Una hospitalera en Astorga

A mai napomra nehezen találok jelzőt, mert még a tökéletes szóval sem tudom leírni mindazt a sok jót, amiben részesültem. A reggelemet egy magyar lány társaságában kezdhetem, aki még egy levelet is írt nekem, hogy mennyire jól érezték magunkat nálunk. Azt hiszem ennél nagyobb öröm nem is érhet, mint amikor tudom, hogy valaki valóban otthon érezte magát az albergueben. És látni azt, hogy mennyire örülnek egy forró kávénak tényleg lenyűgöző! Ez az egyik dolog, amit imádok itt, hogy mindenki még a legapróbb dolgokat is értékeli; mindennek megváltozik a súlya. Itt tényleg egy más világban élhet az ember, ahol teljesen átformálódik az értékítélete. És amint elkezd a legkisebb ajándéknak is örülni, csak egyre többet kap mindebből. Mint, ahogy történt mindez, ma velem is!

A legelső és egyben talán a legfantasztikusabb hír, hogy egy hölgy felkeresett az albergueben, akinél minden kedden szoktam vásárolni a piacon. Ugyanis van egy fia, akinek angol tanárra lenne szüksége, és arra gondolt, hogy esetleg foglalkozhatnék én is vele. Ennél jobb dologgal meg sem kereshetett volna. Ugyan nem vagyok angol tanár, de a fiúnak csupán arra van szüksége, hogy gyakorolja a nyelvet, legyen kivel beszélgetnie, és egyáltalán meg merjen szólalni. Vicces, hogy talán éppen tegnap gondolkodtam erről, és hogy mennyire boldog voltam attól, hogy a japán hölgyekkel sikerült szót értenem. Ebből is gondolom azt, hogy ezt a feladatot nekem találták ki. Hozzá kell tenni azt is, hogy mindezt nem ingyen kérik tőlem, bár én pénzt nem szeretnék elfogadni. Bőven megelégszem azzal, ha a szokásos bevásárlásomat, ily módon fedezhetem. Mindenesetre megbeszéltük, hogy mindez júliusban válna aktuálissá, de már nagyon várom. Amúgy pedig fantasztikus, hogy ilyen ajándékot kaptam, egyszerűen semmit nem kellett tennem mindezért, minden magától alakult így. Most már csak élnem kell a lehetőséggel, ami nem csak a fiú számára lehet hasznos, hanem az én angol tudásomat is fejleszteni fogja.

Mindezek után pedig a japán kollegáim nyújtottak segítséget nekem. Már régóta meg szerettem volna tanulni sushit készíteni, de sajnos soha nem volt rá lehetőségem; viszont most egyszerre három japánnal is együtt lehetek. Tehát ma, végre valahára elsajátítottam a sushi gyártás mesterségét, és be kell valljam nem ördöngőség. Persze oda kell figyelni pár alapszabályra, de amúgy csak a képzelet szab határt a variációknak; abban ugye pedig nincs hiány! Már alig várom, hogy én is elkészíthessem a saját ízlésvilágomhoz leginkább passzoló sushit; most már csak az alapanyagok lelőhelyét kell felkutatnom. Persze mindenkinek elnyerte a tetszését, nem csak nekem. A konyhánk most nagyon internacionálissá vált, mindenki főz valamit, ami a saját hazájára jellemző. Pénteken nekem ugyan muszakát kell sütnöm, ami nem tipikusan magyar étel, de a hétvégén valami magyarosat is kell főznöm. Sajnos a helyzetemet nehezíti, hogy viszonylag nehéz alapanyagot találni, illetve, hogy a japánok ízlésvilága elég távol esik a miénktől. Nagyon egészségesen esznek, általában könnyű éteket, szóval a pörköltöt, vagy a gulyást nem biztos, hogy szeretnék; aztán ki tudja.

Segitonk is meglepett egy kis ajándékkal, ugyanis készített nekem egy újabb bútordarabot. A szobabútorom anyagából barkácsolt egy keretet egy nagy tükör köré, és ezzel lepett meg. Persze erre egyáltalán nem számítottam, és így a szobám aztán már tényleg kezd tökéltessé válni. Este pedig egy különleges japán masszázst kaptam, aminek egyszerűen nem tudom megjegyezni a nevét, de nem is igazán masszázs, hanem valami speciális technika. Bizonyos pontokra fejtenek ki erősebb nyomást, ami az adott pillanatban nem a legkellemesebb érzés, de végül elmúlik minden fájdalom az ember hátából.

A napom másik meglepetése egyrészt a zarándokok száma volt, ugyanis majdnemhogy betelt az albergue. Szabad ágyunk már nem is volt, a szalonban elhelyezett matracokból is csupán négy maradt üresen. Amióta itt dolgozom, még soha nem feküdtek matracokon a zarándokok, tehát ez egy merőben újfajta élményt jelentett. De ami még ennél is fantastzikusabb, az a magyarok száma volt, ugyanis rekordot döntöttek, tizenegyen érkeztek. Már tényleg nem akartam elhinni, hogyan gyűlhettek össze ennyire egy napra; persze a kollegáim most is kitörő örömmel fogadták az érkezésüket. Egyszerre sajnos nem tudtam mindannyiukkal foglalkozni, illetve ennyi embert nem tudok megvendégelni, de amiben tudtam segítettem nekik. Egyikükkel például sétálni mentünk a városba, és megmutattam neki egy-két dolgot, bár hozzá kell tenni, hogy a városról nem sokat beszéltünk. Sokkal inkább saját tapasztalatainkat, caminós élményeinket osztottuk meg, de azért mégis csak bejártuk Astorgát. Az idegenvezetéstől azért mindez még távol volt, de első alkalomnak teljesen megfelelt. Az azonban még biztos, hogy igen sokat kell még gyakorolnom! Tényleg hihetetlen, hogy ennyi honfitársam vesz részt most a Caminon, már most kíváncsi vagyok, hogy holnap mennyien fognak érkezni!