, de egyben hihetetlen mértékű türelemre is tanított. Most azonban elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor már nem kell tovább várnom. Az alberguei életet bármennyire is szeretem, mindannyian tisztában voltunk vele, hogy időtartama véges. Túlságosan sok célom van még, melyek mind megvalósításra várnak. Sajnos önkéntesként ezek szinte mind teljesíthetetlenek – ha jobban belegondolok, azért lennének ötleteim, hogyan lehetne még így is elérni. Ahhoz azonban, hogy vágyaimat beteljesítsem, mindenképpen munkát kellene vállalnom, ami az alberguei léttel nehezen összeegyeztethető. Ezen felül pedig hátráltató tényező volt, hogy alig több, mint másfél éve tanulok spanyolul; mostanra azonban már viszonylag jól megtanultam a nyelvet. Minden tekintetben készen álltam arra, hogy munkát vállaljak, és mindehhez a kellő segítséget is megkaptam. Mindennek köszönhetően a napokban el is kezdhetem az életem legújabb kihívását, mely talán az egyik eddigi legnagyobb lesz. Nem akármilyen dologhoz kaptam bizalmat, mindezt pedig az elmúlt másfél évnek köszönhetem. Annak, amit ez idő alatt itt, az albergueben tettem, és annak, hogy alkalmasnak tartanak a feladatra. Afelől nekem sincs kétségem, hogy ezt a munkát, mintha egyenesen nekem találták volna ki. Az astorgai Gaudi-palota kertjében egy új turisztikai központot fognak létrehozni, ahol a látogatók a jegyek és ajándék tárgyak vásárlása mellett Antonio Gaudiról, a városról és nevezetteségekről tájékozódhatnak. Mindennek a működését kell mintegy egyengetnem, és fejlesztenem. Nem egyszerűen egy boltban való eladásról szól mindez, a központi feladat felhívni az emberek figyelmét eme nagyszerű építészre, és a lehető legjobban megismertetni velük. Egy olyan munka ez, melyben kedvemre kiélhetem minden kreativitásomat és energiámat, amellett, hogy folyamatosan emberekkel leszek körülvéve. Ennél keresve sem találtam volna megfelelőbb munkát, azzal együtt, hogy szinte egy percig sem kellett kutatnom utána. Egyszerűen az élet ajándékozta nekem mindezt...a helyiek azt állítják azért, mert megérdemlem...én pedig nem vitatkozom. Az egyetlen, apró probléma mindebben, hogy így kevesebbet tudok az albergueben lenni. Persze pár órát be fogok segíteni a zarándokokkal való munkába, és továbbra is ott fogok lakni, tehát mindettől függetlenül továbbra is biztos pont leszek a magyar vándorok számára. Sőt! Mondhatni még biztosabb, így ugyanis szinte majd minden tekintetben megtaláltam mindazt, amit kerestem, és eszem ágában sincs Astorgából továbbállni!

Ismét sikerült közelebb kerülni az álmaim megvalósításához; igaz, hogy még csak a kezdeti, apró lépéseknél tartok. A “véletlennek” köszönhetően – melynek létezésében természetesen nem hiszek – sikerült összeismerkednem egy hölggyel, aki Astorgától pár kilométerre egy aprócska falucskában lakik. Későbbi életemet egy kis településen tudom elképzelni, ahol én magam termelem meg az ennivalómat, és teljes nyugalomban tölthetem a napjaimat a természet ölelésében. Az első megoldandó probléma viszont, hogy nem rendelkezem túl sok ismerettel a növénytermesztésről, ezt a hiányosságot mielőbb pótolnom kell. Ehhez kaptam meg az elmúlt héten a lehető legjobb segítséget egy rendkívül érdekes hölgy személyében. A Svájcból származó nő már huszonhárom éve él Spanyolországban, még hozzá teljesen alternatív módon. Az országba érkezése is meglehetősen sajátos volt, és egyik alapítója volt egy közösségnek, akik mintegy saját kis világukban élnek. Ebben a környezetben tökéletesen elsajátította az ökológiai termesztés összes csínját-bínját, azt hiszem nála jobb tanítómestert keresve sem találnék. Örömmel fogadta a segítő szándékomat, így amikor csak tudom, meglátogathatom, együtt dolgozhatunk a kertjében. A múlt héten erre már sort is kerítettünk, és egyáltalán nem okozott csalódást az ott töltött idő. Sőt! Teljesen úgy éreztem magam, mintha otthon lennék; mint aki haza érkezett. Madárcsicsergés mellett a szikrázó napsütésben magokat vetettünk el, illetve rengeteg információt tudtam meg a biotermesztés apró trükkjeit illetően.  Azzal együtt, hogy tudom rengeteg tanulnivalóm akad a témával kapcsolatban, úgy érzem a kezdet mindenesetre biztatónak ígérkezik!

A hétvége ezzel együtt is rendkívül eseménydúsra sikerült; ez persze munkatársam születésnapjának is betudható. Megpróbáltuk a lehető legemlékezetessebbé tenni a napját, szerintem igen jól sikerült. Az ünneplés két napon keresztül tartott, viszont az astorgai szórakozóhelyeknél jóval kellemesebb volt a Castrilloban rendezett koncert. Ez a falu nagyjából hat kilométerre található Astorga mellett; és ugyan nem a Caminno közvetlen útvonalán fekszik, mégis alternatívaként mindenképpen ajánlatos meglátogatni;mintha száz évvel visszarepülne az ember a múltba! Kőburkolatos utcák, gyönyörű régi házak, az embernek tátva marad a szája a látottaktól. Ráadásul munkatársam jóformán még csak a mi kis városunkat ismeri, így minden  újdonságot szívesen fogad. A koncert pedig egy spanyol csapat új lemezét mutatta be, egy kicsit folklóros – rockos stílusban. Még soha nem hallottam ehhez hasonlót, de örölük neki, hogy átérezhettük ezt a hangulatot. Következő tervünk León meglátogatása, bár ezzel pár napot még várnunk kell, illetve Villafranca del Bierzo, ami kicsit messzebb található tőlünk, így némi szervezést igényel az odajutás.

A minap pedig én is nagy ajándékot kaptam! Az elmúlt évben sikerült megismerkednem egy magyar zarándokkal, aki rendkívül különleges személyiség a számomra. Decemberben otthon is tudtunk beszélgetni, de arra azért nem gondoltam, hogy ilyen hamar újra láthatom. Most viszont ismét Astorgába érkezett, és pár napot itt is tölt velünk az albergueben! Ennek több ok végett is hihetetlenül örülök! Amellett, hogy most éppen egy apró kis segítségre van szükségünk, sokkal fontosabb mindaz, amit nekem jelent az ittléte. Nem egyszerűen csak egy kedves ismerősről van szó, hanem inkább egy lelkitársaról, aki teljes mértékben megért. Aki már ismer engem, és az érzéseimet egyaránt, aki fél szavakból is tudja, éppen mire gondolok. Mintegy kis angyal érkezett meg hozzánk, és az elkövetkező pár napomat biztosan be fogja ragyogni!

Ami pedig a zarándokokat illeti, kezdenek egyre többen érkezni. Az időjárás sajnos egy kis bosszúságot okoz, de ez legyen a legnagyobb probléma. Azért hóvihar áprilisban nem igazán megszokott nálunk, azzal együtt, hogy az ország északi csücskében vagyunk. Mindenesetre némi nehézséget okoz mindez, már csak azért is, mert a vándorok nem erre vannak felkészülve; viszonylag kevés zarándok hozott magával például kesztyűt tavasszal. Bevallom, én most nem szívesen kelnék útra, tehát minden tiszteletem azoké, akik jelen körülmények között tartanak Santiagó felé. Persze mindenki bizakodó, köztük én is; már remélhetőleg csak néhány nap van hátra ebből a télies időjárásból. Akik a közeljövőben indulnak, mindenképpen azt javaslom, hogy nézzenek utána az időjárásnak. (Az eltiempo.es oldal két hetes előrejelzése nagyjából megbizhatónak mondható) Magyarok azonban még mindig csak elvétve érkeznek hozzánk, átlagosan hetente egy. Megismerkedtem egy rendkívül kedves orvossal, akitől egy gyors „állapotfelmérést” is kértem. Mondjuk túl sok problémám nincsen, az albergueben én vagyok az egyetlen, aki nem esett át valamilyen betegségen az elmúlt pár héten. Viszont egy felettébb érdekes tényre hívta fel a figyelmem az úriember, miszerint az egyik pupillám nagyobb, mint a másik. Fogalmam sincs mit jelent mindez, bár állítólag nincs okom aggodalomra; azért ha otthon járok majd, felkeresek egy szemészt...

Sok esetben a változást egy válság előzi meg, mintegy ezzel is mielőbb megmutatva, hogy letértünk a számunkra kijelölt „útról”. Illetve van a kettő közötti állapot is, amikor még nem tartunk a krízis mélypontján, de már látjuk az alagút végét. A kérdés persze csak az, hogy ha kiérünk a világosságba, akkor ott mi fogad minket; mert az is előfordulhat, hogy még rosszabb szituációban találjuk magunkat. Az utóbbi pár hónapban elég jelentős változáson mentem keresztül, és ismét megismerhettem egy olyan személyt, aki ebben mérhetetlenül nagy segítséget nyújtott. Kevés ilyen embert tudhatok magam körül, akik ennyire nagy befolyást gyakoroltak volna a gondolkodásomra; ha jól belegondolok maximum hármat tudok mondani. Ami viszont az életemet illeti, még mindig csak az „átalakulás” előtt állok, és mindez eléggé meghatározza a napjaimat. Újra rég elfelejtett kérdések merülnek fel bennem, melyekre nehezen kapok választ; és sajnos valódi segítség nélkül, egy kicsit magamra maradtam. Persze már csak azért is, mert nekem kell megtalálnom a megoldást. Mindezzel együtt, kissé a bizonytalanság nyomasztó állapotában érzem magam, mely túl sokszor meghatározza manapság a napjaimat. Ez persze ezer tényezőnek köszönhető egyszerre, azzal együtt, hogy ismét most jöttem vissza egy kis caminoról, ahol a teljes szabadság mámorában tölthettem minden percemet. Túlságosan részletekbe nem kívánkozom elmélyedni, de összefoglalva elég annyi, hogy iszonyú sokat számít honnan nézzük saját helyzetünket; mit veszünk észre a környezetünkből. Ha a rosszat keresük, akkor azt is fogjuk megtalálni! De olykor egy kis segítségre van szükség, hogy eszükbe jusson mindez. Mondjuk, ha minden balul sül el, és egy idő után az ember megkérdezi saját magától, hogyan lehetséges mindez?

A fenti gondolatmenetet egy pár nap távlatából kell újra értelmeznem, és lassan már tényleg képtelen vagyok elhinni az itteni eseményeket. Az utóbbi nehéz napjaimat a mostani hétvége szinte teljesen megváltoztatta, ami ugyan csak részben, de a Santo Toribio fesztiválnak is köszönhető. A rengeteg program mellett az embernek nem igen volt ideje magával foglalkozni, ami esetemben most nagyon hasznosnak bizonyult. De ami ennél sokkal fontosabb, az a segítség, amit pár napja kaptam, mintegy ajándékként. Érdemes megfigyelni, hogy ha valamilyen kérdés nyomaszt bennünket, akkor sok esetben egy másik ember történetének fényében kapunk választ a minket érintő problémára. Ezt ismét sikerült megtapasztalnom, és így, ugyan nem egy csapásra, de hirtelen semmissé váltak az én apróbb-cseprőbb gondjaim. Egy olyan ember történetet hallgathattam végig, akit részben már ismertem...na, persze ez is egy érdekes kérdés, hogy mikor mondhatjuk valakire, hogy ismerjük. Tisztában voltam életének pár részletével, de rá kellett ébrednem, hogy mindez semmi ahhoz képest, amit valójában meg kellett élnie. Tulajdonképpen abba a hibába estem, hogy kialakítottam egy képet valakiről, úgy, hogy nem számoltam igazi értékeivel, és egyáltalán azzal, hogy milyen körülmények vezettek jellemének alakulásához. És itt ismét előkerül az a szomorú tény, hogy sokszor csak saját életünkbe gondolunk bele, csakis azzal foglalkozunk. Elfelejtjük, hogy mennyivel könnyebb a mi életünk más embertársunk sorsánál. Majd egyszer csak feltűnik egy olyan szívbe markoló történet, amit még a mai napig sem tudok felfogni. Pontosabban szólva, még elképzelni is nehezemre esik. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy hasonló körülmények között én biztosan lelki roncs lennék...bátran kijelenthettem, hogy mindehhez képest én sosem szenvedtem az életemben, és semmi nehézségem nem akadt.. Ilyenkor képedek el csak azon, hogy mennyi ereje van bizonyos embereknek; azzal együtt, hogy tisztában vagyok azzal is, hogy mindez azért nem ilyen egyszerű. Egy biztos; ennek az útnak varázsa van, és az emberek nem véletlenül indulnak el rajta!

Ami pedig a hospitalera létet illeti, igen csak elkalandoztam tőle. A napjaink viszonylagos nyugalomban telnek, ami a sok munkatársnak is köszönhető, illetve annak a ténynek, hogy április végén, a Nagyhét után kevesebb zarándok érkezik. Persze ki kell használni ezt a kis időt, mert május közepétől elkezdődik a zarándok áradat, és nem lesz sok lehetőség pihenésre. Egyelőre még kiélvezem a helyzetet, hogy bőven módunkban áll beszélgetni a vándorokkal, információt adni, vagy régi ismerősökkel beszélgetni. Egyre többen térnek vissza az alberguebe olyan zarándokok, akikkel már én is találkoztam, ez mindig megkapó élmény. Általában szinte mindenkitől úgy búcsúzunk el, hogy valószínűleg soha nem fogjuk látni...ehhez képest egy év távlatából  újra beszélni a másikkal tényleg csodálatos! Ezek a zarándokok persze még inkább kiemelkedőek az itteniek által csak „tourigrinok”-nak nevezett turisták között, akikből azért most sincs hiány. Persze ehhez is újból hozzá kell szokni. MIntahogy, a hospitalerok távozásához is, ami a jövő héten ismét aktuálissá válik. De aggodalomra semmi okunk, már természetesen új segítők is jönnek, még hozzá többen egyszerre. Az pedig már tényleg csak egy kis aprócska részlet, hogy németekről van szó, akikkel lesz alkalmam anyanyelvükön társalogni. Be kell valljam, hogy a németet azért sokkal nehezebben tanulom, mint a spanyolt, de az is igaz, hogy még csak pár hónapja járok nyelvórára. Meglátjuk meddig jutok el vele; időm, mint a tenger!

Újra Astorgában ébredtem fel reggel, igaz most csak egy rövid távollét után; azonban még így is fényévekre eltávolodtam szokásos világomtól. Ismét zarándokká váltam egy pár nap erejéig, igaz a mostani caminom meglehetősen alternatívra sikerült. Eddig mindig egyedül vágtam neki az útnak, de most egy kimondottan jó társaság elé néztem, és nem kellett csalódnom. Zarándoktársammal Burgosban találkoztunk, és nem Santiagó, hanem Logroño felé indultunk útnak. Már csak ezért is igen érdekesek voltak a körülmények, ám sokszor derűre adtak okot az események. Nem egyszer közölték velünk, hogy nem jó irányban haladunk, és persze sok esetben nehéz volt megtalálni a helyes irányt is. Ugyan nem csak Santiagó felé mutatnak utat a sárga nyilacskák, mégis nehezebb így tájékozódni. Az mindenképpen furcsa, hogy minden egyes zarándokkal csupán rövid időt tölthettünk együtt, ugyanis ők arrafelé tartottak, ahonnan mi éppen érkeztünk. Azonban talán jobb is volt így mindez, mert teljesen magunkra tudtuk fordítani az időt; mindketten igényeltük mindezt. Nekem legalábbis mindenképpen szükségem volt rá, hogy egy olyan emberrel beszéljek, aki már valamennyire ismer, aki fél szavakból is tudja, hogy mire gondolok. Astorgában ugyanis egy érdekes kettőség figyelhető meg. Ugyan fantasztikus, hogy ennyi új embert ismerhetünk meg a világ számos pontjáról, ám mindenki viszonylag rövid idő után távozik is. Így pedig nehéz mély barátságot kialakítani, egész pontosan mire megismerjük a másik felet, máris hazaindul. Zarándoktársam viszont már valamelyest régi ismerősnek mondható, aki életem apró részleteivel is részben tisztában van. Utunk során pedig még inkább elmerülhettünk egymás megismerésében, minden körülmény adott volt hozzá. Nem siettünk sehova, nem kellett sehova megérkeznünk. Nem okozott problémát, ha este hétkor toppantunk be az alberguebe, vagy ha órákat töltöttünk egy tisztáson, vagy éppen egy erdőben a természet csodáin merengve. Bevallom most már csakis így indulnék útnak, ezért tényleg azt javaslom, hogy érdemes, meglehetősen sok időt a caminora szánni, amennyit csak tud az ember; vagy még annál is többet. Fantasztikus érzés ez a fajta szabadság megtapasztalása, sokkal többet ad, mint amire számítottam. Márcsak azért is érdekes tapasztalat volt mindez, mert nem először keltem útra, mégis minden esetben egy teljesen más élmény vár rám. Nem tudom, hogy a társaságnak, vagy egész pontosan minek köszönhető, de talán most élveztem a legjobban a zarándoklatot. Igaz, gondolkodni most kevésbé adódott alkalmam, azzal együtt, hogy rengeteg emléket idéztünk fel. Érdekes volt az is, ahogyan haladtunk visszafelé az úton, ezzel párhuzamosan kerültünk közelebb gyermekkorunk apró mozzanataihoz, melyekről már oly rég beszéltem. De most nyitott fülekre találtam minden tekintetben, de ami még ennél is fontosabb, teljes elfogadásra. Szinte semmivel nem sikerült megütközést keltenem, igaz, már ismert részletek is újra szóba kerültek. Nagyon érdekes, ahogy az ember a saját múltjáról beszél egy kívülálló számára, abból mindig sokat lehet tanulni. Ez esetben tanuló és tanító is voltam egy személyben, mert természetesen nem csak az én sorsom került szóba. Összességében tényleg fantasztikus élményben lehetett részem, és be kell valljam, hogy féltékenység fog el, hogy a barátom még mindig úton van, ám most már nélkülöm. Az érzés hasonló, ha azokra a zarándokokra gondolok, akik a közeljövőben fognak útra kelni; éppen ma közölte velem egy barátnőm, hogy augusztusban ő is zarándokként fog hozzám érkezni.

