Una hospitalera en Astorga

Több, mint három hét után ismét visszacsöppentem a régi kis megszokott világomba, amit már nagyon hiányoltam. Igaz, egyelőre még egy kicsit ismét bele kell szoknom a mindennapokba, de ez igen könnyen fog menni. Ismét hospitalera vagyok, és újra a régi perspektívából nézhetek a zarándokokra. Ez már csak azért is érdekes, mert az elmúlt rövid időszakban a Caminora három különböző nézőpontból tekinthettem. Hospitalerából zarándok lettem, ami már önmagában is nagy különbség, ám a legnagyobb változás még csak ezután következett. Az utam végeztével ugyanis Valenciában voltunk egy konferencián, amit a Caminon dolgozó egyesületeknek, szervezeteknek rendeztek. Majd ezután kerültem vissza a hospitalera létbe, ami talán, majdnem hogy a legkedvesebb a szívemnek. Ezzel együtt most az albergueben is nagy változás következett be. Mikor útra keltem rengeteg zarándok volt nálunk, így sok munkánk is volt. Mostanra viszont olyan mértékben lecsökkent a számuk, hogy sokszor én magam is meglepődöm. Mondjuk ez teljesen normális az évnek ebben a szakaszában, és ezután csak még kevesebben lesznek. Rendesen furcsa, hogy most mindenre jut időnk, tudunk beszélgetni a vándorokkal, nem kell sehova sietnünk. Igazság szerint ez a kedvenc időszakunk mindannyiunknak. Teljesen más kapcsolatot lehet ilyenkor kialakítani, sokkal személyesebb a viszony köztünk. Ezzel együtt most már a saját dolgaimra is bőven jut idő, bár van is mit bepótolnom. Még a távozásom előtt neki kezdtem a német nyelvtanulásnak, és kimaradt az utóbbi három hét. Tehát most az időm nagy részében a spanyol mellett németül tanulok, aminek persze még nagyon az elején tartok. De a lelkesedés meg van, és talán ez a legfontosabb!

Valencia pedig egyszerűen varázslatos volt! Az ott töltött négy nap alatt, persze nem tudtuk teljesen megismerni a várost, már csak azért sem, mert rengeteg előadást hallgatunk meg a konferencián, és kevés szabadidőnk maradt. Viszont mindaz, amit láttam tényleg gyönyörű volt. A belváros telis tele van régi házakkal, csodás műemlékekkel, és hihetetlen, hogy milyen szépen fel vannak újítva. Sokszor Budapest jutott eszembe az építészeti stílusról, bár sajnos a mi kis hazánkban nincsenek így karban tartva az épületek. A régi stílus mellett a városnak van egy modern része is, és akkor még nem is beszéltem a kikötő mellett található extravagáns komplexumról. Ott aztán minden megtalálható az operaháztól kezdve a tudományos múzeumon és a botanikai kerten keresztül egészen egy óceonográfiai kiállításig. Utóbbiban egy négyórás látogatást tettünk, ami így is csak arra volt elegendő, hogy a legfontosabb látnivalókat megnézzük. A legegzotikusabb vízi állatokat nézheti meg ott az ember szinte a világ összes részéről, vagy éppen sétálhat egy víz alatti hetven méter hosszú alagútban, ahol körös körül egzotikus halak úszkálnak. Vagy egy másikban, ahol cápák veszik körül az embert; de ugyanígy meg lehet nézni a pingvineket, medúzákat, vagy éppen a delfinshow-t. Szóval összefoglalva tényleg lenyügöző, mindenképpen érdemes meglátogatni. De az egész várost egyszerűen muszáj felkeresni, mert fantasztikus. Maga a konferecia is nagyon érdekes volt, ráadásul számomra, miután előtte el sem tudtam képzelni, hogy a Caminonak létezik egy ilyen arca is. Egy olyan, ahol egyesületi elnök beszélnek az útról, de távol az alberguektől, távol a zarándokoktól. De ahogy ott ült az ember tudatosult benne, hogy teljesen logikus, hogy egy ilyen távlatból is kell nézni az útra, mert az ország szempontjából ez egy olyan jelentős dolog, ami szervezést igényel. Csak abba soha nem gondoltam bele igazán, kik is alakítják ki a Camino hátterét. Szerencsére most már erről is van egy kis fogalmam, de persze rengeteg tanulnivalóm van még. Másfelől szintén érdekes volt az albergue-k után egy hotelban ébredni, gálavacsorán részt venni, és Valencia „felett” reggelizni. A fogadásokon régi életem jutott eszembe, mert annak idején mi is éppen ilyeneket szerveztünk. Most viszont vendégként élvezhettem ki minden pillanatot, és bevallom őszintén, nem esett nehezemre! Ám utolsó nap, már igenis visszavágytam az én kis szobámba, a saját kis ágyamba, a megszokott kis világomba a zarándokok közé. Már hiányzott, bármennyire is jól éreztem magam, mind az úton, mind pedig az utazás alatt.

