Una hospitalera en Astorga

Újból távozni fog az egyik kollegánk, így japán társaság nélkül maradunk. Helyette viszont két segítség is érkezik, egyikük régi hospitaleronak számít, aki most a feleségével együtt fogja nálunk tölteni a napjait. Végülis, meg lehet szokni lassanként ezt a folyamatos  körforgást, jönnek - mennek a hospitalerok, csupán hárman maradunk itt szinte állandóra. Már csak ebből kifolyólag is egészen különleges kapcsolat alakul ki köztünk, olyan mintha egy családot alkotnánk. Nem mintha a többiek nem lennének ennek a famíliának a részei, de más, amikor már jó pár hónapja együtt töltjük a napjainkat. Megismertük egymást, tudjuk a másik szokásait és mániáit is. Azt persze be kell látni, hogy mindannyiunknak meg van a maga kis rigolyája, persze ebbe magamat is beleértem. A legszebb mégis az, hogy így is teljesen el tudjuk fogadni egymást. Szerencsére a munkatársam utolsó napjait is sikerült széppé varázsolni. Egy kicsit aggódtam, mert elég nehéz vele kommunikálni, illetve szinte csak velem tud beszélgetni. Az angolja is bőven hagy kivetnivalót maga után, spanyolul pedig egyáltalán nem beszél. Mégis meg tudtuk találni a közös hangot, sokszor beszéd nélkül is. Ehhez hozzájárult az is, hogy a napokban szinte mindig csak velem dolgozott, megmutattuk neki a csokoládémúzeumot, a paellával, amit a másik hospitalera készített pedig teljesen levettük a lábáról. Tehát mindent megpróbáltunk, és szerintem sikerrel is jártunk. Ma még az én feladatom lesz kikísérni a vonatállomásra, hogy búcsút vegyünk egymástól. Mindaddig, amig Japánba nem látogatok, ugyanis egyszerűen  muszáj látnom ezt az országot minden csodájával együtt!

A zarándokok száma továbbra sem csökken, mint ahogy a magyaroké sem. Ugyan most nem érkezett minden nap honfitársam, de nem szabad telhetetlennek lennem. Nincs annál nagyszerűbb érzés, mint amikor már úgy érkeznek meg, hogy személy szerint engem keresnek, vagy amikor e-mailt írnak, hogy mi történt velük a Camino után. Persze ezt egy kicsit nehéz átéreznem, mert nem tudom milyen érzés, amikor az ember hazamegy ebből a csodából, és utána vissza kell zökkenie a megszokott kis világába. Én nagyon távol kerültem mindettől. Mintahogy mindentől, ami előtte jellemzett. Mindezt egy cseppet sem bánom; és örülök annak, hogy itt sikerült megtalálnom a boldogságomat. A város főterén ülve éppen azon gondolkodtam milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, és csakis az emberek segítésével kell töltenem a napjaimat. Egy olyan társaságban, ahol mindenki örül a  másiknak, ahol nem panaszkodnak állandóan, és ahol a legapróbb dolgokat is értékelik. Egyre több embert ismerek meg, és be kell látni, hogy mindannyian telis tele vagyunk problémákkal, régi sérelmekkel; mindenkinek meg van a maga kis története. A Camino pedig az a hely, ahol mindez senkinek sem számít, senkit nem érdekel, már abban az értelemben, hogy itt senki nem ítél el senkit. A zarándokok szemléletmódja teljesen sajátos, itt levetkőzik a társadalmi megköttéseket, és mindenkibe csakis az embert látják. Nagyrészük azért érkezik, hogy az egész életük során összegyűlt feszültséget feldolgozzák, vagy éppen, hogy a helyére tegyék az eseményeket. Mi pedig ebben próbálunk meg segíteni mindazzal, hogy megteremtjük a mindehhez szükséges körülményeket!