Ami pedig a gyakorlati tanácsokat illet a közeljövőben zarándoklatra indulóknak, a legfontosabb, hogy sok idővel rendelkezzenek, és ne siessenek sehova. Élvezzenek ki minden egyes pillanatot, melyet a természetben és egyáltalán az úton tölthetnek. Logroñoban van egy csodás sétány a folyóparton az alberguetől nem is olyan messze. Magáról az albergueről sokat nem tudok szólni, mivel én most ott nem aludtam, de két éve nem töltöttem túl jó estét a városi szálláson. Mivel a városközponthoz nagyon közel van, így elég intenzíven lehet hallani az éjszakai életet; így különösen hétvégén nem ajánlom. Amúgy Logroñoban meglehetősen segítőkészek voltak velünk az emberek, egy esetben még csak kérdeznünk sem kellett, hanem egyenesen tálcán kínálták fel a választ az addig ki nem mondott kérdésünkre. Najera továbbra is szép kisváros, ahol nekem változatlanul a folyópart a kedvenc helyem. Szikrázó napsütésben órákat lehet eltölteni a vizet bámulva, vagy éppen a szabadban piknikezve. A városi albergue elvileg adomány-alapú, sőt sok esetben még ebéddel is várják a vándorokat. Mindezt egyedül a viszonylag nagy hálóterem árnyékolja be. Most viszont két új alberguet is találtunk, egyikük a camino mentén fekszik a híd lábánál és tíz euroért tölthetik ott az estét a zarándokok – két személyes szobában tizenöt euro. Mi azonban egy harmadik albergueben töltöttük az éjszakát a főtérről csupán pár méter távolságra. Az albergue neve Alberona, nyolc euroba kerül, de van egy illetve két személyes szobájuk is meglehetősen baráti áron. Az alberguet egy orosz úriember üzemelteti, ami meglepő körülmény, de a caminora a világ minden országából érkeznek. A Meson Yantarban pedig nagyon jól főznek, és igen zarándokbarát étterem, tényleg mindenkinek ajánlom. Belorado két évvel ezelőtt sem volt éppen a kedvenc helyem, a helyzet azóta sem javult sokat. Nem is tudom, valahogy olyan érdekes kisugárzása van ennek a kis falucskának, a lakók mindenesetre nem éppen a kedvességük miatt váltak emlékezetessé számomra. A város szélén található albergue viszonylag jónak mondható, a mosógép ugyan hagy némi kivetnnivalót maga után. Azzal együtt mondom mindezt, hogy az igazi zarándok persze kézzel mos magára, mint azonban említettem, mi alternatív caminóra mentünk.  Villafranca Montes de Ocaban egy kívülről gyönyörű szállodában töltöttük az éjszakát. A hotelnek vannak ágyai zarándokok számára is, bár a különbség nyilvánvaló. A szobában található ágyak számától függően változik az éjszaka ára, öt eurotól kezdve harminc euróig. A szállodai helyeket persze nem láttam, de el tudom képzelni a recepciót látva. Igazi lovagi hangulatot áraszt magából a felújított régi épület, ha másért nem is, de megnézni mindenképpen érdemes. Ugyan vacsorázni máshova mentünk, de meglehetősen jó menüt kínáltak; persze láttatlanban nehéz megítélni, nem kóstoltam. Az abszolút kedvenc részem az Ages-t megelőző erdős útszakasz volt, ahol jó időre meg is pihentünk. A majd tizenkét kilométer alatt be is kell iktatni legalább egy megállót, erre bőven akad lehetőség. A legjobb albergue-t pedig Atapuercában találtuk meg, méghozzá rögtön a faluba érve jobb kéz felől, Albergue de Peregrinos néven. Mondjuk Agesban (3 kilométerrel előrébb) is fantasztikus éjszakát lehet eltölteni, tehát ez esetben nehéz a választás. Ezután pedig máris Burgosba ér az ember, amit egy pár kilométeres ipari területen keresztül közelíthetünk meg, de azért annyira nem súlyos a helyzet, hogy emiatt buszra kelljen szállni. A burgosi folyópart is magáért beszél, bár talán a folyócska szó inkább illő lenne. A város további látványosságait persze kár lenne kihagyni, meg persze a tapasbárokat is muszáj meglátogatni. További tippeket nem kívánok adni, már csak azért sem, mert egyfelől  mindenkinek a saját tapasztalatait kell megélni; másfelől ami nekem tetszik, az nem biztos, hogy mindenkinek megfelelő. Ugyanis volt már rá példa, hogy tiszta szívemből ajánlottam valakinek egy alberguet, ahonnan ő szabályosan elmenekült. De az a legjobb, ha mindenki saját maga érzi hol találja meg otthonát egy éjszakára.

A legtöbb helyen igazán otthon érezhettük magunkat, de mostanra visszatértem az én kis Astorgában, ahol kapásból két magyar zarándok fogadott. Nem is beszélve a munkatársaimról, akkik persze kitörő örömmel fogadtak. Tudtukon kívül pedig olyan tanácsokat osztottak meg velem, melyekre igen régóta vártam...

Ismét „öregebb” lettem, így is igaz, még csak a huszonnyolcadik életévemet töltöttem be a hétvégén. Az ünneplés meglehetősen sajátosra sikeredett, de az igazi ajándék még hátravan. A meglepetések sora már pénteken kezdetét vette, amikor is egy barátom felhívott, hogy hamarosan Astorgába ér, és nálunk töltené az éjszakát. Ugyan, ő nem is volt tisztában azzal a ténnyel, hogy személye az első születésnapi ajándékom, de örök hála érte, hogy véletlenül éppen most sodorta ide az élet. Nem szoktunk gyakran találkozni, de igen fontos szerepet tölt be az életemben, akinek rendkívül sokat köszönhetek saját személyiségemet illetően. Tudtán kívül is sok apró részletre hívta fel a figyelmemet, melyekre azelőtt nem fektettem hangsúlyt. Decemberben Magyarországon találkozhattunk, de akkor még nem tervezte, hogy ilyen rövid időn belül újra visszatér Spanyolországba. Azt hiszem, hogy ennél jobbkor nem is érkezhetett volna! Így, tehát már pénteken kezdetét vette az ünneplés, ami szombaton is folytatódott, de ekkor már a munkatársammal. Az új német kollegámnak ugyanis meg kellett mutatnom a város legjobb helyeit, és igyekeztem ezt a feladatot a lehető legjobban teljesíteni – szerintem sikerült. Amúgy a másik hospitalera valóban egy angyalka, ahogy egyre több időt töltünk együtt, egyre inkább bebizonyosodik. Mostanra tényleg nagyon jól összeszoktunk, sajnálatos, hogy az utóbbi pár napban minden felborult körülöttünk. A meglepetések sorát folytatva hirtelen megérkezett a japán segítőnk is, aki a vártnál hamarabb jelent meg, így ő is részesévé vált az ünneplésnek, vasárnap hármasban koccintottunk arra, hogy egy évvel idősebb lettem. Ami viszont még ennél is érdekesebb, hogy a születésem napjának évfordulóján a magyar szót sem kellett nélkülöznöm. Még szombat éjjel felhívott egy magyar lány, aki rajta kívül álló okok miatt kénytelen volt a caminóját Astorgából elkezdeni. A történet persze éppen így alakult a legjobban; végül hármasban, a testvérével együtt tölthettük a vasárnapi napot. A családom hiányát persze azért még így is éreztem, bár ezt enyhíteni csakis személyes találkozóval lehetne; erre pedig a közeljövőben biztosan nem kerülhet sor.

Az élet azonban ismét nagy fordulatot vett az albergueben, mely egyrészt a zarándokok, másrészt a hospitalerok számának köszönhető. Egyelőre még nem sikerült megszoknom, hogy ennyi emberrel vagyok körülvéve, és visszasírom azokat a napokat, mikor a német kis angyalkával kettesben töltöttük napjainkat. Persze minden csupán megszokás kérdése, most még sokként ér, hogy rajtam kívül hét emberrel kell megosztanom a konyhánkat és egyáltalán az életemet. Szerencsére viszonylag hamar tudok alkalmazkodni a változáshoz, és most némi segítséget is kapok az erőgyűjtéshez. A legnagyobb születésnapi ajándékom ugyanis még hátravan, pontosabban már nem sokára kezdetét veszi! Holnap ugyanis ismét útnak indulhatok, ám most nem Santiagó felé fogok tartani, és nem is egyedül. Eddig mindegyik utamra csakis magányosan mentem, és igazság szerint el sem tudtam volna képzelni, hogy másképpen vágjak neki a caminonak. A kedvenc munkatársammal viszont már itt léte alatt is szóba került, hogy milyen jó lenne együtt sétálni, de arra nem gondoltam, hogy erre ilyen hamar sort is keríthetünk. Most azonban minden körülmény adott ahhoz, hogy pár napra elszabaduljak Astorgából, és jómagam is zarándoknak álljak. Igen sok befolyasoló tényező hatására úgy döntöttünk, hogy Burgosban találkozunk, és nem Santiagó, hanem visszafelé indulunk el. Ennek azért is örülök, mert a Burgost megelőző pár napos útszakasz valóban magával ragadó, és talán lesz alkalmunk Grañonban is aludni. Eddig csupán a vándorok elbeszéléséből tudtam róla, mennyire fantsztikus hely, de bízom benne, hogy most én magam is megtapasztalhatom a varázsát. Sajnos csupán pár napunk lesz együtt sétálni, de nem vagyok telhetetlen, és ennek a kis időnek is nagyon örülök. Mindezek előtt azonban még éjjel elmegyek az új magyar munkatársam elé a buszvégállomásra, akivel a következő pár hónapot együtt fogjuk dolgozni! Ahogy közeleg a nagyhét a zarándokok száma is egyre inkább növekszik, ezzel párhuzamosan persze úgymond „minőségi” romlást is megfigyelhetünk. Egyre több turista jelenik meg, és hosszú hónapok után ismét találkozhattam azzal a férfival, aki a vándorok hátizsákját szállítja egyik helyről a másikra. Érdekes, a téli időszakban senkinek nem jut eszébe igénybe venni ezt a szolgáltatást. De persze most is érkeznek igazi zarándokok, köztük magyarok is; akiknek a caminon nem csak az önfeledt szórakozáson van a hangsúly. Sőt! Egyikük olyan elszántságról tett tanúbizonyságot a minap, amivel még nem találkoztam az itt töltött idő alatt. Tényleg fantasztikus, hogy némelyikük mennyire elhivatottan vág neki az útnak, valódi céllal, és igazi áldozatvállalással. Minden tiszteletem az övéké!

Egyre inkább érezhető, hogy nem sokára itt a húsvét, illetve a nagyhét. Ez esetünkben azt jelenti, hogy ugyan a másik albergue is kinyitott a városban, mégis szinte minden nap többen érkeznek hozzánk. Ezzel összhangban, azonban sajnos az emberek is megváltoztak, persze tisztában voltam vele, hogy mi vár rám. Tegnap viszont, azért még számomra is meglepően viselkedett egy kedves zarándok, pedig viszonylag mindenre fel vagyok készülve. Nincs mit tenni, az alkohol olykor érdekes dolgokat hoz elő az emberekből, és ez a caminon sincs másképpen. Éppen a mostani, húsvéti időszaktól kezdenek megjelenni azok a vándorok, akik inkább mint egyfajtra szórakozást fogják fel Szent Jakab útját. Nem akarnak sem elmélkedni, sem átgondolni életük mozzanatait; egyszerűen csak egyik városból el akarnak jutni a másikba – akár autóbuszon -, ahol csupán némi italra és társaságra van szükségük. Illetve ismét egyre több a „turista”, akiknek eszük ágában sincs gyalogolni, hanem kapásból a buszmenetrendet kérdezik. Mindezt saját honfitársaim között is megfigyelhettem, az elmúlt egy hétben ugyanis meglepően sok magyar érkezett hozzánk. Persze én sem találhatom meg az összhangot mindenkivel, de újból jó példát kaptam arra, milyen sokat jelent a hozzáállás kérdése. Gondolok itt arra, hogy óriási a hangsúly azon, hogy mit sugározunk ki magunkból. Ha pozitívan gondolkozunk, és ezt is adjuk a másik félnek, akkor mi magunk is ezt fogjuk visszakapni. Viszont, ha csupa negatív energiát ontunk magunkból, akkor természetszerűleg ilyen eseményeket fogunk magunkhoz vonzani. A magyarokat sajnos túlságosan is jellemzi az a beállítottság, hogy mindenben a hibát keresik, csak a gondjaikat mesélik, és ezzel mintegy folyamatosan a problémájukban élnek. A Caminon viszont felkínálkozik egy lehetőség; levetkőzni mindezt. Elfelejteni a nehézségeket, és tiszta fejjel, káros behatások nélkül gondolkozni az életről. Persze ez nem mindenkinek egyszerű, sőt sok mindenkinek nem is sikerül. És aki a negatív hozzáállásától még itt sem tud megszabadulni, az ne is csodálkozzon azon, hogy eltérő élményben lesz része, nem kaphatja ugyanazt a varázslatot. És hogy mennyire vagyunk eltérőek? Ugyanazon tényről két véleményt hallgathattam meg, egész pontosan az ittlétemről. Egyikük fantasztikusnak találta, hogy ebben a környezetben tölthetem a napjaimat, sőt ha lehetősége lenne rá, talán ő maga is hospitaleroként tevékenykedne egy ideig. Míg másikuk első felvetése rögtön az volt, hogy nekem mi hasznom van ebből!? Ugye már a kérdés kapásból is elgondolkoztató...miért még mindig csak ott tartunk, hogy saját hasznunkat keressük mindenben? És egyáltalán az is érdekes, hogy milyen szubjektív fogalom a haszon! Pontosabban az, hogy mit értünk haszon alatt, mert eredetileg egy olyan előnyt jelentett, ami bárhogy és bármiből keletkezhetett. Mostanság a haszon szó hallatán azonban az emberek nagy többsége csak is anyagiakra, esetleg különböző tárgyakra gondol. Hova tűnt a mosoly, a szeretet vagy éppen a nyugodtság értéke? Vagy még sorolhatnám azt a rengeteg apró kis mozzanatát az itt töltött időnek, melyért  érdemes volt idejönnöm. De erről meggyőznöm senkit nem kell, aki pedig magától nem érzi át mindezt, az elég egyértelmű jel arra vonatkozóan, hogy kissé más világban élünk. Nem mintha ezzel bármi probléma lenne, ugyanis mindannyian másképpen fogjuk fel a világot, már csak ezért is kell megbecsülni minden személyt, akivel megtaláljuk az összhangot!

Sosem tudhatjuk mikor következik be az a bizonyos utolsó beszélgetés, ami után már nincs többé esély bármit is mondani. Már csak ezért is, egyszerűen muszáj kihasználnunk az élet minden egyes pillanatát, hogy a lehető legjobbak legyünk a környezetünkkel, és kinyilvánítsuk szeretetünket. Azonban túlságosan sokszor feledkezünk meg erről, és nem értékeljük igazán a rokonainkkal, barátainkkal tölthető időt. Sajnos esetemben ez a megállapítás most kimondottan aktuális, ami nagyon rossz érzésekkel tölt el.

Baráti kapcsolataim már csak a távolságból adódóan sem a legszorosabbak, az elmúlt években viszonylag keveset tartózkodtam otthon. Mégis, múltamból egy pár emberrel, ha nem is napi szinten, de ápolom a kapcsolatot. Azonban nincsenek sokan, akikkel majd 14 éve tartana mindez. Most pedig egyiküktől képletesen búcsút kellett vennem, sajnos személyesen mindezt nem tudtam megtenni, és a jövőben erre már nem is lesz módom. Sok mindenen mentünk keresztül ezalatt a 14 év alatt, tulajdonképpen végignéztük egymást felnőtté válását. Igaz, megismerkedésünk idején barátom már korántsem volt gyermek, mégis lélekben még harmincas évei felett sem nőtt fel teljesen. Valószínűleg soha nem fogom elfelejteni mindazt, amit együtt megéltünk, már csak azért sem, mert rengeteg vidám percet okozott számomra. De akkor is mellettem állt, ha segítségre volt szükségem; persze olykor ő is igényelte a támogatást. Igazság szerint, erre számtalanszor akadt példa, de amikor csak tudtam a rendelkezésére álltam. Most azonban erre nem voltam képes; már csak a köztünk fennállt távolság miatt sem. Ő maga azonban már nem volt képes segíteni saját magán, és sajnos a „könnyebbik” utat választotta; egy olyat, melyet én soha az életben nem lennék képes megtenni. Egy valaminek azért mégis csak örülök. Utolsó találkozásunk alkalmával láthattam őt talán a világon a legboldogabbnak. Feleségével, és újszülött gyermekével olyan idilli képet mutatott, melyet oly rég óta kívántam neki. Sok arcát ismerhettem ennek az embernek, mellette voltam a legrosszabb időszakában és a legboldogabb napjaiba is betekintést nyerhettem. Ám mindez egy csapásra végetért; igazából még most sem tudom felfogni, hogy nem láthatom többé. Egyetlen dolog vigasztal vele kapcsolatban, amikor is arra gondolok, hogy ő most biztosan boldog „valahol”. Nincs több problémája, és nem kell semmi miatt aggódnia, nem kell többé a helyét keresnie, mert már talán megtalálta. Ő most biztosan azt kívánná, hogy ne búslakodjunk, hanem örüljünk, az ő lelki szabadságának, mégis oly nehéz megtenni mindezt! Emléke azonban egész biztosan velünk marad; nyugodj békében!

