Una hospitalera en Astorga

Minden visszazökkent a régi kerékvágásba, az élet ismét a pozitív oldalát mutatja számomra. Bár mindez csakis rajtam múlik, az én hozzáállásomon, de szerencsére az utóbbi két napban semmilyen rossz hírrel nem fogadtak a reggel folyamán, így már napom is jól kezdődött. A zarándokokkal pedig minden egyes perc jól telt, aranyosak voltak, és még csak sokan sem érkeztek, így volt idő mindenkivel beszélgetni. A tegnapom legjobb része mégis délután következett, ugyanis a közeli parkban töltöttem, ahol olvasgattam, pihengettem, relaxáltam és néztem az embereket. Az önfeledten játszó zarándokokat, a kávéjukat iszogató férfiakat, az eszmecserét folytató időseket, és éppen arra gondoltam, milyen kivételes helyzetben vagyok, és hogy mennyi hálával tartozom mindezért. Tudatosult bennem ismét, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy olyan lehetőséget kaptam, amelyben tényleg segíthetem az embereket. Ahol hasznosan tölthetem el a napjaimat, és ahol valóban örülnek nekem. Olyan életcélt találtam magamnak, amelyre mindig is vágytam, viszont sosem találtam. Mennyire távol van mindez az elégedetlenkedő emberektől, akiknek semmi sem jó, akiknek egyszerűen semmivel sem lehet örömet okozni. A lényeg azonban, hogy most ebben a környezetben tölthetem a napjaimat! A parkban való pihengetést ma is beiktattam a programomba, és egyszerűen nem tudom leírni mennyire fantasztikus; olyan mintha az ember egy másik világba csöppene. Bízom benne, hogy mindezt már teljesen be tudom építeni a mindennapjaimba, és ha nem is hosszú időre de mindig lesz majd fél órám meditálni a kertben.

A nagy tömegben csupán egyetlen magyar érkezett, míg tegnap egy házaspár aludt nálunk. Sajnos egyiköjüknek sem tudtam megmutatni a várost, de most már remélem lassan lesz rá alkalmam.

Úgy mennék már én is a Caminon! Ma is éppen elfogott a vágy, hogy elsétáljak Santiagóba, de persze tudom, hogy most szó sem lehet róla. Nincs, aki dolgozzon helyettem, illetve nem feltétlen a mostani körülmények között szeretnék útra kelni. Nekem most túlságosan nagy a tömeg, jobb szeretem, ha kevesebb emberrel találkozom. Bár, azt nem tudom mekkora rá az esély, hogy szeptember magasságában nem legyenek ilyen sokan, de azért bízom benne. Na meg persze jobban örülnék, ha igazi zarándokok vennének körbe, és nem a turisták tömegével kellene sétálnom. Bár sikerült már itt az albergueben megszoknom őket, lassan már én sem akadok fenn semmin, már a bőröndök látványa sem okoz meglepetést. Azért persze idő kellett mindehhez, és persze egyre inkább várom a téli időszakot, amikor az igazi vándorokat várhatom. Most egyelőre beérem azzal is, ha a zarándokok fele érkezik gyalog a saját hátizsákját cipelve; nekik viszont, annál jobban örülök!