Holnap lesz az utolsó munkanapom, és hétfőn végre valahára útra kelhetek! Tényleg nem tudom elhinni, hogy ismét elindulhatok Santiagó felé. Most azonban már teljesen másképpen fogom megélni a Caminomat; egy merőben újfajta élményben lesz részem! Ezt az utamat ugyanis teljesen magamnak akarom szentelni, és miután érzem, hogy valami még nyomasztja a lelki világomat, így részben ennek fogok utána járni, még hozzá nem is akármilyen módon! A csend világába burkolózva nem csak önmagamat ismerhetem meg mélyebben, hanem a környezetemmel is sajátos kapcsolatot alakíthatok ki. Mi mindent tudunk megosztani másikkal szavak nélkül, mennyit árul el egy apró mosoly, vagy éppen egy hatalmas ölelés. És egyáltalán, mi mindent hoz elő az emberből az, hogy két héten keresztül nem kommunikál a külvilággal, csakis a saját lelkével. Tudom, hogy most éppen erre van a legnagyobb szükségem, hogy egy kicsit magam legyek, és végiggondoljam mindazt, ami még megoldásra vár. Nem tudom milyen eredményre fogok jutni, de úgy érzem ennyivel tartozom a saját bensőmnek.

A hátizsákom már nagyjából készen van, holnap még dolgozom egy napot, azokkal a zarándokokkal, akik valószínűleg az én utamat is végig fogják kísérni. Búcsút veszek az itteni kis családomtól, ami már egy báttyal is gazdagodott, és elindulok életem talán legérdekesebb útjára. Már pontosan tudom hol szeretnék aludni, melyek azok az apró falvak, melyekben  a tömegtől távol megszállhatok. Álmaim beteljesülésének színhelyét is fel fogom keresni, mely hozzá fog segíteni, hogy rájöjjek, mennyire valósak a megérzéseim. A Caminom legvégén pedig találkozhatok egy régi zarándoktársammal, aki szintén úton van Santiagó felé. Napra pontosan ugyanakkor fogok Szent Jakab sírjához érni, mint egy évvel ezelőtt, de hogy mennyi minden történt ez idő alatt, azt nem tudom szavakba önteni. Bár tulajdonképpen nem is kell, mert mindent a szívemben, a lelkemben és az emlékeimben őrzöm!

Buen Camino!