Mit is mondhatnék, be kell valljam, hogy bizonyos értelemben nem vagyok túl jól. Mindez egy videónak köszönhető, melyet bármennyire is szerettem volna, egyszerűen képtelen voltam végignézni; nem vitt rá a lélek. Tudni kell, hogy igazából már attól is rossz érzés fog el, ha valaki apróbb balesetéről mesél nekem, mert hajlamos vagyok mindezt elképzelni, egészen pontosan azt, hogyan is érezném magam, ha velem történne. Szűkebb környezetem ezzel teljesen tisztában is van, és megkímélnek minden ilyen jellegű történettől. Ám amit az említett videón „kellett” végignéznem, az már tényleg túlzás volt, azzal együtt, hogy a valóságot mutatja be! Még hozzá egy olyan vetületét, amelybe valahogy nem szoktunk – vagy legalábbis ritkán és kevesen – belegondolni. Történetesen az élőlényekről, a Föld lakóiról van szó, mely ugye sokkal többet foglal magában az embernél – bármennyire is hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. Sajnos túl sok mindenről feledkezünk meg a minket körülvevő világról, és saját érdekeinket mindennél fontosabbnak hisszük. Nem foglalkozunk mások szenvedéseikkel, sőt, a legjobb, ha egyszerűen tudomásunk sincs róla – így talán kevésbé fáj. Példát, ugye temérdeket lehetne sorolni, már ami elkeseredettségre adhatna okot; gondolok itt akár embertársaink sorsára India bizonyos részein, vagy esetleg Afrikában. Nem beszélve azokról, míg mialatt a mi „civilizált világunkba” emberek tömege dobja ki megunt luxuscikket, mások éhen halnak. Nincs mit enniük, míg a Föld egy másik részén akkora túlkínálat sorakozik a szupermarketekben, hogy az áru egy bizonyos része biztosan a szemétben köt ki. Nagyjából itt el is érkeztünk egy fontos kérdéshez, hogy egyáltalán tisztában vagyunk-e azzal, hogy mindaz, amit megvásárolunk honnan érkezik. Egész pontosan, hogy milyen út vezet addig, míg egy szelet sertéshús egy szépen becsomagolt dobozban köt ki. Vagy mondjuk egy gyorsétteremben kapható hamburger hogyan is kerül abba a bizonyos papírzacskóba. Egyáltalán, akarjuk-e mindezt tudni? Vagy könnyebb egyszerűen bele sem gondolni? Vagy mondjuk esetleg abba, hogy a gyönyörű bőrcsizmánk, vagy bőrkabátunk alapanyaga honnan származik? És akkor még szó sem esett a házi kedvenceinkről, akiket szintén nem igazi társként kezelünk. A sort persze lehetne még folytatni, akár a bikaviadalokkal is, vagy éppen a rodeóval, de persze akad még bőven saját szórakoztatásunkra szolgáló „sport”.

Mindez persze ugye kiegészül mindazzal, amit a természet „ellen” folytatunk nap, mint nap. Igazság szerint, ha mindebbe jobban belegondolunk, akkor ez elég nagy elkeseredettségre adhatna okot; és ad is. Viszont itt felvetődik a kérdés, hogy mit tehetünk annak érdekében, ha ugyan keveset; de ezen a helyzeten mi magunk is javítsunk. Talán a legfontosabb, hogy egyáltalán tudjunk mindarról, ami körbevesz minket. Például miért van az, hogy az emberek nagy részének pontos információi vannak arról, hogy hány baleset volt az utakon, vagy hogy a hírességekkel mi történik, viszont arról fogalma sincs, hogy mi kerül a tányérjára? Persze aki nyitott és érdeklődő a témát illetően, az szerencsére megtalálhatja a kellő információkat; bár mindezzekkel mindannyiunknak tisztában kellene lennünk. Ugyanis ezek után nagyjából objektíven, a körülmények pontos ismeretében hozhatjuk meg döntéseinket. Ám mindaddig csupán azon információkra támaszkodhatunk, melyek a valóságnak csupán egy szeletét mutatják meg.

A bejegyzés végén található videó egy másik oldalát tárja elénk ennek a realitásnak, és meglehet, hogy éppen a legkegyetlenebb részét. Én egyszerűen képtelen voltam teljes egészében végignézni, bármennyire is akartam. Olyan elborzasztó képeket tárnak elénk, amihez tényleg nagyon erős idegzet szükséges! Éppen ezért, bármennyire is érdemes megnézni, nem mindenkinek ajánlom!

http://video.google.com/videoplay?docid=-3481883898572254535

Ismét igen jó társalgásban volt részem egy zarándokkal, még hozzá saját nyelvemen, ami persze szinte mindig még nagyobb örömmel tölt el. A Caminot bejáró vándorok jelentős hányada meglepően hasonló következtetésekre jut, attól függetlenül, hogy milyen környezetből érkeznek hozzánk. A saját vállalkozással rendelkező üzletember és a felszolgáló gondolkodása közötti különbség semmissé válik, és mindez azt sugallja, hogy ugyanazt hiányolják az életükből a körülményeiktől függetlenül. És hogy melyek ezek az alapvető megállapítások, amelyekkel a zarándokok szembesülnek? Először is, újra megtanulják itt értékelni az élet legalapvetőbb ajándékait, azokat is, melyek a megszokás világában természetesnek tűnnek. Persze a nyári hónapokban a fűtésnek nincs nagy jelentősége, de a meleg víz, azért mindig jól esik. A mostani időszakban azonban a vándorokat már pusztán a fűtés meglétével boldoggá lehet tenni. A mosógép „csodájáról” pedig ne is beszéljünk. Kíváncsi vagyok, hogy otthoni környezetben hány vándornak jut eszébe, hogy újra kézzel mosson. Van azonban egy mindezeknél sokkal fontosabb luxuscikk; még hozzá az idő! Talán éppen ennek vagyunk leginkább híján mai világunkban, és lehet, éppen ezt hiányoljuk a legjobban. Ahelyett, hogy a mában élnénk; elrohanunk a jelen mellett, mialatt a jövőnket tervezgetjük. Nem veszük észre mindazt a varázslatot, ami körbevesz bennünket, mert úgy hisszük, nincsen időnk rá. Nem érünk rá arra, hogy megálljunk, vagy hogy egyszerűen csak lelassitsuk a lépteinket, mert minden azt sugározza felénk, hogy valami rendkívül fontos dologról maradunk le. Érdekes kísérletet végeztem tegnap. Alapvetően igen pozitív beállítottságú személy vagyok, aki megpróbálja távol tartani magát a negatív behatásoktól. Már csak ezért sem nézek televíziót, a híreket aztán meg végképp nem figyelem, mintegy ezzel is óvva az én kis világomat. A minap azonban három különböző helyről is igyekeztem begyűjteni a „fontos” információkat. A próba abból állt, hogy olyan híreket kerestem, amik nélkül egyszerűen elképzelhetetlen lenne az életem; gondolok itt arra, hogy olyan hírértékkel bíró információ, amivel muszáj tisztában lennem. Nem tudom, mennyire meglepő, de semmi olyat nem találtam, amivel feltétlenül tisztában kellene lennem. Nem lesz jobb a napom attól, hogy tudom éppen mennyi baleset történt az utakon, vagy attól, hogy mennyi és milyen bűncselekmény történt. Arról nem is beszélve, hogy a gazdasági és politikai hírektől az embernek egyszerűen sírni vagy éppen felrobbani lenne hangulata; azzal együtt, hogy változtatni vajmi keveset tud rajta. Ahelyett, hogy a problémákra pedig valódi megoldásokat keresnénk, újra és újra ugyanazokat a hibákat követjük el. Szerencsére már jó pár embernek eszébe jutott, hogy a jelenlegi rendszer, amiben élünk egyszerűen tarthatatlan, ám az igazi áttörés még várat magára. Mikor jutunk végre el arra a szintre, hogy boldogságunkat ne a pénzbe keressük? (Mondjuk, például ha egyáltalán nem is létezne...) Addig is azonban mindenki abban találja meg örömét, amiben csak akarja. Lehet, hogy valakit éppen az tesz elégedetté, hogy a világ szomorú oldalát látja nap, mint nap. Álmaimban létezik egy olyan híradó, netán esetleg csatorna, amely a pozitív hírekkel foglalkozik, illetve a rossz történéseket is a lehető legjobb szemszögből közelíti meg. Nem mindegy, hogy egy pohár félig üres, vagy félig tele van...

De az időhöz visszatérve, a Caminon bőven akad lehetőség mindenre; megállhatunk akár virágokat nézni, vagy egyszerűen csak elnyújtózni egy parkban, sehova nem kell sietni. Nincsenek határidők, vagy halaszthatatlan találkozók – na jó, az azért néha akad -, nem rohan senki a környezetünkben és visszakapjuk a jelen élvezetének örömét. Az pedig már csak rajtunk múlik, hogy mindabból, amit itt (újra) megtanultunk mit hasznosítunk. Mert hogy tulajdonképpen ezen lenne a legnagyobb hangsúly, hogy valamiféle változást idézzen elő bennünk az itt töltött idő. Hogy mindazt, amivel szembesültünk utunk során átültessük a mindennapjainkba, és kissé átformáljuk gondolkodásunkat!

Már éppen kezdtem volna megszokni az átmeneti magányomat, amikor is betoppant egy angyalka az albergube. Hatalmas mosolyával és gyerekes ártatlanságával tényleg mintha egyenesen a mennyből érkezett volna. Elkiabálni már semmit nem merek, de úgy érzem ismét jó társaságban fogom tölteni az elkövetkező napokat. Történt ugyanis, hogy három zarándokkal egyszer csak megjelent egy fiatal német lány, aki jelenleg is hospitaleraként dolgozik. Sajnálatos módon - bár ezesetben az én szerencsémre - nem nyerte el tetszését az albergue, ahol a zarándokokat várja. Így felvetődött benne, hogy inkább hozzánk jönne dolgozni; ennél jobban nem is tudta volna időzíteni! Vajon mekkora esélye volt mindennek? Most sem tudok egyebet mondani,  minthogy „valaki” nagyon jól alakítja itt a körülményeket! Azt pedig már csak mellékesen jegyzem meg, hogy talán végre tényleg lesz egy magántanárom, és lesz kivel gyakorolnom a németet. Ami pedig a nyelvtanulást illeti, minden tekintetben jól haladok vele; még tanárként is. Munkatársamat ugyanis angolra tanítom már egy jó ideje; na nem mintha annyira kiválóan értenék hozzá, viszont az a szint, amit ő igényel, még nekem sem okoz problémát. Lassan, de biztosan haladunk, és minden egyes mondattól boldogabb vagyok, amit elsajátít. Tudni kell; hogy egy több, mint hatvan éves úriemberről van szó, tehát szorgalma igen lenyűgöző. Csakúgy, mint azoké a hölgyeké, akikkel együtt járok spanyol órára; a hét sikerélménye is hozzájuk kapcsolódik. Éppen a nyelvtan rejtelmeiben merültünk el, amikor is nekem kellett segítenem néhány csoporttársamnak megoldani a feladatokat. Gondolom nem kell ecsetelnem az érzést, hogy majd másfél év nyelvtanulás után én mondom meg a helyes választ az anyanyelvű társaimnak. Amúgy a csoport, ahova járok egyszerűen fantasztikus, olyan rég elfelejtett kézségekre hívja fel a figyelmemet, amit magam sem reméltem. De emellett igen szórakoztató is, mindig gyorsan elrepül az idő. Holnap egy kiállítást fogunk megnézni, amit a nőnap alkalmából rendeznek a városi könyvtárban, már nagyon kíváncsi vagyok rá.  Bár mondjuk nem csak ezen az egy napon kellene ekkora figyelemet szentelni a hölgyeknek! (Azzal együtt, hogy nem tudom létezik-e férfinap? Igen, letezik:nowember 19!) Azt azért be kell vallani, hogy itt kint a férfiak jóval többet segítenek a nőknek, mint amihez én hozzá voltam szokva. Teljesen természetes, hogy a férfi főz otthon, vagy éppen, hogy hétvégén együtt takarítják ki a lakást a párok. Én saját környezetemben erre nem igen találtam példát, mintahogy annak idején én magam sem vártam el a segítséget a háztartásban. Pedig lehet, hogy csupán kérni kell, és máris a rendelkezésünkre áll a társunk! Mindenesetre a régi női-férfi szerepek napjainkra eléggé megváltoztak, aminek persze meg van mind a jó, mind a rossz oldala. Azt azért szívesen fogadnám, ha a párom maga főzné a vacsorát; persze ennek a kérdésnek sajnos most éppen nincs aktualitása.

A tavasz közeledtét is egyre inkább érezni lehet, mind a helyieken, mind pedig a zarándokokon. Az astorgai lakosok egyre tovább népesítik be a főteret, még késő este is gyerekekkel és élettel telik meg a város központja. A zarándokok pedig újból igen korán útra kelnek; van, aki már hajnal hatkor távozik. Ehhez igazodva már jóval korábban is érkeznek, bár persze a nyári tömeg még várat magára. A szent héttel kezdődően azonban beindul a zarándokok áradata, amit kíváncsian várok. Velük párhuzamosan érkeznek majd a különböző hospitalerok is, bár ekérdést illetően mindannyian nagyon nyugodtak vagyunk. Ugyanis rengetegen térnek vissza előző évekből, ami egyfelől azt is jelenti, hogy jól érezték magukat; másfelől, tudjuk kire számíthatunk. Leginkább persze a japán kollegákat várom, illetve a magyar munkatársamat, akik heteken belül meg is érkezik!

Kiemelkedően jó társaság gyűlt össze az albergueben az elmúlt napokban, így igen gyorsan elrepült az idő. Újra régi ismerősöket köszönthettem két férfi személyében, akik novemberben éppen nálunk fejezték be az útjukat, most pedig a Santiagóig vezető caminot járják be. Rajtuk kívül, két férfi lopta be magát a szívembe különösen. Olyan érdekes, hogy milyen embereket vonzunk magunk köré, kiket sodor ide az élet. Ugye tervbe vettem, hogy egy farmra szeretnék menni némi időre, hogy elsajátítsam a biogazdálkodás rejtelmeit. Miután a témában egyelőre nem vagyok jártas, így eléggé tanácstalan voltam, merre érdemes elindulni. Munkatársam beszélt a woofer-ről, melynek segítségével a világ számos pontján lehet ökológiai gazdaságokban dolgozni; ezzel ugyan kicsit közelebb kerültem a konkrét terv megvalósulásához, ám még mindig fix úticél nélkül gondolkodtam a jövőt illetően. Mindezek után, az év első magyar zarándoka mintegy megoldást „kínált” a problémámra. Csupán saját életéről mesélt, illetve arról a faluról Magyarországon, ahol megpróbálnak egy önfenntartó közösséget kialakítani. Mindaz, ahogy leírta a körülményeket, illetve a környezetet egyszerűen magával ragadó volt, éppen olyan, ahol örömmel tanulhat az ember. Nem is beszélve magáról az úriemberről, akinek gondolkodásmódja követendő példa lehetne. És csak hogy egyetlen pillanatra se tévesszem szem elől a kitűzőtt célt, tegnap ismét felhívták rá a figyelmemet. A két férfi első ránézésre is szimpatikus és közvetlen volt, bár ugye ez még annyira nem meglepő a caminon. Csupán kis idő kellett ahhoz, hogy jobban is megismerjük egymást; mindez a Baraka-val kezdődött. Kiderült, hogy egyikük kedvenc filmjéről van szó, melynek szinte az összes jelenetét ismeri, sőt még azt is, hol játszódik. Innen pedig egyenesen eljutottunk odáig, hogy nem egy helyszínt személyesen is felkeresett, miközben woofer-rel a világ számos pontját bejárta. Indiától kezdve Oroszországig, vagy éppen Angliától Japánig; most pedig éppen Tájföldre készül; igaz, most csupán turistaként. Talán annyira nem is meglepő, hogy az üzleti életben dolgozó férfiú egyik nap fogta magát, felállt, és azt mondta, hogy nem hajlandó a tőzsde és a számítógépek világában tölteni az idejét, ahelyett, hogy az igazi életet élné. Ezek után hagyta hátra maga mögött a munkáját, lakását, és útnak indult. Mosolyogva mesélte, hogy barátai rá sem ismernek, azt mondják, mintha kicserélték volna, mintha megfiatalodott volna. Azt állítja az életét kapta „csupán” vissza! Mindezek után pedig kiderült, hogy a másik úriember, akivel együtt utazik, az egyik úgymond „munkáltatója” volt, amikor Horvátországban dolgozott szintén egy farmon, a woofernek hála. Együtt építették fel azt a gazdaságot, ahova most emberek százai mennek, hogy a természet közelében legyenek, lovagoljanak, vagy egyszerűen csak kiránduljanak. Érdekes volt egyszerre beszélgetni azzal a személlyel, aki a farmra megy dolgozni, illetve azzal is, aki a munkát adja. Azóta is töretlen a barátságuk, melyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Caminora is együtt érkeztek – ide pedig nem jön csak úgy „akárkivel” az ember!

