Una hospitalera en Astorga

Rendesen furcsa, hogy lassan három napja egy magyar sem volt az albergueben. Bár önmagában már az is furcsa, hogy pár napja nincsen sok zarándok nálunk, egyszerűen nem értem miért. Hozzá kell azonban tenni, hogy jól esik azért egy kicsit a pihenés...vagyis még most sem szenvedünk hiányt a munkában, de más, mint a megelőző időszakban volt. Persze a téli hónapokhoz képest még most is hihetetlenül sok zarándok érkezik! És újabb hospitelara fog távozni, bár ez most éppen nem fog érzékenyen hatni rám. Egy kanadai hölgyről van szó, aki annyira nem lopta be magát egyikünk szívébe sem. Egy olyan sajátságos stílusa van, amit elég nehéz megszokni. Egy dolgot szeretem volna csupán tőle, hogy viszonozza a mosolyomat, ezt elértem; aztán, hogy mennyire őszintén, arról azért lennének kétségeim. Arra azonban rá kellett jönnöm, hogy elég komoly problémái vannak, amiket csak nehezen, némi alkohol segítségével tud orvosolni. Tulajdonképpen nem tudom min kellett keresztülmennie, az meg végképp nem az én dolgom, hogy bárki felett ítélkezzem. Ehhez aztán végképp nincsen semmi jogom; pláne úgy, hogy én sem szeretném, hogy engem elítéljenek. Mindenkinek meg van a maga kis története, bár ha jobban belegondolok itt elég speciális emberek gyűlnek össze. Már csak azért is, mert a Caminon elég sok emberrel találkozhatunk, akik valamilyen terhet hoznak magukkal. Ez alól persze a hospitalerok sem kivételek, sőt! Elég furcsa emberekkel kellett már együtt dolgoznom, de ez is megtanított arra, hogy az embereket minden körülmény ellenére el kell fogadni, köztük engem is! Ahogy egyre jobban gondolkodom, egyre inkább világossá válik, hogy mi nyugatalanít. Nem sikerült ugyanis lezárnom a múltamat. Hiába gondoltam, hogy mindent átgondoltam, rá kellett ébrednem, hogy közel sem értem a gondolataim végére. Nagy köszönettel tartozom a sorsnak, hogy felhívta erre a figyelmemet, mert a jövőmmel már tisztában vagyok, ám egy valami még nyugtalanít, és ez mindaz, ami mögöttem van. Azt hittem, hogy már megbocsájtottam magamnak, és új életet kezdhetek, de egyre inkább rá kell ébrednem, hogy mindez nem ilyen egyszerű. A megbocsájtás más ember részére is nehézkes dolog, már ha nem felszínesen szeretnénk mindezt elintézni; hát még saját magunk felé! Gondoltam, mindezzel könnyen megbírkózom, gondolkodom az átélt dolgokon, és máris bocsánatot nyerek. Ám mindez ennél sokkal bonyolultabb! Ugyanis túlságosan sokat hibáztam, még pedig olyan lényeges dolgokban, amikben az embernek ki kellene tartania az elvei mellett. Már ha vannak ilyenek! Egyre inkább bebizonyosodni látszik, hogy még korántsem értem az utam végére. Legjobban úgy tudnám megfogalmazni, hogy eljöttem az első Caminora, ami megmutatta számomra a jövőt, és egy kis bepillantást engedett a múltamba. Most pedig másodszor is útra kelhetek, ami már csakis rólam fog szólni. Azt már tudom, hogy mit kell tennem az elkövetkező tíz évben, tehát most teljesen az elmúlt dolgokra koncentrálhatok. Mert ez az, ami még nyugtalanít! Ez az egyetlen dolog, ami még megoldásra, átgondolásra vár! Ennek érdekében egy nem mindennapi Caminora indulok, hanem egy olyanra, amelyen nem kell foglalkoznom a környezetemmel, csakis saját magammal.