Az elmúlt napokban egyáltalán nem volt időm írni, de megpróbálom összefoglalni az eseményeket. Először is a legszomorúbb dolog, hogy még egy munkatársam távozott az éjjel folyamán, ami eléggé szomorúan érint. Nehéz megszokni, hogy mindenki itt van egy ideig (két hét – egy hónap), majd elválnak útjaink. Ez különösen akkor rossz, ha tényleg megkedveltük egymást, és a japán munkatársaimmal teljes volt az összhang. Mintha egy kicsit az ember egy közeli hozzátartozójától válna meg, mert az elmúlt időszakot mindannyian úgy éltük meg, mintha a családi körben lennénk. Annyi mindent kaptam ezektől az emberektől! Szeretetet, odafigyelést, tőrödést, maximális segítséget, és persze azt a rengeteg mindent, amire megtanítottak. Megismerhettem egy olyan kultúrát, amelyről csak kevés tudásom volt, és olyannyira a szívembe lopták magukat, hogy az álmaim között immár egy Japánba való utazás is szerepel. Persze soha nem fogom elfelejteni őket! Igaz ,nem is tudnám, mert a környezetem teli van a tőlük kapott ajándékokkal; gondolok itt saját készítésű tárgyakra, vagy éppen egy fiatalságot végigkisérő gyűrűre. Búcsúzásképpen készítettem egy fotóalbumot, a legjobb közös képeinkkel, és csak úgy sugárzik a boldogság mindannyiunk arcáról. Egy jó ideig viszont biztos nem fogjuk látni egymást, bármennyire is szeretnénk.
Az élet azonban megy tovább, már meg is érkeztek az új hospitalerok, akik ugyan rövidebb ideig lesznek nálunk, de most velük kell kialakítanunk az életünket. Spanyolok mindketten, és egyelőre nagyon szimpatikusak. A fiúval pedig angolt kell gyakorolnom, így ismét jó lehetőséget kapok arra, hogy fejlesszem az oktatói képességeimet.
A zarándokokat illetően összefoglalva csak annyit, hogy persze ismét sokan vannak, és egyre többen lesznek, ahogy közeledik Szent Jakab napja. Magyarokból sincs hiány, pár napja nyolcan aludtak itt egyszerre! Most ugyan csak egy hölgy van az albergueben Magyarországról, viszont ő két éjszakát tölt nálunk, így bőven lesz időnk beszélgetni. Amúgy igen különleges embereket ismerhettem meg az elmúlt napokban is, mindenkinek sajátságos története van. Annál nagyobb megtiszteltetésben pedig tényleg nem lehet részem, mint amikor egy zarándok velem osztja meg életének talán legféleltetebb és legmélyebb körülményeit.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.