Este pedig egyikük velem nézte Martin Sheen Az út című filmjét, ami rengeteg emléket idézett fel bennem. Maga a történet ugye egy férfiról szól, akinek a fia eljön a Caminora, és egy sajnálatos baleset következtében meghal. Ezek után az apa a hamvakkal együtt útra kel Santiagó de Compostella – majd pedig Muxia – felé, és mindeközben átéli a Camino összes csodáját, mindazt, amiben a zarándokoknak része lehet. Egészen elképesztően adja vissza a film azt a bizonyos megfoghatatlant, amit itt érzékelni lehet, olykor persze azért, már már hihetetlen eseményekkel. Ám ez is az útra vall; itt bármi megtörténhet, és általában váratlan események következnek be, melyekre álmainkban sem számítottunk volna. Igazán különleges volt nézni, azokat a tájakat, ahol jómagam is gyalogoltam, majd másfél évvel ezelőtt. Vagy éppen azt az alberguet, ahol én is eltöltöttem az éjszakámat. Mert ugye ki is tudná elfelejteni a Roncesvallesben található hatalmas szállást, egyetlen helyiségével; mely majd száz főnek kínál fekhelyet. Mindezt az első nap után, amikor az embernek még nincsenek bevállt stratégiái a horkolás kivédése – eltűrése -, vagy éppen a zörgő zacskók ellen. Ám meglepően gyorsan hozzá lehet szokni mindenhez! Nem egyszer rázott ki a hideg a film alatt, és az a tény, hogy sokszor tiszta libőbörös voltam, szerintem elég mérvadó – legalábbis, ami engem illett. Véleményem szerint, akik már bejárták a Caminot, egyszerűen képtelenek végignézni mosolygás nélkül. Annyi mindent felidéz az emberben! És most ismét a drága filmtörténet tanárom jut eszembe, aki szerint tulajdonképpen nem is azon van a hangsúly, hogy a rendező mit szeretne kifejezni a alkotásában, sokkal inkább azon, hogy saját magunk hogyan látjuk. Mert hogy mindannyian másként éljük meg a filmet, mindenkiben más érzéseket ébreszt fel; amelyek lehet, hogy nagyon távol esnek egymástól. Azt hiszem, ez esetben teljesen egyet érthetek a felvetéssel. Ugyanis erősen kétlem, hogy a pamplonai képeket látva másnak is eszébe jutott, hogy mennyire könnyű eltévedni ebben a városban; vagy éppen az az olasz fiú, aki a társaságom volt a Pamplonából Cizur Menor felé vezető úton. Vagy éppen az a német úriember, aki a filmbéli főhőshöz hasonlatosan szabályosan menetelt Santiagó felé, fejébe véve, hogy a lehető legkevesebb idő alatt eljut Szent Jakab sírjáig. És igen, a motivációk is igazán eltérőek, ami pedig a legérdekesebb, meghallgatni az egyes élettörténeteket. Igen sajátságos, az az őszinteség, ami áthatja a Caminot; itt az emberek mintegy megnyílnak egymásnak, és olykor a legféltetebb titkukat osztják meg a másikkal. Bár, ha jobban belegondolunk, sokan éppen ettől a titoktól szeretnének megszabadulni, és így könnyíteni saját lelkükön. Az persze ismét más kérdés, hogy otthoni környezetünkben miért nem tudjuk ugyanígy megtenni mindezt. Talán, mert igen kevés valódi barát vesz körül minket, akiben megbízhatunk? Vagy egyszerűen csak könnyebb megnyílni, egy addig majdnem teljesen ismeretlen ember számára, aki más szemszögből nézi a mi kis életünket? Egy azonban biztos. Mindenkinek megvan a maga kis törtenete az El Caminon, és senki sem „véletlenül” indul útnak; azt pedig mindenki csak később tudja megmondani, hogy megtalálta-e mindazt, amit keresett!

Még főiskolás koromban néztük meg a Baraka című filmet, ami már akkor is elég nagy hatást gyakorolt rám, azonban most még időszerűbbé vált. Egyfelől abban biztos vagyok, hogy egyikünk sem fogja soha elfelejteni a csoportunkból a filmpszichológia tanár okfejtését. A film legelején megjelenő majommal kapcsolatban kérdezte a meglátásunkat, majd kapásból közölte, hogy mennyire érdekes, hogy egy valójában „nem létező” állatról beszélgetünk. Pontosabban szólva az a majom, ugyebár nincs is ott, és mi tulajdonképpen egy, amúgy fehér vásznat nézünk majd száz percen keresztül, és ezidő alatt rengeteg gondolat születik meg a fejükben. Mindez persze csak részben, bizonyos nézőpontból igaz, de most nem is ez a lényeges. Sokkal inkább maga a film, és az a világ, amit bemutat. Mert hogy másfél óra alatt 24 országból kapunk izelítőt, mindezt szavak nélkül, szinte kizárólag zenei aláfestéssel. Mégsem csupán gyönyörű tájakat láthatunk, hanem annál sokkal többet; mintegy az emberiség különböző arcait, és „fejlődését”. Mert hogy csak bizonyos értelemben érezhetjük ezt az előrehaladást, például a technika vonatkozásában, vagy éppen a kutatások tekintetében. Az mindenesetre felettébb érdekes, hogy míg gyógyszeriparunk, és egyáltalán maga a gyógyítás ekkorát fejlődött az elmúlt században, mégis, egyre több a beteg ember, mind többen használnak naponta valamilyen gyógyszert. Persze mindennek meg van a miértje, és aki olykor elgondolkodik a világ alakulásán, talán tisztában van a válaszokkal. A filmre visszatérve pedig elég sokatmondó képeket nézhetünk; először mintegy a múltba érezhetjük magunkat, egy olyan világot látunk, melytől már eléggé eltávolodtunk. Ennél azonban sokkal beszédesebb napjaink bemutatása, amikor is a rendező a képek összeillesztésével mintegy új értelmet ad a látottaknak. Ami számomra a legmeghatározóbb volt az egy lakótelep, és egy temető párhuzama; az ember hirtelen tényleg nem tudja eldönteni, hogy melyiket is látja éppen, oly hasonlatos a kettő. Annyira találóan mutatják be mai felgyorsult, személytelen világunkat, hogy ennél érzékletesebben én még soha nem láttam. Olykor pedig megjelenik, egy sokak által „primitívnek” titulált világ, melynek tagjai mintha szomorúságukat fejeznék ki tekintetükkel a világ alakulására. Mindez pedig kiegészül olyan jelenetekkel, hogy miként bánunk az állatokkal, hogyan élnek mielőtt az ember tányérjára kerülnek. Bár való igaz, hogy egy zsúfolt metróban utazva könnyen át lehet élni hasonlót... Mindenképpen érdemes megnézni legalább egyszer (esetleg tobbszor is) a Baraka-t, hátha elgondolkodunk a látottakon.

Nekem most bőven lesz időm filmeket nézni, ugyanis egy kicsit több időt kell a recepción töltenem. Újdonsült munkatársam már nem boldogít tovább, amit csak bizonyos értelemben sajnálok. Meglehetősen nehezen viselem, ha egy olyan emberrel kell együtt töltenem a napjaimat, akivel nem találom a közös hangot; tehát egyfelől könnyebb lesz az életem. Másfelől viszont már éppen kezdtem megszokni, hogy van szabadidőm, és a nyelviskola mellett bőven akad lehetőségem programokat szervezni. Mindez már csak azért is vált egyre fontossabbá, mert beköszöntött a tavasz nálunk; szikrázó napsütéssel, és nagyjából húsz fokkal. Szinte minden nap ki is tudtam élvezni mindezt; el tudtam menni sétálni, a hétvégén a karneváli felvonulást is megnéztem. Idén sokkal kevesebben öltöztek be, a helyiek szerint, mert válság van Spanyolországban is...hát nem tudom, az összefüggés azért meglehetősen érdekes. A kedvencem egy olyan csapat volt, akik Rubik kockának öltöztek be, aztán lehet, hogy magyar vonatkozása miatt tetszett annyira. Amúgy itt mindenki számára újdonság volt, hogy a Rubik kocka feltalálója magyar volt; ám az még számomra is friss információ, hogy Rubik Ernő apja az esztergomi repülőgépgyárban volt repülőgép-tervező. De azon gondolom senki nem csodálkozik, hogy Rubik kockáját hazánkban először elutasították, és jó pár évet kellett várni, míg siker koronázta. Végül persze hazai elismerésben is részesült, mostanra pedig igen büszkék lehetünk rá!

A zarándokok azonban nem tudták kiélvezni a hétvégi fiestát, ugyanis  este tízkor bezárjuk az alberguet. A spanyoloknál az éjszakai élet pedig ennél jóval később teljesedik ki igazán, és meglehetősen sokáig tart. Reggel hétkor még teli voltak az utcák „enyhén” ittas fiatalokkal, de még délután egykor is hangos zene hallatszott mindenfelől. Mindez csak kicsit zavarta meg az albergue nyugodtságát; a hétvégén több érdekesség is történt, amit lehetőség szerint minél előbb el szeretnék felejteni. Összefoglalva viszont elég annyi, hogy a részeg spanyol fiatalok semmivel sem viselkednek konszolidáltabban más nemzetiségű társaiknál. Mostanra azonban vége a fiestának, és visszatért a megszokott békesség; éppen időben!

Nincs szerencsém a németekkel, ez már biztos, vagyis nagyon valószínű. A mostani helyzetem ugyanis kísértetiesen hasonlít a novemberihez, amikor is egy fiatal párral (osztrák-német) dolgoztam együtt. A kezdeti lelkesedésem elmúlt, és kénytelen vagyok beismerni, hogy egy olyan emberrel kell megosztanom az életteremet, akivel egyszerűen nem találom a közös hangot. Hiába volt az első pillanatban minden a lehető legnagyobb rendben, mostanra szinte teljesen „kiábrándultam” az új munkatársamból. Pedig ismerkedésünk kezdetén felettébb magával ragadónak tűnt, hogy kerékpárral bejárta szinte egész Európát, márciusban pedig újból útra kell, ám ez esetben Afrikát fogja körbebiciklizni majd másfél év alatt. Ezek alapján nagyon érdekes személyiségnek tűnt, akit persze minél jobban meg akartam ismerni, ám viszonylag hamar rá kellett ébrednem, hogy kettőnk világa elég távol áll egymástól. A kezdeti összhangot a takarítás törte meg, ugyanis nehezen viselem, ha valaki nyugodt szívvel végignézi, ahogy a másik dolgozik, míg ő maga nem veszi ki a részét a munkából. Tulajdonképpen maga az a gesztus fáj, amikor egy másik hospitalero – aki elvileg ugyanazt a munkát végzi, mint én – még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze, mit segíthet. Ehelyett, mint aki jól végezte dolgát elvonul a szobájába. De emellett azt sem értem, hogy egy fiatal életerős  férfi, hogy nem képes rendesen felsöpörni, és miért nem veszi észre a munkát maga körül. Elkeseredettségem tovább fokozódott, amikor második nap, egyszerűen meg sem jelent a konyhában, majd reggel nyolc helyett délelőtt tizenegykor láttam újra. Közölte, hogy elaludt, és persze bocsánatot kért; gondolom megterhelő volt az a pár óra, amit a recepción kellett töltenie a laptopja társaságában. Mert hogy ez a következő problémám vele; ugyanis szinte egész nap csakis a számítógépével van elfoglalva. Az még csak hagyján, hogy ha esetleg én ott vagyok, velem nem beszélget, ezen még csak csak túlteszem magam. De a zarándokokra sem szakít időt, az embernek rendesen olyan érzése van, hogy elnézést kell kérnie, amiért megzavarta őt. Mindez csupán azért érint rosszul, mert ez egy önkéntes munka, tehát senkinek sem kötelező; viszont ha valaki mégis úgy dönt, hogy idejön segíteni, annak igenis vannak kötelezettségei. Ezek közé tartozik, hogy egyrészt a zarándokok tiszta alberguebe érkezzenek, másrészt, hogy a hospitalerok foglalkozzanak velük – ugyanis ezért vagyunk itt. Aki pedig erre nem képes, az nem is értem mit keres itt! Számomra mindez azért is érthetetlen, mert a többiek azt mesélték, hogy ez a fiú nagyon kedves, aranyos, és biztos nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Ehhez képest sajnos én semmi pozitívat nem érzekelek a jelenlétéből. Pontosabban ez azért ebben a formában nem igaz. Amióta itt van, azóta sokkal több szabadidőm lett, tehát ha másért nem is, legalább emiatt jó, hogy velem tölti a napjait. Miután közösen nem töltjük el az időnket, amikor ő van a recepción, nekem bőven akad lehetőségem sétálni, főzni, vagy éppen pihenni.; ennél többet azonban nem várhatok el tőle. Mindezt azonban még tudatosítani kell magamban, és egy kicsit át kell „programoznom” az agyamat. Persze ez azért is nehéz, mert az elmúlt pár hétben nem ehhez voltam hozzászokva, de hát nem lehet mindenki különleges egyén a számomra. Mostanra azonban tisztában vagyok a korlátaival, és ehhez igazodva meg kell találnom a lehető legpozitívabb oldalát ennek a helyzetnek.

Még egy pozitívumot kapásból tudok mondani! Neki köszönhetően alkalmam nyílt az év első magyar zarándokával  elmenni kávézni. Ismét egy különleges embert ismerhettem meg, aki Magyarország egy számomra ismeretlen arcáról mesélt. Egy kis faluból érkezett, ahol néhány családból álló közösség legfontosabb célja, hogy létrehozza az önellátó életét. Ahol fontos a permakultúra, ahol a családok a saját zöldségüket termesztik, és ahol igenis kiemelkedő a természet védelme. Sajnos még nem tudom mikor, de mindenképpen meg szeretném látogatni ezt a kis falucskát, ahol talán még el is tölthetek egy kis időt, hogy magam is minél jobban elsajátítsam az ökológiai gazdálkodás rejtelmeit. Mindez azonban a jövő nagy kérdése, az életembe beköszöntő változások nem tudom mennyire fogják hagyni mindezt érvényesülni. Ám beszélgetni egy olyan emberrel, aki ebben a környezetben tölti a mindennapjait, felért  egy utazással. Lélekben én magam is ott voltam ebben a kis faluban, azt pedig tényleg csak remélni tudom, hogy mielőbb személyesen is láthatom mindezt! És akkor arról még nem is szóltam milyen fantasztikus érzés, ha a belépő zarándok a Szia Dóri! köszöntéssel kezdi mondandóját. Egyre többen tudják, hogy itt vagyok; ezért tudom, kihez kell hálával fordulnom, tehát ezúton is köszönet érte!

Felettébb különleges időszakot tudhatok magam mögött, igazság szerint nem is tudom mikor vette mindez kezdetét. Talán, amikor hazaindultam Magyarországra, igaz ez csak a változások egyik vonalát érintették. Nem érzem szükségét, hogy az otthoni létem eseményeit a kelleténél bővebben részletezzem, megelégszem annyival, hogy érzem minden egyes percben pozitív hatását. Mostanra ismét kellő távolságra kerültem a szülőföldemtől; elmúlt a kezdeti hiányérzet. Az életem viszont koránt sem került vissza a régi kerékvágásba, és attól tartok, hogy jó ideig nem is fog. Ez nagyrészt a munkatársamnak köszönhető, illetve annak a milliőnek is, amelyben együtt dolgozhattunk. Itt, az El Camino egyik állomásán, mintha a saját kis „utunkat” éltük volna meg együtt. Majd négy hétig tartott, mint ahogy eljutni Saint Jean Pied de Portból Santiagóig, és szinte ugyanazokat a csodákat tartogatta, mint amit a Caminon lehet megélni. Különleges sugárzása van ennek a helynek, ám mindezt csupán annak kell magyaráznom, aki személyesen nem élte át. Aki már járt itt korábban, annak felesleges bármit is mondani, mert tudja mibe lehet itt része a zarándokoknak. Hirtelen egy olyan világba csöppen az ember, ahol az elfeledett értékek visszanyerik jelentőségüket. Ahogy egyre inkább távolodik a materiális világtól, és az anyagiasságtól, valami sokkal lényegesebbet kap vissza. Nehéz mindezt szavakba önteni, és talán nem is szükséges, egyszerűen csak érezni kell. Érezni azt, hogy mekkora csodákat rejt magában az élet azon túl, hogy dolgozunk a napi szükségleteinkért, és tárgyak sokaságával veszük körbe magunkat, melyektől boldogságot remélünk. Miközben egész más módon is megélhetjük a napjainkat, például, hogy saját magunkon kívül másokkal is foglalkozunk. Először is azonban saját magunkat kell megtalálnunk, hogy azután igazi értékeket közvetíthessünk. Abban eddig is biztos voltam, hogy saját személyiségfejlődésem még közel sem ért a végéhez, de ekkora lökésre azért ilyen hirtelen nem számítottam. Négy hét alatt azonban olyan intenzív impulzusok értek, mintha hónapok teltek volna el. Érdekes volt mindezt így megélni, sokszor szomorúság, csalódottság, vagy éppen kiábrándultság közepette, mégis minden egyes mozzanat az épülésemet szolgálta. Ezalatt a négy hét alatt egy számomra igen fontos személy elkalauzolt az ő kis világába, olyan értékeket mutatva, melyek eddig teljesen ismeretlenek voltak. Mindez persze annak is köszönhető, hogy teljesen más kultúrával rendelkezünk, és ismét egy új arcát ismerhettem meg a világnak. És nem is akármilyet, hanem egy igazán természetközelít, egy olyat, amelyben teljes mértékben el tudom képzelni az egész életemet. Sajnálatos módon erre még jó ideig várnom kell; egy azonban biztos, hogy távlati céljaim kezdenek egyre inkább kirajzolódni. A kezdeti elképzelés továbbra is helytállónak bizonyul, de mindez olyan részletekkel egészedik ki, melyeket nem terveztem egy évvel ezelőtt. Mostanra azonban egyre világosabbá válik minden, csupán a megvalósítás maradt hátra. Ez azonban némi időt és további gondolkodást igényel, de a lehető legjobb helyen tartózkodom mindehhez.

