Una hospitalera en Astorga

Gyorsan elrepült ez a majd két hét, és az életem lassan visszazökken a régi kerékvágásba. Bár ha igazán pontos akarok lenni, akkor mégsem a megszokott világomba csöppenhetek vissza. Az elkövetkező pár napban egy új hospitalero biztosítja a jó hangulatot, aki ez esetben nem az én családomból került ki, de azért rokoni szálak fűzik az alberguehez. Számomra ennél jobb társaságot keresve sem találhattak volna; egy olyan srácról van szó, aki harminc éves kora ellenére még mindig egy álomvilágban él. Már csak ezért is hihetetlenül közel áll a szívemhez, arról nem is beszélve, hogy folyamatosan mosolyog, és mindig jókedvre deríti az embert. Éppen ilyen barátokkal szeretném körbevenni magam, akiknek pozitív kisugárzása az én napomat is még szebbé teszi. A hétvégén pedig az eddigi spanyol létem legfantasztikusabb estéjét tölthettem el Leónban. Maga a város is lenyűgöző, az éjszakai életéről nem is beszélve! A spanyolokat a fiesta terén amúgy sem kell félteni, de tényleg magáért beszél az utcákon hömpölygő tömeg, és az önfeledten szórakozó fiatalok látványa; ezen még az sem változtat, hogy így érzi az ember, hogy kicsit elrepült az idő.

Az utóbbi napokra visszatérve tényleg fantasztikusan alakultak, és rengeteg apróságra hívták fel a figyelmemet. Talán az egyik legfőbb, hogy ismét tudatosult bennem, hogy milyen kivételes helyzetben lehetek, hogy itt tölthetem a napjaimat. Nincsen kötelezettségem, ami helyhez kötne, és könnyebben tudok változtatni az életemen, mint sokan a környezetemben. Hát még ha az ember nem is biztos benne, hogy merre szeretne tovább indulni. Sok esetben két út létezik; az egyiket az ember szíve súgja, míg a másikat az eszével gondolja. Ki tudja melyik a helyes? Mindenkinek magának kell eldöntenie, de véleményem szerint soha nem lehetünk boldogok, ha csupán az eszünkre hallgatunk. Persze nem vághatunk bele minden őrültségbe, vannak ésszerű határok; de ha csak az eszünk után megyünk, akkor lehet, hogy éppen a boldogságunktól fosztjuk meg magunkat a racionalitás mögé bújva. Persze senki sorsa felett nem ítélkezhetünk, és még csak azt sem mondhatjuk meg, hogy esetében hogyan kellene alakítani az életet. Véleményünket azonban igenis el kell mondanunk, bármennyire fáj is ez a másik félnek. Ezt a feladatot az elmúlt napokban kitűnően teljesítettem, sőt szinte meglepően túlszárnyaltam magam. Az eredményt azonban nem tudom hogyan fogom nyugtázni. Ugyanis vannak esetek, amikor egyszerűen nem lehet okosnak lenni, és semmi jó tanácsot nem lehet adni. Már csak azért sem, mert nem vagyunk tisztában a körülményekkel. A legdurvább azonban az, hogy sokszor a saját szituációnkkal sem jutunk dűlőre; nem tudjuk miért is váltunk olyanná, amilyenek éppen vagyunk. Hát még ha egy másik család életében kellene segítséget nyújtani, annyi kis apró momentum alakítja az egyes személyek gondolkodását. Olyan apró mozzanatok, mondatok melyek csak egy kisfiúban maradtak meg, az anyuka rég nem is emlékszik rá; mégis most meghatározó kettőjük viszonyában. Fantasztikusak azonban ezek a beszélgetések, én magam is olyan sokat tanulok belőle, mindig valami új konklúzióra jutok a saját életemmel kapcsolatban is. Mindig egy új részletet fedezek fel a múltamban azzal együtt, hogy tudom, még közel sem értem a végére! De most már tényleg csak egy pár nap és újra útnak indulhatok; már alig bírom kivárni!

Az astorgai létem ismét magától haladt előre az útján. Elintéződött, hogy felvettek az astrogai lakosok névjegyzékébe; sőt még szavazni is mehetek. Na nem mintha a politika annyira érdekelne, vagy bármi információm lenne a témával kapcsolatban. De mégis, az ember most már tényleg kezdi helyi lakosnak érezni magát. A rendőrség után már a városházán is nyugtázták az állandó lakcímemet, és lassan a véradó kártyámat is megkapom. Emellett pedig a héten elkezdtem a német tanfolyamot, ami igen szórakoztató. Egyben fantasztikus, hogy majd egy évvel ezelőtt szinte még spanyolul sem beszéltem,  most pedig egy új nyelvbe vágok bele, amit castellánul magyaráznak el nekem! Kíváncsi vagyok milyen eredményre jutok majd vele, bár most egy pár órát ki kell hagynom, de amint visszatértem máris ott folytatom, ahol abbahagytam.

Az albergue persze továbbra is nagy létszámmal működik, meg is van szinte mindenki döbbenve rajta. Szeptember végén azért nem szokás, hogy majd teltházzal legyünk nyitva, erre egyikünk sem számtított. A társaság azonban teljesen kicserélődött; ismét a franciák és németek túlsúlya a jellemző. Remélem azért jövő hétre még jobban megcsappan a vándorok száma, mert én nyugodt körülmények között szeretnék zarándokolni!