És a Caminom? Ez egy külön történet, aminek megírására még nem állok készen. Hagynom kell leülepedni a dolgokat, és egy kis idő távlatából tekinteni mindenre. Ha mégis röviden kellene beszélnem róla, akkor egy szó illene rá, még hozzá a csoda! Persze az El Camino, már önmagában is az, de mindaz, ahogy most én megéltem mégis kiemelkedő volt számomra. Olyan élményben lehetett részem, ami teljesen új volt számomra. Két hétig teljes hallgatásban lenni annak idején kicsit talán lehetetlennek tűnt, most azonban tudom, hogy ennél hosszabb távon sem okozna problémát; sőt! Még egyszer szeretnék így sétálni, de akkor lehetőség szerint messzebbről. A csend annyira megnyugtató, és ráébred az ember, hogy tényleg mennyire feleslegesen jártatjuk sokszor a szánkat. Az emberek egy része szinte kényszert érez arra, hogy beszéljen, a semmiről. Megtapasztalhattam milyen az, amikor nem kell mindebben részt venni, és be kell valljam, hogy igenis nehéz volt visszakerülni újra a „normális” világba. Eddig is szerettem egyedül lenni, de most úgy érzem, hogy még inkább megbecsülöm a csendet és a nyugalmat. Magányomban rengeteget tudtam gondolkodni, és hihetetlenül sok új gondolat jutott eszembe. Az is érdekes, hogy sokszor ugyanazon elmélkedtem, mint egy évvel ezelőtt, és most teljesen más konklúzióra jutottam. Saját életem végiggondolása nem volt egyszerű, de úgy érzem igen hasznos volt. A tapasztalataimat összefoglalóan mindenképpen le szeretném írni, ha eljön az ideje. Az egyik legfőbb változást azonban már most nyugtázni tudtam. Régi hibám volt, hogy sosem mondtam meg az embereknek, ha fájdalmat okoztak nekem. Mindig nyeltem egyet, és megpróbáltam úgy tenni, mintha mindez egyáltalán nem befolyásolt volna. Persze közben mélyen megérintettek az események, amit még magam elől is eltitkoltam. Utam végeztével lehetőségem nyílt rá, hogy őszintén megosszam egy régi bánatomat egy barátommal, amit nem volt könnyű bevallanom. Beismernem magamnak, hogy hibáztam, nem pedig meggyőzni magamat arról, hogy éppen miért cselekedtem helyesen. Majd pedig kiállni elé és mindezt szavakba önteni. De sikerült! Aztán, hogy mennyire értett meg, az  már másik kérdés, de az én szempontomból ez nem is fontos. Csupán az, hogy kimondtam, amit igazából érzek, bármennyire is nehéz volt. Minderről azonban majd bővebben is írok, amint úgy érzem, hogy eljött az ideje; egyelőre még nem. Addig is újra élem a hospitalerok csodás életét, boldogságban, békességben, távol a világi gondoktól!