De emellett más változásokra is bekövetkeztek az életembe, melyek már bőven időszerűek voltak. Sajnos, elég nehezen adok bizalmat az embereknek, pontosabban szólva, mintha félnék túl szoros barátságot ápolni. Közel engedni magamhoz bárkit is egyben magában hordozza azt a veszélyt, hogy megbántanak, kihasználnak, vagy egyszerűen csak fájdalmat jelent a búcsúzás. Éppen ezért a védekezésnek egyik módja megtartani a pár lépés távolságot, és nem kötődni túlságosan senkihez sem. Ebben az esetben kevesebb sérelem érhet, de egyben azt is jelenti, hogy egyszerűen esélyt sem adok, és a rosszal együtt a kellemes érzésektől is megfosztom magam. Jó ideje tudom, hogy kezdenem kell valamit ezzel a kérdéssel, és úgy érzem, hogy mára valamelyest sikerült orvosolnom a problémát – ebben is nagy segítségemre volt a munkatársam. Ezzel együtt persze most nehezebb napokat is megélek, mivel tőle is búcsút kellett vennem, de megpróbálom a lehető legjobban kezelni ezt a szituációt. Azóta már egy német fiatalember érkezett meg helyette, most vele töltöm a napjaimat, ami különösen hasznos lesz számomra. Az itt léte alatt ugyanis lesz egy privát német tanárom, holnap kezdjük is az órákat. Amúgy túl vagyok az első vizsgámon Spanyolországban, meglepően jól sikerült. Persze hozzá kell tenni, hogy nagyon alapfokú németről van szó, de kezdetnek teljesen meg vagyok vele elégedve.

Ami pedig a zarándokokat illeti, igazán nyugodt napokat élek meg, egyaltalan  nincsenek sokan. Bevallom, én most biztosan nem kelnék útra, mert sok albergue zárva van, sok helyen nincsen meleg víz és fűtés, ami az éjszakai mínusz tízben nem olyan kellemes. Magyarok egyáltalán nem érkeznek, viszont annál több koreai, és spanyol. Ebben az időszakban rengeteg a visszajáró zarándok, akik szinte minden évben jönnek; engem is sokan ismerősként üdvözölnek, ami meglehetősen jó érzés. De ami még ennél is jobb, hogy a minap egy koreai srác közölte velem, hogy direkt miattam jött hozzánk. Ugyanis van egy internetes oldal a Caminoról a koreaiaknak, ahol tanácsokat adnak az útrakellőknek. Név szerint vagyok megemlítve Astorgánál; egyfelől, hogy milyen kedves vagyok, másfelől, hogy beszélek angolul. Ez itt számukra nagyon nagy érték, azzal együtt, hogy a koreaiak nem túlzottan kommunikálnak jól idegen nyelven; az angolt mindenesetre jobban megértik a spanyolnál. A legfontosabb azonban, hogy nagyon jól el tudok velük beszélgetni, igaz olykor csak a legalapvetőbb szavakra korlátozódik a diskurzus. A zarándokokkal való kapcsolat most sokkal közvetlenebb, mint nyáron a nagy tömegben. Bőven van időnk beszélgetni, felhívni a figyelmet a város nevezetességeire, vagy éppen tanácsokat adni. Furcsa lesz ismét visszaszokni a zarándokok áradatához. Addig azonban még majd egy hónap van hátra, és ezt az időt teljes nyugalomban tölthetem el.

Az idei első bejegyzésem elég sokat váratott magára, de egyrészt nem rendelkeztem egy percnyi szabadidővel sem, másrészt annyi minden kavargott a fejemben, hogy még most is nehéz szavakba öntenem.
Az évbúcsúztatásom azért hagyott némi kivetnivalót maga után, pontosabban rá kellett ébrednem, hogy bármennyire is ijesztő kimondani, de tényleg kezdek „öregedni”. Na jó, azért annyira még nem, de a fővárosi éjszakában egy zsúfolt pincehelyiségben várni enyhén ittas fiatalok társaságában, hogy éjfélt üssön az óra már nem nekem való. Ennek a felismerésnek is köszönhetően viszonylag hamar ágyba kerültem, és már korán belevethettem magam az új évbe; mit ne mondjak elég eseménydúsra sikerült. Ki kellett használnom szinte minden egyes percet, mert a munkatársaim érkezése azt is maga után vonta, hogy az időm szinte teljes egészét velük töltöttem. Nyolc napra idegenvezetőnek álltam, amit felettébb élveztem, legalább alkalmam nyílt gyakorolni a végzettségemet. Végeredményben, ha szabad ilyet mondanom túl jóra is sikerült! Ugyanis most egyszerűen nem értik, miért is nem akarok itt élni, csak az országunk szebbik oldalára hívtam fel a figyelmüket. A programunk persze nem érintette egész Magyarországot, de amit lehetett kihoztam a lehetőségekből. Megnéztük Szentendrét, Visegrádot, Esztergomot, Veszprémet, Keszthelyet, és fürödtünk Hévízen is. A tó kinti részére azért nem sikerült kicsábítanom vendégeimet, így is majdnem meg akartak fagyni a meglepően enyhe időben. Budapesten közel három napot töltöttünk el, még így sem jutottidőnk mindenre. A legjobban mégis a Parlament nyűgözte le őket, meg a Párizsi Nagyáruház-i könyvesbolt kávézója. A magyar konyháról pedig nem is beszéljünk! Szinte mindent végigkóstoltunk, amit lehetett, a vadpörkölttől a húslevesen és a harcsapaprikáson át egészen a halászléig, megtűzdelve egy kis somlóival és rétessel. Az abszolút kedvenc a töltött káposzta, azt viszont egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan lehet, hogy valaki nem szereti a libamájat! Én magam is régen ettem ennyi igazán magyaros ételt, és biztosan állíthatom, hogy  egyik sem diétás! Az eredmény elég nyilvánvalóan észrevehető, és nem csak rajtam, hanem rajtuk is!
A Magyarországon töltött időm pedig ezzel a végéhez ért, ám még egy igen fontos dologról kell említést tennem. Ez az utazás egy igen fontos mérföldkő az életemben, ugyanis egy több, mint tíz éve a lelkemben lappangó problémát sikerült a felszínre hozni, és részben megoldani. Pedig oly egyszerű volt, csak az tartott soká, mire ráébredtem mi is nyomaszt igazán. Egy addig ismeretlen embernek köszönhetően azonban sikerült eljutnom a megoldásig, mely mindvégig ott volt az orrom előtt, csak annyira nyilvánvaló volt, hogy elsiklottam felette. Érdekes, mielőtt hazamentem tudtam, hogy beszélnem kell két emberrel; sőt azt hittem, abban is biztos vagyok, hogy miről. Azonban az élet rámutattom, hogy meglátásaim csak részben bizonyultak helyesnek, nagyjából annyiban, hogy mondanom kell valamit. Mire a beszélgetésre sor került, az addig fontosnak hitt körülmények eltörpültek, szinte semmissé váltak. Nem kellett mást közölnöm, csakis azt, amit a szívemben a legmélyebben érzek, azt a végeláthatatlan szeretet, amit eddig, mintegy önvédelemként elfojtottam magamban. Mindennek a megélése egy kényes egyensúlyt billentett a helyére a szívemben, mintha most már képes lenne feltétel nélkül szeretni. Még egy beszélgetésre is sort kellett kerítenem, ugyan nem azzal az emberrel, akivel annak idején elterveztem. Mégis, akkor, ott, abban a pillanatban ezt súgta a szívem. Nem is voltam tisztában azzal, mit szeretnék mondani, mégis akaratlanul szavak hagyták el a számat, és olyanok, melyek célba találtak. Egyrészt, részbeni feloldozást nyertem, másrészt feltárhattam egy számomra igen fájdalmas mozzanatot az életemből. Nem is kellett más a megnyugvásomhoz, mint közölni ezt a tényt, és látni az őszinte megbánást. Mintahogy, úgy érzem, nekem is sikerült mindent megbánom majd minden vétkemet. Nem volt könnyű, és közben arra is rájöttem, hogy mindezzel nem szabad fájdalmat okoznom mindazoknak, akik szeretnek. Nem tehetem át rájuk a felelősséget, mint ahogy magamat sem okolhatom mindenért, egyszerűen el kell fogadnom mindazt, amin már változtatni úgysem lehet! A Magyarországon töltött idő pedig oly mértékben segített ebben, hogy arra álmaimban sem gondoltam volna!
Mindennek köszönhetően, ha lehet ilyet mondani, még nagyobb békében tölthetem a napjaimat Spanyolországban. Astorgába érkezésem előtt még meglátogattuk a munkatársaim fiait a Pireneusokban egy síparadicsomban. A környezet egyszerűen magával ragadó, a hangulat azonban nem volt minden pillanatban ilyen megkapó. Azok után, hogy egy hónapig teljes családi harmóniában és szeretetben teltek a napjaim elég felkavaró volt látni ennek reszbeni ellentetet. Ékes példája mindannak, hogy hova vezetnek a régi sérelmek figyelmen kívül hagyása, illetve az „idő minden problémát megold” filozófia. Rossz volt látni, hogy mennyire nem találják a módját az emberek, hogyan kell szeretni a másikat; illetve mennyire elsiklanak a beszélgetés fontossága felett. Borzasztó, hogy ebben az esetben is, semmi egyébre nem lenne szükség, mint leülni, és ugyan sok fájdalom mellett, de felszaggatni a régi sebeket. Nem tudom mennyiben tudok segíteni, de persze minden tőlem telhetőt megteszek, ha mással nem is, legalább a saját példám mutatásával. Egy emberben azonban kísértetiesen a saját sorsomat fedeztem fel, szinte minden egyes részletében. Abban, hogyan keresi a boldogságát valamiben, amiben biztosan nem fogja megtalálni. Illetve, hogyan keresi az életében egyik legfontosabb személyt, akitől annak idején oly sok mindent nem kapott meg. Kíváncsi vagyok merre tart az útja, és hogy egyáltalán felismeri-e azt, hogy hova is kellene igyekeznie.
Az olykor feszültségekkel teli napok után Franciaországba tartottunk, Lourdes mellett Biarritzba is ellátogattunk. Egy hét alatt három olyan helyet is találtam, ahol el tudnám képzelni az életemet, az egyik az utóbbi. Csupán egyetlen probléma akad, hogy nem beszélek franciául; igaz másfél éve még spanyolul sem tudtam. Persze nem kérdés, hogy Astorgában van a helyem, de azért egy hosszabb nyaralásra remélem még lesz lehetőségem ebben az elragadó városban. Az utazást pedig Asturiasban, az északi tengerpart mellett zártuk, ekkor már teljes nyugalomban, viszonylag kevés programmal. Paellát és polipot főztünk, sétáltunk a gyönyörű zöld erdőben, és Covadongába mentünk, ahol a legendához hűen ittam a szent vízből és pénzt dobtam a szent tavacskába – mindennek hála egy éven belül találkozok a leendőbeli férjemmel; úgy legyen!

Két napja Astorgában vagyok, lassan szokom vissza a régi életembe. Újra zarándokok között tölthettem a napjaimat, igaz ebben az időszakban azért nincs túl sok belőlük. Jól esik újra itt lenni, már hiányzott az én kis világom. Ugyan még nem találkoztam mindenkivel, de lassacskán mindenkit üdvözölhetek. Pár nap múlva pedig társaságom is érkezik, méghozzá nem is akármilyen! Egy olyan ember, akinek a gondolkodásmódja kísértetiesen hasonlít az enyémhez, akivel félszavakból is megértjük egymást!Ennek is hála az elkövetkező egy hónap igen könnyen fog eltelni, azzal együtt, hogy rengeteg munka vár rám. Elő kell vennem a tankönyveimet, mert eléggé elhanyagoltam ezt a kérdést az utóbbi időben, illetve az albergueben is sok feladat vár rám! És persze nyitottan kell fogadnom minden egyes lehetőséget, amit rám szab a sors! Tehát izgalmakkal teli várom ezt az új évet, ki tudja milyen meglepetéseket tartogat számomra!             

 

Rettentő régen írtam, pedig ezer dolog történt azóta; nem is tudom, hol kezdjem a mesélést. Először is, talán ami a legfontosabb, hogy már itthonról írok. De időrendben haladva, december közepén elbúcsúztam spanyol társaimtól, illetve német kollegámtól és útra keltem. Mielőtt Magyarországra repültem volna villámlátogatást tettem Toledoban, ami egy gyönyörű város. Mondjuk itt éreztem régóta először magányosnak magam. Túlságosan egyedül voltam, és hiányzott a város felfedezéséhez a társaság. Maga az érzés is meglepő volt, ugyanis az elmúlt időszakban egyszer sem találkoztam hasonlóval. Mindez azonban semmit sem vont le a város szépségéből, melyet gyalogosan és egy kis vonatról is megcsodáltam. Vicces, mert szülővárosomban is üzemel ilyen kicsi városnéző jármű, mégis egyetlen asszociációm, ami beugrik róla csupán annyi, hogy szitkozódnak mögötte az emberek, mert iszonyú lassan halad. Most mindez persze egyáltalán nem volt probléma, sőt a még a hideg szellő sem okozott gondot. Egy napos városnézésem érintette a legfontosabb látványosságokat, és persze sétáltam a szűk kis sikátorokban, melyek sajátos hangulatot árasztanak. Este pedig összehasonlíthattam a helyi bort a szokásos kedvenceimmel; továbbra is a legnagyobb favorit a Ribera del Duero! Egy kényelmes kis albergueben aludtam, sőt, volt olyan szerencsém, hogy egyedül lehettem a kis szobámban, a lakótársaim ugyanis éppen az én távozásom idején érkeztek meg.

A madridi reptéren már teljes lázban égtem, alig vártam, hogy haza érjek. Majd három hét távlatából - számomra is meglepően - továbbra is jól érzem magam. Arra számítottam, hogy a kezdeti álomvilágból hamar felébredek majd, de szerencsére ez mind a mai napig nem történt meg. A családom viszontlátása kárpótolt minden egyes napért, amit nélkülük kellett eltöltenem. Tudtam, hogy remek érzés lesz velük találkozni, de végképp tudatosult bennem, mennyire hiányoztak az elmúlt pár hónapban. Náluk szebb karácsonyi ajándékot el sem tudok képzelni magamnak, sőt nem is vágytam többre. Látni rajtuk azt az igyekezetet, ahogy a kedvemre próbáltak/próbálnak tenni, pedig tényleg magával ragadó. Úgy érzem tovább ezt nem is szükséges ecsetelnem, mindenki el tudja képzelni mekkora öröm a rég nem látott család körében tölteni a legszentebb ünnepet. Az ajándékaimnak persze mindenki nagyon örült, főleg a személyre szabott naptárnak.

