Una hospitalera en Astorga

Az utóbbi két nap a muzsika jegyében telt. Tegnap a nemzeti ünnep tiszteletére a katedrálisban tartottak koncertet, ami lenyűgöző volt. Már maga a környezet is magával ragadó, de a koncert is fantasztikus volt. Azt be kell vallanom, hogy a latin nyelvű darabok, azért jobban a szívemhez szóltak, mint a  német nyelvűek, de ebben talán nincs semmi meglepő. A német nem a dallamosságáról híres. Ma pedig a mellettünk lévő kertben hallgattam ismét a városi zenekar nyilvános próbáját, miközben a naplemenetét csodáltam.

Az alberguet pedig a végletek jellemzik, egyik nap az egyik épületrész üresen marad, míg másnap a másik albergueben is alszanak. Ma éppen a nyugalmasabb nap volt, amit azért nem bántam; de már most tudjuk, hogy holnap bolondok háza lesz. Ugyanis két napja Leonban már délután teli volt az albergue, ez pedig azt jelenti, hogy nálunk is hasonló tömeg várható. Magyarok persze szinte minden nap vannak, az összetételük azonban vegyesnek mondható. Tudom, nem lehet mindenki hozzám közel álló, és örülök is minden honfitársamnak, de azért mégis van egy pár kedvenc!

Ismét távozott az egyik munkatársam, helyette viszont kettő másik érkezett Madridból. Mindkét úriember nagyon aranyos, bár ennyi idő alatt persze nem lehet senkit megismerni. Egyáltalán mennyi idő szükséges ahhoz, hogy valakit igazán kiismerjünk; már ha egyáltalán ilyet ki lehet jelenteni. Én ebben sajnos nem vagyok éppen a legjobb, túlságosan hiszékeny és naiv voltam mindig is, a helyzet azóta sem javult sokat. Mindig mindenkiről a legjobbat feltételezem, és valóban hiszek abban, hogy a lelke mélyén szinte mindenki jó ember. Ebből a felfogásból kifolyólag pedig, szinte egyenesen következik, hogy nagyon sokat kellett csalódnom az emberekben. Hiába, ezen a hozzáálláson nehéz változtatni, maximum kissé óvatosabbá tudok válni, bár mostanság egy teljesen más közeg vesz körül, ahol kevésbé kell tartani az emberektől. És ki tudja, talán majd egyszer, újra képes leszek megbízni az emberekben.

Nem elég, hogy én magam is azt gondolom, hogy egyszerre két személyiség rejtőzik bennem, ma erre a munkatársam is felhívta a figyelmemet. Pontosabban, ő úgy fogalmazott, hogy két eltérő arcomat ismeri. Az egyik egy komoly, felelősségteljes,  megfontolt személy; aki sokkal idősebbnek tűnik a koránál, és már sok mindenen keresztülment, sőt, talán túlságosan is. Míg a másik oldalom szintén bennem él egy gyermek, a maga kis szeleburdiságával, csak sajnos mindez már kevés alkalommal tör elő belőlem. Furcsa volt mindezt az ő szájából hallgatni, már csak azért is, mert a történetemet egyikük sem ismeri. Nem tudják, min kellett keresztül mennem, vagy éppen milyen körülmények alakították ilyenné a gondolkodásomat.  Persze minderre még én magam sem találtam meg a választ, de szerintem jó úton haladok a megoldás felé. Sokszor elmélázok mi lett volna, ha annak idején máshogy alakulnak az események. Például, ha nem kezdek el dolgozni tizennégy éves koromban, hanem gondtalanul és szabadan töltöm el az iskolán kívüli időt. Vagy, ha mondjuk korombeli barátok vesznek körben, akik a lehető legjobb példát mutatják nekem, vagy legalábbis jobbat, mint, amit láttam. És mennyit változtattak volna az eseményeken, ha egyáltalán „normális” körülmények között nővök fel. Persze, mit nevezünk normálisnak, de mondjuk egy biztos családi háttér mindenképpen szükséges hozzá. Vagy éppen mi történt volna, ha egy kicsit jobban odafigyelnek rám, és jobban aggódnak értem. Persze a sort még bőven tudnám folytatni, de a lényegen mit sem változtat; itt vagyok, és együtt kell élnem mindezzel. A választ azonban így talán könnyebben meg kapom a kérdéseimre, azaz, hogy miért is kellett ennyire hirtelen felnőnöm, és mennyire nem tudtam alkalmazkodni a körülményekhez. Bár, hogy is tudna egy tinédzser egyik pillanatról a másikra felnőtté válni. Pedig muszáj volt, és sajnos nem is sikerült a legjobban. De most már elég érett vagyok ahhoz, hogy kijavítsam a hibáimat. Arra azért ráébredtem, hogy még mindig nem vagyok olyan erős, mint amilyen szeretnék lenni, de az összes hibájából tanulhat az ember. Az élet, úgyis egy folyamatos tanulás, ahol az összes szituáció valami újat tanít meg nekünk. Jó esetben az első lecke után már nem követjük el ugyanazt a hibát, de sok esetben rengeteg ismétlésre van szükségünk. É persze az sem mindegy, hogy milyen tanáraink voltak, én sajnos nem kaptam éppen a legjobbakat!