Una hospitalera en Astorga

A hetem nagyon mozgalmasra sikerült, ami persze a zarándokok számának is köszönhető. Érdekes, mert úgy gondoltuk, hogy most egy kissé kevesebben lesznek, ugyanis hétfőn volt Szent Jakab napja. Feltételeztük, hogy az emberek ekkor Santiagóban szeretnének lenni, mert nagy fiestát rendeznek az ország védőszentjének tiszteletére. Elég nagyot tévedtünk, mert este hatra teljesen betelt az albergue, ami nem kis teljesítmény, mert amióta kész lett két új szoba még több ember fér el nálunk. Ehhez képest hétfőn az összes létező helyen matracok voltak a földön, és így is el kellett küldenünk a zarándokokat. Sajnálatos, már csak azért is, mert mi is megemlékeztünk Santiagó napjáról. Délután egy római körútra invitáltuk a vándorokat, ami Astorga fontos maradványait mutatja be az első századból. Ez az egyik kedvenc programom a városban, mert egy teljesen más világba kalauzolják el a résztvevőket. Ezután pedig közösen mentünk misére, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy egy masik hospitalerowal együtt helyeztük el Szent Jakab tiszteletére a virágot az oltár elé. Elég megható érzés, hogy fél éve töltöm itt a napjaimat, és ennyire befogadtak maguk közé a helyiek, tényleg úgy érzem, hogy otthon vagyok köztük. Sokkal inkább, mint bárhol máshol, ahol eddig éltem. Az estét pedig vacsorával zártuk, amin ha lehet még furcsábban éreztem magam. Gondolatban régi munkahelyemen voltam, ahol ennél sokkal nagyobb és nehezebb rendezvényeket kellett szervezni. Ahhoz képest ez tényleg csak egy kis baráti összejövetel volt, arról nem is beszélve, hogy én is részese lehettem. Mindez persze annak idején elképzelhetetlen volt, mint ahogy az is, hogy együtt beszélgessünk, együnk a vendégekkel. Ha elgondolkodom azon, mi is hiányzik otthonról, sajnos nem sok minden jut az eszembe, persze a családot leszámítva. Amire viszont mégis jószívvel emlékszem, az a rengeteg program, amit szerveztünk; a konferenciák, a borvacsorák, a fogadások. És az esküvők, amikor egy fiatal pár egyik legfontosabb napját tettük felejthetetlenné. Most ugyanezt a boldogságot látom szinte minden nap magam körül, tehát egy pillanatig sem bánom, hogy ennek a csodának a részese lehetek.

A hét második fele pedig még további programokban is bővelkedett, ugyanis most római kori játékokat rendeznek Astorgában. Annak idején a római csapatok idejövetelükkor a helyi, asturiaikkal kerültek összetűzésbe, és ezt elevenítik fel minden évben. A város parkjában állomásoznak a római és a helyi csapatok, és öt napon keresztül ebben a táborban is élnek. Emellett pedig különböző bemutatókon eljátszák az akkori eseményeket. Ma például az astorgaiak és a rómaiak játékos összecsapására került sor, melynek szintén aktív résztvevője lehettem. A közönség egy része a római seregeket, és az astorgai csapatokat buzdította korhű ruhában. A főnököm pedig meglepett egy római jelmezzel, így a családjával együtt mentünk a Plaza del Torroshoz, ahol idén az astorgaiak győzedelmeskedtek.

Magyarokban mostanság sem szenvedek hiányt, öt nap alatt nagyjából huszan érkeztek otthonról. Ami viszont sajnálatos, hogy honfitársaim most is egy kissé elkeserítettek, már ami az összetartást illeti. Bár nem is értem miért csodálkozom ezen, megszokhattam volna, hogy nálunk ez már csak így megy. Ennek ellenére ismét fantasztikus embereket ismerhettem meg, és némelyükkel tényleg úgy beszélget az ember, mintha régi barátokkal találkozna. Ami viszont sokszor elszomorító, hogy másnap mindenki távozik, és nagy valószínűséggel sosem látjuk egymást újra. Viszont másnap újabb és újabb zarándokok érkeznek, akiktől mindig tanulhat valami újat az ember! Gondolataim, és egyáltalán a kis életem lassan visszakerül a régi kerékvágásba, ami persze jó is, meg nem is. A konzekvenciákat levontam, ismét tanultam valami újat magamról. Be kell látni, hogy talán mégsem vagyok olyan erős, mint gondoltam, és bőven van még hova fejlődnöm. De mindenesetre ismét szükségem volt arra, hogy szembetalálkozzam mindezzel, mert csak így tudom alakítani a saját személyiségemet. Nagyban megkönnyíti ezt a folyamatot,  ha időnként észreveszem, hogy mi az, amin változtatni szükséges. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy a nem véletlenül alakul így a sorsom, tehát mindennek van értelme, még ha most nem is vagyok tisztában mindezzel. Így tehát kénytelen vagyok mindent pozitívan és egy hatalmas mosollyal fogadni!