Az itthoni élményeim másik meghatározó tényezője a barátokkal való találkozás; illetve máris pontosítanék, inkább zarándokokról beszélnék, ugyanis ők voltak többségben. Az első pár napot szülővárosomban töltöttem, ahol pár régi ismerősömet látogattam meg, bár számuk igen leapadt. Sokukkal egyszerűen nem akartam találkozni, úgy éreztem, nincsen sok mondanivalónk egymásnak. Az időmet pedig úgy kell beosztanom, hogy csakis a legfontosabbak férnek bele. Így meggondolandó, hogy kit helyezek előtérbe; a családomat, vagy rég nem látott „barátoknak látszó” ismerősöket. Természetesen inkább a család felé hajlok. Ám Budapesten ezzel szemben rengeteg számomra kedves emberrel beszélhettem, mindannyian az El Caminohoz kapcsolódnak. A velük való találkozás egyben felüdülés is volt, amellett, hogy egészen mély beszélgetéseket is folytathattunk. Úgy érzem ezek a barátaim félszavakból is megértenek, és sokszor tudtukon kívül is a segítségemre sietnek. Régen kaptam annyi jó tanácsot, és meglátást, mint az elmúlt három hétben. Volt úgy, hogy én kértem mások véleményét, míg más esetben a hallgatás közepette lettem figyelmes lényeges gondolatokra. Tulajdonképpen úgy érzem, már most sokkal jobban vagyok, mint amikor elindultam Magyarországra, annyi pozitív impulzust kaptam, amire álmaimban sem gondoltam. Ez főként a Caminos barátoknak köszönhető, meg persze a családomnak. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy egy különleges embert ismerhettem meg, szintén az Útnak hála – pontosabban az egyik legkedvesebb zarándoknak köszönhetően. Van, amikor egy embertársunkkal való beszélgetést szinte elfecsérelt időnek érezzük; míg más esetben nem tudunk betelni vele. Mint amikor egy órák óta tartó beszélgetés végén a búcsúzáskor szinte hiányérzetünk van; mert annyi mindenről nem sikerült még társalogni. Annyi kérdésre nem maradt idő…és ki tudja mikor lesz rá! Elvarázsolnak az intelligens emberek, aki tudásukkal lenyűgöznek. Sok esetben, még ha talán kicsit butácskának is érezzük magunkat mellettük, mégis rájuk fel lehet nézni! Az itthon töltött idő másik nagy hozománya, hogy részese lehettem egy ilyen beszélgetésnek, melyből szintén rengeteget tanultam, köszönet érte. És tulajdonképpen mindenért, amit itthon kaptam az elmúlt három hétben; a családomtól, barátoktól, és mindenkitől. Köszönöm a nehézségeket is, melyek szintén sok mindenre felhívják a figyelmet, másokkal és saját magammal szemben is. Egyre közelebb jutok saját magam felé, egyre inkább látom a hiányosságokat, és mindazt, ami változtatást kíván. Az új év közeledtével pedig lehetőséget kapok, hogy ennek megfelelően rendezzem újra az életemet, és hasznosítsam a megtanultakat. Ebben az évben szerintem ez az utolsó bejegyzésem, így most szeretném a saját kis évértékelésemet lejegyezni. Ugyan nem kerestem még vissza mit is kívántam pontosan erre az évre, ezért csak az emlékezetemre tudok alapozni. A spanyol nyelv megtanulása mellett célom volt, hogy átlássam egy albergue működését. Mindkét célt szinte száz százalékosan teljesítettem. A spanyolomat persze van még hova fejlesztenem, de összességében igen meg vagyok vele elégedve, az albergueben pedig úgy érzem, jó munkát végzek. Mindezek mellett pedig rengeteget utaztam, mely rettentő fontos az életemben, arról nem is beszélve mennyi mindennel találkoztam. Különböző emberek, eltérő kultúrák, melyekből oly sokat meríthet az ember! És a legfontosabbról pedig még nem is szóltam, a szeretetről, a nyugalomról, és a békéről. Nem kell híreket néznem, nem kell aggódnom a hitelek miatt, és ha jól belegondolok szinte semmi problémám nincsen. Minden csak hozzáállás kérdése, és én úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó szomorkodni, hanem örülni fogok mindennek! Ezt a fogadalmamat pedig tökéletes tartom is!

Spanyolországban elvileg nem jár a Télapó. Elég nagy a hangsúly az említett elvieken, ugyanis a Camino mentén az ember mindig csodákra lelhet. Az elmúlt pár nap számomra is hihetetlen meglepetéseket tartogatott. Kezdeném is a legnagyobbal, mely a legszebb ajándék volt számomra az elmúlt pár hónapban. A Jóisten egy házaspár képében küldte hozzám angyalait, akik tulajdonképpen jobban ismernek, mint saját ismerőseim. Hosszú ideje követik figyelemmel életem szinte minden lépését, és most végre találkozni is tudtunk. Fogalmam sem volt róla ki olvassa a bejegyzéseimet, kivel osztom meg az életem töredékeit; és most végre szemtől szembe találkozhattunk. Meglepetésemet nem is tudom szavakba önteni, meghatottságomat pedig végképp. Kimondhatatlanul örülök a megismerkedésünknek, és bízom benne, hogy a jövőben máskor is találkozni fogunk. Ki tudja, talán közös hazánkban, vagy az én új otthonomban ismét, vagy még az is lehet, hogy az ő otthonukban! A Camino csodákra képes, így sosem tudhatjuk mit tartogat! Egy dolog azonban biztos, sosem fogom elfelejteni őket, és minden egyes nap velem lesznek gondolatban! Nem csak a belőlük áradó mérhetetlen szeretet végett vésődtek be az agyamba – igaz, már ez is éppen elég lenne –, hanem egy számomra igen fontos ajándékot kaptam tőlük. A legnagyobb értéket mindig az képviseli számomra, amit az ember szívből ad, ami az övé; ami őt jeleníti meg. Így a csuklómon Fatima ereklyéje minden egyes nap őket jutattja eszembe! Olyan ajándékot kaptam, ami mostantól az én részemmé vált, és érezhető benne az az energia, amit előző tulajdonosától származik. Köszönettel és szívből jövő hálával tartozom ezért! Kívánom, hogy útjukat Szent Jakab védelmében tegyék meg! Buen Camino!

Az ékszerek mindig fontosak az ember életében, de esetemben különleges szerepet töltenek be, egy-egy embert képviselnek. Egyetlen pár fülbevalómat az életemet majdnem hogy a legjobban meghatározó férfijától kaptam, akitől oly sokat tanulhattam. Ugyan sok rosszat is megéltünk együtt, de tanításai mindig velem maradnak. Az időt az édesanyámtól kapott karórán figyelem, melyet még Ciprusra küldött ki nekem a születésnapomra. Egyetlen nyakláncomat édesapámtól kaptam, mely a ballagásom óta kíséri végig életemet. A rajta függő keresztet egy dél-afrikai hospitaleratól kaptam ajándékba, melyet évek óta viselt. Rózsafüzér gyűrűmet egy német hospitalera ajándékozta nekem, és szintén különleges szerepet tölt be az életemben. Minden nap eszembe jut japán „édesanyám”, aki fiatalkori gyűrűjét adta nekem emlékül. Mindezek után pedig újra fontos ékszer díszíti a kezemet. Nem is olyan régen még volt karperecem, de sajnos elveszett. A kezdeti letörtség után azt  mondtam magamnak, hogy biztos van valami oka a történteknek, és nem szabad keseregnem miatta. Mostanra tudom miért kellett megválnom tőle; hogy helyette egy sokkal magasztosabb emléket őrizzek magamon, magamban.

A Télapó ezen felül még más meglepetést is tartogatott, ugyanis karácsonyi hangulat érkezett az alberguebe. A spanyoloknál ugyanis az a szokás, hogy jóval az ünnep előtt feldíszitik a karácsonyfát, és így várják a Szentestét. Így a tavalyi évhez hasonlóan idén is karácsonyi pompába öltöztettem a fenyőfát, ami már az ünnep közeledtét jelzi. Amúgy már nagyon be vagyok zsongva az év vége közeledtével, és rendkívül várom már, hogy haza induljak. Ez persze annak is köszönhető, hogy januárban voltam otthon utoljára, nagyon régen láttam a családomat, és idén is különleges ajándékokkal készülök. Ilyenkor mindig izgatottabb vagyok attól, hogy a saját meglepetéseimet átadjam, ráadásul ismét saját készítésűek. Idén ugyan nem kötöttem sálat, viszont családtagjaimnak személyre szóló ajándékokat készítek. De emellett a velük való találkozás is nagyon felvillanyoz! Arról a rengeteg zarándokról már nem is beszélve, akivel otthon találkozni fogok! Igazság szerint, már hihetetlenül várom, hogy otthon legyek, azzal együtt,  hogy tisztában vagyok vele, mennyire vissza fogok vágyni ide. Annál nagyobb lesz a boldogságom, ha visszaérkezem. A magyarországi időtöltésem alatt munkatársaim is meglátogatnak, ami külön örömmel tölt el, megmutathatom nekik, hol éltem, bemutathatom őket a barátaimnak. Számukra már pontosan megterveztem a kis hazánkat bemutató körutat, persze csakis a legfontosabbakra koncentrálva!

Ami a hospitalerokat illeti, sajnos nem jártam szerencsével az utolsó segítőkkel. Egy fiatal pár érkezett hozzánk, és ugyan először azt hittem, hogy remek társaság lesznek, de később minderre eléggé rácáfoltak. Ugyan önmagukban mindketten aranyosak voltak, viszont csakis egymással érezték jól magukat. Tulajdonképpen senki mással nem foglalkoztak, tehát nem csak engem hagytak figyelmen kívül, hanem a többieket is. Vagy esetleg reggeli közben rejtvényt fejtettek, olvastak. Míg más hospitalerokkal a reggel mindig a közösségi életről szólt, így már csak ezért is furcsa volt mindezt megszoknom. A helyzetünk akkor indult javulásnak, amikor megbeszéltük, hogy mikor távoznak! Az elkövetkező pár napra azonban nem érkezik mellém segítő, így egyedül maradtam, ami ismét kellő nyugalommal tölt el. Sok mindent kell ugyanis végiggondolnom az utazásom előtt, és ehhez a lehető legnagyonn békére van szükségem, melyet most meg is tudok teremteni magamnak!

Pár napja ünnepeltem Astorgába érkezésem első évfordulóját. Mit is mondhatnék, rengeteg minden történt velem ezalatt az egy év alatt; álmaimban sem gondoltam volna mindezt. Felhagytam az addigi kényelmes és mindenben bővelkedő, ám boldogtalan életemmel, és először is útra keltem Santiagó felé. Az odáig vezető úton kristályosodott ki, hogy megtaláltam azt a környezetet, amiben teljesen el tudom képzelni a jövőmet. Már csak a megvalósítás maradt hátra; és most visszagondolva, minden oly egyszerűen ment magától. A „sors” alakította úgy, hogy éppen ebbe a csodás városba kerüljek, ha rajtam múlott volna, akkor Burgosba megyek. Még szerencse, hogy egy isteni erő alakítja az eseményeket helyettem.  Egy évvel ezelőtt egy belga lánnyal dolgoztam együtt, akinek rettentő hálás vagyok, hogy az első, nehezebb időszakban mindenben a segítségemre volt. Nélküle biztosan másként éltem volna meg a kezdeteket. Azóta rengeteg hospitaleroval kellett együtt dolgoznom, ám mégis kevés hozzá hasonló emberrel találkoztam; csak úgy áradt belőle a szeretet. Nagyban hozzájárult a jelenléte, hogy csak egy rövid látogatást tettem otthon, és már januárban visszatértem. Ugyan ekkor már nem volt velem, mégis rögtön megszeretette velem a hospitalera létet. A téli időszakban hihetetlen nyugalom uralkodott az albergueben, amikor is egy német hölggyel dolgoztam együtt. Vele decemberben ismét találkozni fogunk, ugyan csak egy rövid időre; és meghívott magához Németországba, az otthonába. Ezzel a lehetőséggel mindenképpen élni is szeretnék, így legalább a német tudásomat is fejleszteni tudom. Amúgy nagyon jól haladok ám vele, ugyan persze sokkal lassabban, mint a spanyollal, bár ez egyáltalán nem meglepő. Míg spanyolból magántanuló voltam, addig a németet egy húsz fős csoportban sajátíthatom el, ami a méretéből adódóan is eltérő. Mindenesetre május magasságában szeretnék egy pár hetet anyanyelvi környezetben tölteni, a fejlődésre kíváncsi leszek. 

Az „évértékelésre” visszatérve, ezután egy magyar lánnyal, egy barátnőmmel dolgozhattam együtt, akivel nagyszerű időszakot töltöttünk el. Munka még ekkor sem volt sok, bőven maradt időnk a város és a környék felfedezésére, és persze a szórakozásra is. Külön örömként élem meg, hogy ugyan érkezése előtt szinte semmit nem tudott az El Caminoról, mégis úgy távozott, hogy amint módjában áll, máris útra kell. Majd édesanyámék érkeztek hozzám, és velük ünnepelhettem a születésnapomat. Mindez tényleg magával ragadó volt! Munkatársamnak köszönhetően igen keveset dolgoztam, és rengeteg mindent meg tudtam mutatni a családomnak. Nem csak Astorgát, de Salamancát, Oviedot is; sőt még a Camino egy részét is bejártuk, igaz csak autóval. Amellett, hogy hihetetlenül boldog voltam, hogy meglátogattak, még ennél is nagyobb örömet okozott édesanyám búcsúzása. Közölte velem, hogy most már érti, miért hagytam magam mögött az otthonomat, és miért is akarok itt maradni. Ennél nagyobb biztatásra nem vágyom, azok után, hogy egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy Spanyolországban kezdek új életet.

Az ezt követő eseményeket már én is nehezen tudom követni. A Szent hét beköszöntével elkezdődött a zarándok-áradat, ezzel párhuzamosan a hospitaleroké is. Először nehéz volt beleszokni az új körülményekbe, sőt eléggé megviselt mindez lelkileg. Az addigi „igazi” zarándokok helyett megjelentek a turisták, és a hétvégi vándorok is. Emellett pedig nehéz volt hozzászokni, hogy nem jut idő az emberekre. Nem tudtunk beszélgetni velük, egy kissé kezdett személytelenné válni a kapcsolatunk. Mindez persze magától értetődő, mert hihetetlenül sok ember érkezett az alberguebe. A hospitalerok is elég gyakran váltották egymást, volt aki csupán egy hétre érkezett, míg mások egy hónapot töltöttek velünk. Az első időszakban ezt is kissé nehéz volt megszokni, mire megismerte a másikat az ember, már távozott is. Túlságosan sokszor kellett mennem a buszvégállomásra, mindig más munkatársamat kísértem oda. Ám ezzel párhuzamosan rengeteg emberrel megismerkedtem a világ számos pontjáról, és így távoli kultúrákba tekinthettem bele. Érkeztek segítők Japánból, Németországból, Franciaországból, Kanadából, Ausztráliából, Magyarországról, Ausztriából, Belgiumból és persze Spanyolországból is. Abszolút kedvenceim a belga lány mellett a japánok voltak, annyira magával ragadott a kultúrájuk, az életstílusok, hogy következő álmom már kikristályosodott, egy Japánba való utazás képében.

A nagy nyári munka előtt még volt alkalmam Tenerifén találkozni a családommal, ahol tíz napig csakis a pihenéssel kellett foglalkoznom. Fantasztikus volt, azzal együtt, hogy a Kanári-szigetek nekem túlságosan felkapott turisztikai hely, a természetet elnyomja a szállodák áradata. Ám a családom kárpótolt mindenért, és remekül éreztem magam. Már ekkor is otthonomként Astorgára tekintettem, ide vágytam vissza, nem Magyarországra.

Mindenképpen szükséges volt ez a kis pihenőidő, ugyanis azelőtt nem gondoltam, mi vár ránk júniustól kezdve. A zarándokok tömege egyszerűen elképesztő! Rövid idő alatt hozzászoktunk ahhoz, hogy majdnem minden nap teli van az albergue, ami százötvennél is több vándort jelent. Talán ebben az időszakban lehet a tevékenységünket munkának nevezni! Az albergue rendben tartása, és ennyi ember koordinálása valóban sokkal nehezebb, mint például most. Persze probléma nélkül ment minden a maga útján, mely annak is köszönhető, hogy munkatársaim hihetetlen tapasztalattal rendelkeznek. Kettejükkel igen hosszú ideig dolgoztam együtt, áprilistól októberig, és ez idő alatt szinte egy családdá váltunk. Saját rokonaim hiányát persze semmi sem pótolhatja, de a köztünk kialakult kapcsolat igen szorossá vált. Olyannyira, hogy januárban meglátogatnak Magyarországon, hogy én is megmutathassam, hol is éltem annak idején. Mindezek után együtt fogunk visszatérni Spanyolországba, ahol munkába állásom előtt még egy kis körutazást tehetek a Pireneusokhoz, illetve Asturiasba. Iszonyatosan várom, hogy a mi kis hazánkat megmutassam, biztosan nekik is nagyon fog tetszeni! Ott tartózkodásunk alatt nem csak Magyarországot kell megmutatnom nekik, hanem saját múltam darabjait is. Talán ez lesz a legnehezebb feladat, mégis érzem, hogy erre hihetetlenül szükségem van; többek között erre is éppen a Caminon ébredtem rá. Ugyanis akkor tudok megbocsájtani magamnak, ha rossz érzések nélkül, őszintén tudok beszélni mindarról, ami velem történt annak idején. Itt, Astorgában az életem utolsó egy évét ismerik, és az alapján ítélnek meg. Nem tudják, min mentem keresztül annak érdekében, hogy ilyenné váljak. Már csak ezért is túlságosan sok jót feltételeznek rólam; egész pontosan nem ismerik a rosszabbik énemet. Nem ismerik azt az arcomat, ami a fiatalságomat jellemezte. Nem tudják, milyen helytelenül viselkedtem; és igazság szerint, szerintem el sem tudják képzelni ezt az énemet. Pedig ez is én voltam, bármennyire bánom is.  Arról nem is beszélve, hogy a családommal is sok mindent meg kell tárgyalnom, amire szintén az utolsó Caminomon ébredtem rá. Októberben ugyanis ismét útra kellhettem Santiagó felé, hogy a lelkem teljes megnyugvást találjon. Mindezt teljes csendben tehettem meg, ami csak tovább növelte a  magamba mélyedés lehetőségét. Igazság szerint visszaérkezésem után zaklatottabb lettem, mint indulásom előtt voltam. Egy valenciai kitérő után ugyanis ismét Astorgában, az albergueben találtam magam, a lelkem mégis valahol nagyon messze járt. Leragadt a múlt problémáinál, és nehezemre esett ismét a jelenben élni. Úgy éreztem, mintha megakadtam volna, mintha megoldások nélkül maradtam volna, mint aki nem tudja, hogyan is tovább. Azt éreztem, hogy bármennyire is szerettem volna, nem jutottam előrébb saját problémáimat, múltamat illetően, mintha nem értem volna el a kívánt célt. Kissé úrrá lett rajtam az a depresszió is, amit a zarándokok érezhetnek, amikor újra meg kell találni a helyüket az otthoni, megszokott világban. Most már teljesen át tudom érezni milyen az, amikor valaki hazatér a Caminoról, és hirtelen visszacsöppen a „valóságba”. Ilyenkor kell a leginkább összeszedni magunkat, és felülemelkedni mindenen; bevallom nekem nehezemre esett. Mostanra úgy érzem nagyjából visszataláltam önmagamhoz, és rá kellett ébrednem, hogy az utam ismét hihetetlen eredményeket tartogatott. Oly sok mindennel tisztába kerültem, és oly sok kérdésre kaptam választ. Tudom, mit kell tennem, hogy teljes megnyugvást találjak, ehhez azonban haza kell mennem. Azt is tudom, kinek mit kell mondanom, sőt azt is tudom, hogy nem lesz egyszerű, és sok mindenkit meg fogok bántani, még önmagamat is. De nincs más választásom! Meg vettem a repülőjegyemet, decemberben megyek haza, és januárban jövök is vissza. Már most tudom, hogy az első pár nap maga lesz a mennyország, de utána nehéz lesz a negatívizmus ellenére vidám maradni. Azzal is tisztában vagyok, hogy hihetetlenül boldog leszek, hogy tudom, hova jöhetek vissza. Itt fog várni rám az életem, a szobám, az ismerőseim, és persze a zarándokok.

Talán ezek az események voltak a leghangsúlyosabbak az itt töltött egy évben, nem beszélve a mindennapokról; ugyanis azok már önmagukban is magával ragadók. Nem lehet szavakba önteni azt a csodát, ami nap mint nap körbevesz. Távol vagyok a világi problémáktól, és igazából oly egyszerű itt az élet. Csak örülnünk kell egymásnak, törődni a másikkal, és mindenkinek szeretet adni. Ennél fantasztikusabb munkát el sem tudok képzelni magamnak, és rettentő hálás vagyok a „sorsnak”, hogy mindezt megadta nekem!

Annak idején tudtam mivel tudom megnehezíteni a saját, tökéletes kis életemet. Mégis megtettem. Most pedig ennek elég erőteljesen érzem a hatását, olyannyira, hogy még én magam is elcsodálkozom rajta. Ám elérkezett egy pont, amit már egyszerűen nem tudok elviselni, és válaszút elé kerültem. Vagy továbbra is sajnálom magam saját butaságaim miatt, vagy pedig összeszedem minden erőmet, és továbblépek mindazon, amit elkövettem. A helyzetemet ugyan nem könnyíti meg senki, sőt ha lehet, akkor még nehezítik is, de ezt is csupán magamnak köszönhetem. Tehát most kénytelen leszek egy kicsit más szemszögből nézni az eseményekre, ugyanis minden az én fejemben dől el. Én magam dönthetek az aktuális kedélyállapotom felől, és sajnos túlságosan elhagytam magam. Mintha én is kicsit abba a hibába estem volna, mint oly sokan a camino után. Az ember nehezen találja meg ismét a helyét a régi világában. Ugyan az én környezetem teljesen sajátos, mégis most nekem is egy kicsit nehezemre esik visszatalálni. Persze az is igaz, hogy pontosan tisztában vagyok az okával. Egyfelől a kis lelkem elég súlyos sérülést szenvedett, amit nehezen heverek ki, de legalább nem tagadom le magam előtt, hogy mi is bánt. Másfelől, oly sok mindent kell megosztanom a környezetemmel, erre viszont még várnom kell. De az emberben mégis benne van ez a nyomasztó érzés, hogy mondani szeretne valamit, de egyszerűen nem teheti. Olyan, mint amikor az ember ráébred a legfőbb problémára, de nem tesz semmit annak érdekében, hogy változtasson rajta. Nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember rájön, hogy csak vegetál a párja mellett, és egyáltalán nem boldog vele, mégis továbbra is vele fekszik le aludni minden este. Gyáva ahhoz, hogy megtegye az első lépést, felálljon, és azt mondja, hogy már pedig elég volt. Pedig, lehet, hogy nem is olyan bonyolult feladat megtenni mindezt. A saját boldogságunk helyett feláldozuk magunkat a megszokás oltárán. Ugyan engem most nem hasonló jellegű problémák nyomasztanak, ugyanis nincs ki mellett vegetálnom. Viszont jól emlékszem, amikor ráébredtem, hogy az utolsó kapcsolatomat csakis egy hiú ábránd tartja össze. Szörnyű érzés, amikor rájön az ember, hogy mindaz, amit eltervezett csupán egy álomvilágban létezik. Még ennél is nehezebb, amikor a tudatunk egyik fele még bízik ebben az ábrándban, míg a másik pontosan tudja mi a valóság. Ilyenkor az ember mintha üvölteni, sírni szeretne, vagy egyszerűen csak szabadulni, attól a fojtogató érzéstől, ami a szívét nyomja. Ám nem segít senki; mert mi magunknak kell megválni ettől a tehertől. Jó esetben képesek is vagyunk rá, és továbblépünk, míg mások egész életüket kétségek között, vagy éppen boldogtalanságban élik le.

Érdekes mi minden jut eszembe a múlttal kapcsolatban éppen most, ám rá kell jönnöm, hogy a jelenlegi eseményeknek mi az igazi jelentősége. Mert biztos vagyok benne, hogy a dolgok nem történnek véletlenül, csak meg kell találnom a miértjét. Tükröt kell tartanom magam elé, és egy kicsit kívülállóként szemlélni saját magamat. Másnak mindig olyan jó tanácsokat tudok adni, tehát most saját magamat kell ellátnom párral!

Az utóbbi pár napom meglehetősen fárasztóra sikerült. Mivel az összes hospitalero távozott rajtam kívül, így szinte egész nap szolgálatban vagyok. Ami egyrészről nem jelent annyira sok munkát, mert egyre kevesebb a zarándok. Másfelől mégis azt vonja maga után, hogy reggel hét és este tizenegy között szinte folyamatosan dolgozom. Ha éppen nem vagyok a recepción, akkor pedig német vagy spanyol órán tartózkodom, amit pedig mégsem nyilváníthatunk pihenésnek. Szerencsére holnap már lesz egy kis segítségem, igaz csak egy rövidke időre, de jövő héten érkezik két hospitalero is, tehát onnantól kezdve semmi probléma nem lesz. Igaz most sincs gond, a zarándokokat is kellően meg tudom ismerni, és igen jól eltöltöm velük az időt. Mégis, egy kis szabadidőt azért bele tudnék iktatni a napjaimba. Na, nem mintha olyan sokáig kellene várni ezzel, mert december közepétől kezdve egy hónapig szabadságon leszek, és egyáltalán nem kell dolgoznom. Sőt! Nemcsak haza látogathatok, hanem Toledoba és Asturiasba is készülök. Ha minden a terveim szerint alakul, akkor még a munkatársaim fiait is meg tudjuk látogatni a Pireneusok lábánál. Szóval panaszra semmiképpen nem lehet okom, lesz időm kipihenni a fáradalmakat! Újabban pedig az egyik segítőnket tanítom angolul, ami viszont elég szórakoztató. Első alkalom, hogy bárkivel is angolul tanuljak, de mindketten nagyon élvezzük. Azóta már a főnököm is jelezte, hogy neki is jól jönne egy angol tanár, de ő azért más szinten van. Mondjuk vele sokkal könnyebb lenne a dolgom, mert csupán beszélgetnünk kellene. Míg a másik úriember egyáltalán nem beszéli a nyelvet, és teljesen az alapoktól kell kezdenünk. Kíváncsi vagyok az eredményre!

A Magyarországra látogatás viszont igen kettős érzéseket kelt bennem. Egyrészt hihetetlenül boldog vagyok, végre láthatom a családomat, és együtt lehetek velük. Ezen kívül persze rengeteg dolgot szeretnék még megtenni, végülis már majd egy éve nem voltam otthon. Nem csak régi ismerősökkel szeretnék találkozni, hanem rengeteg zarándokkal is, akik kedvesek a szívemnek. Igazából nem is tudom, hogyan fogok tudni mindannyiukkal beszélni. Szóval nagyon várom ezt a rengeteg élményt, és bár túlságosan nem hiányzik a mi kis országunk, de mégis csak egy éve jártam ott utoljára. Emellett nagyon fontos még, hogy a családommal beszéljek, mert rengeteg dolgot kell elmondanom nekik. Igazából a Caminomon nagyon sok mindenre ébredtem rá, amit mielőbb meg kell osztanom velük. Annyira érzem, hogy egyre sürgetőbb, hogy beszéljek velük, de bármennyire is szeretném, még várnom kell ezzel.  Ugyan ők nem fognak túlságosan örülni a mondanivalómnak, mint ahogy nekem sem lesz könnyű, mégis túl kell esnünk mindezen.

A boldogság mellett azonban hihetetlen félelem tölt el. Emlékszem, amikor egy évvel ezelőtt utoljára jártam otthon, már akkor is minden oly távolinak tűnt. Az emberek, a gondolkodásuk, és egyáltalán, nem éreztem odavalónak magam. Most azonban még nehezebb a helyzet. Itt, Astorgában, be kell vallani, hogy egy álomvilágban él az ember. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy egy teljesen más világban. Egy olyanban, ahol nem rohan senki, ahol a napi gondok oly távolinak látszanak. Tulajdonképpen így nekem sincsenek ezek a mindennapos gondjaim, persze apróbb-cseprőbbek, azért akadnak. Már most tudom, hogy otthon egy más környezet vár. Egy olyan, ahol sajnos a többség negatívan látja a világot, ahol oly kevesen tudnak örülni. Félek visszacsöppeni ebbe a túlságosan materiális világba, ahonnan szinte már teljesen kiszakadtam. Tartok tőle, hogy ismét nem fogom megtalálni a helyem, igaz csak egy rövid időre. Azt is tudom azonban, hogy mindez csakis rajtam múlik, pontosabban nekem kell felülkerekednem ezen a problémán. Tehát inkább abból a szemszögből kell megközelítenem, hogy az én pozitivizmusom ragadjon át a többiekre. Nem lesz könnyű, de ha a mosolyommal csupán egy ember napját is szebbé teszem, már akkor is megéri!

Tegnap ismét egy kisebb csodában volt részem, pontosabban hatalmas ajándékot kaptam az égiektől. Az elmúlt pár napomat már magányban töltöttem, ami különös érzéseket keltett bennem. Ismét a magam ura vagyok, azt tehetek, amit a szívem diktál, nincsenek megkötések, senkihez nem kell alkamazkodnom, csakis saját normáimhoz. Mindez persze egy kissé sarkítva igaz, mert itt az albergueben az egész egyesületet képviselem, mégis szabad kezet kaptam az apróbb döntésekhez.  Az érkező zarándokok is mintha éreznék a változást, és ha lehet, még kedvesebbek. Azonban egy hölgy mégis magasan kiemelkedett a többiek közül; persze ez biztosan annak is köszönhető, hogy magyar volt. De ettől a ténytől eltekintve is egyszerűen lenyűgőző embert ismerhettem meg, akit szinte szájtátva hallgattam. Az ilyen személyiségeket imádom, akik érdekesek, gondolatokat ébresztenek bennem, és rengeteget tudok tanulni a velük való beszélgetésből. Sokszor csak hallgatom a nekem szóló üzenetet, amit egy másik ember történetének álcájába csomagoltak. Ismét felhívták a figyelmem arra a tényre, hogy igenis egy kicsit nyitottabbnak kell lennem az emberek felé, és nem szabad félnem tőlük. Sajnos ez a problémám továbbra is fennáll, nagyon nehezen bízom meg bárkiben is. Ami sajnos még rosszabb, hogy egy nagyon jó védelmi mechanizmust építettem ki a fájdalom elkerülése végett; ám mindez magában hordozza azt is, hogy sok örömet is kizárok az életemből. Azzal, hogy nem engedem túlságosan közel magamhoz az embereket igen sok fájdalmat elkerülhetek, de így nehéz mély barátságot kialakítani. Visszagondolva fiatal koromban egyáltalán nem ilyen voltam. Sajnos túlságosan sok rossz tapasztalatom volt, ami egészen odáig vezetett, hogy egyszerűen nem merek bizalmat adni senkinek. Azért remélem, hogy idővel felül tudok kerekedni a rossz emlékeimen, és ismét megtanulok hinni az emberekben. Mindenesetre köszönöm, hogy ismét valaki felhívta erre a figyelmemet. Illetve még más dologra is. A felszínességre. Arra, hogy az emberek nagy része csakis ezzel foglalkozik...miközben a mélyben teljesen más részletek bújnak meg. Gondolhatunk itt akár egy idilli kapcsolatra, ami igazából mégsem az; csupán annak tűnik. És hihetetlen munkába kerül fenntartani azt a látszatot, hogy minden tökéltesen működik. Ahelyett, hogy fogná magát az ember és továbbállna. Ehhez viszont nincs mersze, és inkább saját csapdájában vergődik akár éveken, akár egy egész életen át. Az én édesanyámnak volt bátorsága ott hagyni a „boldogtalanságát”, és előlről kezdenie az életét. Kevesen képesek minderre, inkább beletörődnek saját kínzásukba. Pedig csupán egy élete van az embernek, nincsen több esélyünk arra, hogy boldogok legyünk. Annak még mindig nem jött el az ideje, hogy én is megtaláljam a másik felemet. Tudom, hogy először egyedül kell békességet találnom, hogy ezután elég erős legyek egy jó párkapcsolathoz. Hogy senkire ne kelljen támaszkodnom, és hogy én se csak egy támasz legyek a társam számára.
Míg másfelől szintén a felszínességről árulkodik, ahogyan embereket megítélünk. Annyira nem veszük észre az igazi értékeiket. Túlságosan sokakat csakis a külső álca érdekel, és ha az éppen nem megnyerő, akkor a továbbiak már nem is érdekesek. Miközben olyan értékes emberek mellett haladnak el mindenféle figyelmet mellőzve, hogy az már fájó. Nekem is egy különleges emberrel kell megismerkednem, aki talán nem is erre a világra való. Pontosabban biztos, hogy nem. Bár még nem ismerem, de mindaz, amit hallottam róla egy különleges személyt sejtet. Annyira sajátos életstílusa, és gondolkodása van, ami már így láttatlanban is magával ragadott. Már most látom, hogy nem lesz mindenre elegendő a rendelkezésemre álló idő. Nagyon nehéz lesz mindent négy hétbe belesűríteni, hiszen annyi mindenkivel szeretnék találkozni. A családomon és a barátaimon kívül rengeteg zarándokkal is szeretnék beszélni, akik jártak nálam. Emellett pedig az itteni munkatársaim is eljönnek Magyarországra, ami rengeteg elfoglaltságot jelent. Persze a szó legjobb értelmében! Annyira örülök neki, hogy megmutathatom nekik a mi kis országunk legalább egy kis részét. Abban biztos vagyok, hogy jól fogják érezni magukat nálunk, legalábbis én mindent megteszek ennek érdekében!

Közelebb kerültem a lelki békémhez, ami annak is köszönhető, hogy az elkövetkező tíz napban teljes mértékben a magam ura leszek. Senki nem fogja megmondani, mit és hogyan kellene tennem. És mintha mindezt a zarándokok is megérezték volna; ma hihetetlenül kedves társaság gyűlt össze az albergueben. Teljesen a tavaly téli időszak jutott az eszembe, amikor is csupán tíz-tizenöt vándor töltötte nálunk az éjszakát, mindenkivel volt idő megismerkedni. Ma ismét közelítettünk ehhez a hangulathoz. Tegnap ezzel szemben meglepően sok, furcsa, vagy inkább sajátságos zarándok érkezett. Egyiküket még Santiagóból ismertem, de arra nem gondoltam, hogy itt fogunk találkozni. A francia hölgy/férfi – sajnos nem tudom melyik szóval illesem – elég mély nyomot hagyott bennem, nehéz lenne elfelejteni. Bár a mi alberguenkben sokkal kulturáltabban viselkedett, mint Santiagóban, meglepően könnyen kezelhetővé vált. Mindenesetre akkor is érdekes, amikor egy férfit lát az ember extrém női ruhában. De az embernek ezt is meg kell tanulnia a El Caminon; a legkülönfélébb embereket kezelni.

Ma lezárult egy időszak az életembe, amit legközelebb áprilisban kezdek újra. Mit is mondhatnék, már nagyon kellett ez a változás. Ma jobban végiggondoltam mindezt, és lehet, hogy ez is nyomta a szívem, pontosabban még most is nyomja, mert nem jutottam megoldásra. A legnagyobb probléma ugyanis, hogy valami olyat kellene megmondanom, amihez egyrészt semmi kedvem nincsen, másrészt nem is érzem, hogy jogom lenne. Másfelől viszont tudom, hogy igazam van, és az igazi segítséget csakis őszinteséggel együtt adhatok – már ha egyáltalán ez az én feladatom. Mégis, hogy jönnék én ahhoz, hogy bárkinek is felhívjam a figyelmét arra, amit magatol nem akar eszrewenni. Az embernek csupán egy élete van, azt pedig boldogan kell leélnie. Ám addig, míg egy kilátástalan helyzetben téblábol, nem fog előrébb jutni. És akkor csakis az örök kérdés marad meg arról, hogy miért is nem érzi jól magát! Ám mindez mostantól kezdve nem az én problémám...pontosabban eddig sem az enyém volt. Az enyém inkább az, félek bárkiben is megbízni, és bárkivel is mélyebb kapcsolatot kialakítani. Nem vagyok képes arra, hogy megadjam az embereknek a nekik járó bizalmat. Pontosabban, egy mélyebb barátsághoz, kapcsolathoz járó bizalmat. Könnyen barátkozó ember vagyok, aki viszonylag gyorsan képes beszédbe elegyedni bárkivel; ám mégis, ahhoz nincsen bizalmam, hogy akárkit közel engedjek magamhoz. Egyszer talán ezen is változtatni fogok, de ehhez még egy kicsit több időre van szükségem. A zarándokokkal egy teljesen sajátságos kapcsolatot lehet kialakítani, de ugye létezik egy világ a Caminon kívül is, amit már hajlamos vagyok elfelejteni. Na nem mintha annyira hiányozna, az élet valahogy sokkal egyszerűbb a zarándokok között, békességben az albergueben. Ám nekem is egy kicsit vissza kell csöppennem ebbe a másik, nagyon is valószerű világba; bár szerencsére csakis egy rövid időre!  

Egyik kedvenc “zarándokom” ajánlott nekem egy könyvet, amit most szerencsére sikerült elolvasnom. Igazság szerint mindenkinek a figyelmébe ajánlanám Eleanor H. Porter: Az élet játéka című könyvet, mindannyiunknak el kellene olvasnia. Egy kislányról szól, aki örömét leli az élet szinte minden percében. Ehhez pedig semmi egyébre nincsen szükség, mint minden egyes pillanatban azt keresni ,minek is örülhetünk. Mert mindig van valami apró kis dolog, ami derűre adhat okot. Még akkor is, ha ágyhoz kötött gyógyíthatatlan betegek vagyunk; bár igaz, akkor egy kicsit nehezebb feladat meglátni az élet vidám oldalát. Sajnos azonban manapság az emberek jósorsukban nem veszik észre azt a sok apró csodát, amivel körül vannak véve; és lassan már semminek sem tudnak örülni. Pedig mennyivel könnyebb lenne az élet, ha a legapróbb dolgoknak is úgy tudnának örülni, mint egy kisgyerek. A könyvet olvasva sokszor magamra ismertem, mert szerencsére én ehhez a kislányhoz hasonlóan élem a mindennapjaimat. Megpróbálom mindennek a pozitív oldalát észrevenni, és viszonylag nehéz a mosolyomat lehervasztani. Egy másik kedves zarándok egyszer megkérdezte tőlem, hogy itt tényleg minden ilyen csodás, és gondtalan. Akkor azt válaszoltam, hogy igen; de most már egy kicsit másképpen látom. Csakis tőlem függ, hogyan látom a környezetemet. Miután én egy pozitív ember vagyok, így mindent magam körül is ebben a fényben látok. De problémák persze, mint mindenhol, itt is akadnak. Az azonban csakis rajtam áll, hogyan viszonyulok mindezekhez. Mert ugyan fent is akadhatnék rajta, és kesereghetnék, mint azt oly sokan teszik is. Vagy pedig, mint mindenben, ebben is csak fel kell fedezni a pozitív oldalt! Olyan szép világban élhetnénk, ha mindenki a boldogságra törekedne! Vagy ha legalább egy kicsit jobban megelégednénk az élet ajándékaival, ha észre vennénk azt, mennyire is egyszerű boldognak lenni. Először is nem kellene feltételekhez kötni; mint például boldog leszek, ha lesz egy szép házam, ha lesz jó kocsim, vagy éppen sok pénzem. És egyáltalán miért is kötjük tárgyak meglétéhez a boldogságunkat? Ez persze csupán költői kérdés, annak viszont rettentően örülök, hogy én nem tárgyaktól remélem a boldogulást! Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az elmúlt pár napban én sem voltam a legjobban. Nem is tudom miért, de valahogy a sok jó mellett mégsem voltam százszázalékosan boldog. A Caminom alatt nagyjából rájöttem, mi nyomja a lelkem, sőt még talán azzal is tisztában vagyok mi a teendőm. Azt végképp tudtam, hogy az út alatt minden csupán megfogalmazódik az ember fejében, de az igazi változás csakis a hazatérés után következik. Én most itthon vagyok, egyelőre azonban csak kis lépésekkel haladok a cél felé. Mert hiába sikerült változtatni apróságokon, ha a fő kérdéssel nem haladok előrébb. Nem is olyan rég a családom is újabb próba elé állított, amit részben sikeresen vettem. Sikeresen kimondtam, illetve kiírtam nekik magamból mindazt, amivel fájdalmat okoztak. Ettől eltekintve azonban mégis megbántottak, pontosabban igen rossz érzéseket keltettek bennem. Olyan emlékeket jutattak eszembe, amelyeket nem szívesen idézek fel, most mégis kísértetiesen hasonló helyzetbe kerültem. Ismét át kellett élnem azt az érzést, amikor az ember eljön otthonról, és nem tud ugyanoda visszetérni. Ugyan most csak látogatóba utazom haza, mégis az „addigi életem” csupán dobozokban fog várni. Persze tudom, ezek csak tárgyak; másfelől most tisztában voltam vele, hogy mindez így fog történni. Mégis eszembe jutott mindaz, ami három évvel ezelőtt ennél sokkal érzékenyebben érintett. Akkor ugyanis fogalmam sem volt, hogy nem a családi házunkba fogok visszatérni, ahol felnőttem, ahova ezer emlék kötött. Hazatérésem után még egyszer jártam a családi fészkünkben, és legszívesebben sírtam volna. Egy üres ház várt, ahol mintha soha nem lakott volna senki. Mintha nem is ott nőttem volna fel, mintha nem is ott lettünk volna még egyszer régen, család. Helyette az életem apró kis részleteit dobozokba és zsákokba rakták, és ugyanaz történt velük, mint a családommal. Szétszórodtak, különböző helyekre kerültek, és egyszerre egy helyen már soha nem lesznek együtt. A legszörnyűbb mindebben az, hogy annak idején bármennyire is fájt mindez, nem mondtam el a családtagjaimnak. Most, hogy ismét hosszabb távon külföldön vagyok ugyanez ismétlődik meg; mintegy újból megkapom ugyanazt a leckét, hátha sikerül most jól megoldanom. Attól eltekintve, hogy különösebb jókedvre nem derített ez az esemény, úgy érzem, most megoldottam az előttem álló feladatot. Semmi egyebet nem kellett tennem csupán közölnöm szeretteimmel, hogy mindez mennyire rosszul érint engem, és meglehetősen hamar megértették. Csupán erre volt szükségem; hogy elmondhassam mi is fáj igazán, és hogy átérezzék a gondomat.

Másfelől egy kicsit egyedül érzem magam az utóbbi időben. Pontosabban nem is ez lenne a helyes megfogalmazás, ugyanis még most is túl sok ember van körülöttem. Mégis három ember különösen fontos számomra, mégsem tudok velük együtt lenni. Három ember, akik mind szebbé tették a napjaimat, és akik talán teljesen megértettek. Hirtelen úgy érzem, hogy nincs, akivel megbeszéljem a gondolataimat, aki egy kicsit a lelki társam lenne. Akivel őszintén beszélgethetek a megélt érzéseimről, és egyáltalán mindenről. Tulajdonképpen akivel igazán szeretnék beszélni, az az ország másik felén van, és szerintem csak tavasszal fogjuk látni egymást. Addig pedig csakis írni tudunk egymásnak, de egyelőre kénytelen leszek ennyivel is beérni. Lassan a munkatársaim is elhagynak, ami szintén kettős érzéseket kelt bennem. Egyrészt persze kicsit szomorú is vagyok, mert mégis csak együtt voltunk az elmúlt jó pár hónapban. Másfelől örülök is, mert senkihez nem kell majd alkalmazkodnom, és mindent úgy tehetek, ahogyan én szeretném. Persze nem fogok teljesen egyedül maradni, mert jönnek új segítők, de minden vissza fog zökkeni abba a kerékvágásba, ahogy egy éve, az érkezésemkor volt. Ismét lesz időnk beszélgetni a zarándokokkal, foglalkozni velük kicsit mélyebben is. Nem csak úgy, mint a nyáron, amikor ezer helyre kellett rohanni. Komolyan mondom, hogy feltűnően kevés most a munka, kezd hiányérzetünk lenni. Mindig azt képzeljük, hogy esetleg elfelejtettünk megcsinálni valamit, pedig nem; egyszerűen sokkal kevesebb a tennivaló. Ennek is köszönhetően viszonylag sok szabadidőnk van, amit most aztán végképp kihasználok. Egyrészt ugye elkezdtem a németet tanulni, ami tényleg elég szórakoztató. Azt be kell vallani, hogy a csoportunk, már csak a mérete miatt sem halad túl gyorsan; de legalább kezdenek előjönni az emlékeim a németről. Illetve átkerültem egy másik spanyolcsoportba, ami nem kifejezetten a külföldieknek szól. A helyi időseknek tartanak órákat, akik nem tudták elvégezni az iskolát fiatalkorúkban, és most tanulni szeretnének. Velük tanulok nyelvtant, matematikat, természettudományt spanyolul. Igazság szerint nagyon örülök ennek a lehetőségnek, mert az előző tanáromat bármennyire is imádtam, sajnos az óra az utóbbi időben nem volt a legjobb. Pontosabban nem a fejlődésemet szolgálta, mert mindig előlről kellett kezdenünk a tananyagot az új tanulók miatt. Itt azonban rengeteg újdonsággal találkozom, és ámulatba ejtő, hogy hatvan, hetven éves nénik hogyan készülnek fel az órákra. Arról nem is beszélve, hogy némelyikük angolra, vagy éppen informatikára jár!

Este ismét búcsúztatást tartunk, most egy ausztrál hölgyen van a sor, holnap pedig egy spanyol férfin. A héten megváltunk már a német munkatársunktól, és már túlságosan könnyedén esek túl mindezen. Mintha a szívem megtanulta volna, hogy nem szabad senkihez sem különösebben ragaszkodnia; a zarándokok csupán egy napig maradnak, a hospitalerok pedig csak napokat, jó esetben heteket töltenek velünk. A legfontosabb mégis az, hogy amig együtt vagyunk, addig maximálisan jól érezzük magunkat, és kihasználjuk minden egyes percet, amikor boldogok lehetünk!

Több, mint három hét után ismét visszacsöppentem a régi kis megszokott világomba, amit már nagyon hiányoltam. Igaz, egyelőre még egy kicsit ismét bele kell szoknom a mindennapokba, de ez igen könnyen fog menni. Ismét hospitalera vagyok, és újra a régi perspektívából nézhetek a zarándokokra. Ez már csak azért is érdekes, mert az elmúlt rövid időszakban a Caminora három különböző nézőpontból tekinthettem. Hospitalerából zarándok lettem, ami már önmagában is nagy különbség, ám a legnagyobb változás még csak ezután következett. Az utam végeztével ugyanis Valenciában voltunk egy konferencián, amit a Caminon dolgozó egyesületeknek, szervezeteknek rendeztek. Majd ezután kerültem vissza a hospitalera létbe, ami talán, majdnem hogy a legkedvesebb a szívemnek. Ezzel együtt most az albergueben is nagy változás következett be. Mikor útra keltem rengeteg zarándok volt nálunk, így sok munkánk is volt. Mostanra viszont olyan mértékben lecsökkent a számuk, hogy sokszor én magam is meglepődöm. Mondjuk ez teljesen normális az évnek ebben a szakaszában, és ezután csak még kevesebben lesznek. Rendesen furcsa, hogy most mindenre jut időnk, tudunk beszélgetni a vándorokkal, nem kell sehova sietnünk. Igazság szerint ez a kedvenc időszakunk mindannyiunknak. Teljesen más kapcsolatot lehet ilyenkor kialakítani, sokkal személyesebb a viszony köztünk. Ezzel együtt most már a saját dolgaimra is bőven jut idő, bár van is mit bepótolnom. Még a távozásom előtt neki kezdtem a német nyelvtanulásnak, és kimaradt az utóbbi három hét. Tehát most az időm nagy részében a spanyol mellett németül tanulok, aminek persze még nagyon az elején tartok. De a lelkesedés meg van, és talán ez a legfontosabb!

Valencia pedig egyszerűen varázslatos volt! Az ott töltött négy nap alatt, persze nem tudtuk teljesen megismerni a várost, már csak azért sem, mert rengeteg előadást hallgatunk meg a konferencián, és kevés szabadidőnk maradt. Viszont mindaz, amit láttam tényleg gyönyörű volt. A belváros telis tele van régi házakkal, csodás műemlékekkel, és hihetetlen, hogy milyen szépen fel vannak újítva. Sokszor Budapest jutott eszembe az építészeti stílusról, bár sajnos a mi kis hazánkban nincsenek így karban tartva az épületek. A régi stílus mellett a városnak van egy modern része is, és akkor még nem is beszéltem a kikötő mellett található extravagáns komplexumról. Ott aztán minden megtalálható az operaháztól kezdve a tudományos múzeumon és a botanikai kerten keresztül egészen egy óceonográfiai kiállításig. Utóbbiban egy négyórás látogatást tettünk, ami így is csak arra volt elegendő, hogy a legfontosabb látnivalókat megnézzük. A legegzotikusabb vízi állatokat nézheti meg ott az ember szinte a világ összes részéről, vagy éppen sétálhat egy víz alatti hetven méter hosszú alagútban, ahol körös körül egzotikus halak úszkálnak. Vagy egy másikban, ahol cápák veszik körül az embert; de ugyanígy meg lehet nézni a pingvineket, medúzákat, vagy éppen a delfinshow-t. Szóval összefoglalva tényleg lenyügöző, mindenképpen érdemes meglátogatni. De az egész várost egyszerűen muszáj felkeresni, mert fantasztikus. Maga a konferecia is nagyon érdekes volt, ráadásul számomra, miután előtte el sem tudtam képzelni, hogy a Caminonak létezik egy ilyen arca is. Egy olyan, ahol egyesületi elnök beszélnek az útról, de távol az alberguektől, távol a zarándokoktól. De ahogy ott ült az ember tudatosult benne, hogy teljesen logikus, hogy egy ilyen távlatból is kell nézni az útra, mert az ország szempontjából ez egy olyan jelentős dolog, ami szervezést igényel. Csak abba soha nem gondoltam bele igazán, kik is alakítják ki a Camino hátterét. Szerencsére most már erről is van egy kis fogalmam, de persze rengeteg tanulnivalóm van még. Másfelől szintén érdekes volt az albergue-k után egy hotelban ébredni, gálavacsorán részt venni, és Valencia „felett” reggelizni. A fogadásokon régi életem jutott eszembe, mert annak idején mi is éppen ilyeneket szerveztünk. Most viszont vendégként élvezhettem ki minden pillanatot, és bevallom őszintén, nem esett nehezemre! Ám utolsó nap, már igenis visszavágytam az én kis szobámba, a saját kis ágyamba, a megszokott kis világomba a zarándokok közé. Már hiányzott, bármennyire is jól éreztem magam, mind az úton, mind pedig az utazás alatt.

És a Caminom? Ez egy külön történet, aminek megírására még nem állok készen. Hagynom kell leülepedni a dolgokat, és egy kis idő távlatából tekinteni mindenre. Ha mégis röviden kellene beszélnem róla, akkor egy szó illene rá, még hozzá a csoda! Persze az El Camino, már önmagában is az, de mindaz, ahogy most én megéltem mégis kiemelkedő volt számomra. Olyan élményben lehetett részem, ami teljesen új volt számomra. Két hétig teljes hallgatásban lenni annak idején kicsit talán lehetetlennek tűnt, most azonban tudom, hogy ennél hosszabb távon sem okozna problémát; sőt! Még egyszer szeretnék így sétálni, de akkor lehetőség szerint messzebbről. A csend annyira megnyugtató, és ráébred az ember, hogy tényleg mennyire feleslegesen jártatjuk sokszor a szánkat. Az emberek egy része szinte kényszert érez arra, hogy beszéljen, a semmiről. Megtapasztalhattam milyen az, amikor nem kell mindebben részt venni, és be kell valljam, hogy igenis nehéz volt visszakerülni újra a „normális” világba. Eddig is szerettem egyedül lenni, de most úgy érzem, hogy még inkább megbecsülöm a csendet és a nyugalmat. Magányomban rengeteget tudtam gondolkodni, és hihetetlenül sok új gondolat jutott eszembe. Az is érdekes, hogy sokszor ugyanazon elmélkedtem, mint egy évvel ezelőtt, és most teljesen más konklúzióra jutottam. Saját életem végiggondolása nem volt egyszerű, de úgy érzem igen hasznos volt. A tapasztalataimat összefoglalóan mindenképpen le szeretném írni, ha eljön az ideje. Az egyik legfőbb változást azonban már most nyugtázni tudtam. Régi hibám volt, hogy sosem mondtam meg az embereknek, ha fájdalmat okoztak nekem. Mindig nyeltem egyet, és megpróbáltam úgy tenni, mintha mindez egyáltalán nem befolyásolt volna. Persze közben mélyen megérintettek az események, amit még magam elől is eltitkoltam. Utam végeztével lehetőségem nyílt rá, hogy őszintén megosszam egy régi bánatomat egy barátommal, amit nem volt könnyű bevallanom. Beismernem magamnak, hogy hibáztam, nem pedig meggyőzni magamat arról, hogy éppen miért cselekedtem helyesen. Majd pedig kiállni elé és mindezt szavakba önteni. De sikerült! Aztán, hogy mennyire értett meg, az  már másik kérdés, de az én szempontomból ez nem is fontos. Csupán az, hogy kimondtam, amit igazából érzek, bármennyire is nehéz volt. Minderről azonban majd bővebben is írok, amint úgy érzem, hogy eljött az ideje; egyelőre még nem. Addig is újra élem a hospitalerok csodás életét, boldogságban, békességben, távol a világi gondoktól!