Una hospitalera en Astorga

A sok munkának köszönhetően tegnap is annyira kimerültem, hogy nem tudtam leülni a számítógép elé. Nincs mese, hordanom kell a szemüvegemet, mert estére teljesen elfárad a szemem. Továbbá azt is be kell látnom, hogy kicsit több alvásra van szükségem, így az utóbbi két napban már csak hétkor keltem fel.  Tegnap rettentő sok zarándok érkezett, ma viszont egy kissé kevesebb. Ismét rá kell ébrednem, hogy a saját gondolkodásomat kell átalakítani, mert igazodnom kell a körülményekhez. Ugyanis egyre több turista jelenik meg, amit kissé nehezen tudok feldolgozni, pontosabban tényleg alkalmazkodnom kell. Furcsa, hogy meg szeretnék nézni a szobát, mielőtt regisztrálom őket, az meg még inkább, amikor saját fürdőszobát szeretnének. Sajnos sokan busszal érkeznek, és azzal is folytatják útjukat; míg mások „csak” a csomagjukat szállítatják el a következő albergueig. Persze az is feltűnő, ha valaki utcai ruhában jelenik meg, pontosan meg lehet ítélni, ki az, aki valójában zarándok. Mindehhez igazodva a saját érzéseimet is meg kell változtatni, és pozitívan látni a helyzetet. Például annyira kedvesnek lenni velük, és úgy viszonyulni hozzájuk, hogy legközelebb valóban igazi zarándokként érkezzenek. Vagy ha ezt nem is tudom elérni, akkor legalább teljesen elégedetten távozzanak tőlünk. Mindannyiunknak mást jelent a Camino, tehát azt is el kell fogadni, hogy ha valakiben teljesen más érzéseket ébreszt. Illetve így, ebben a sokaságban, még inkább megbecsülendőek az igazi zarándokok.    

Az elmúlt két napból viszont egy fiú magasan kiemelkedik. Éppen a recepción voltam, amikor egy biciklista munkatarsammal próbált meg angolul beszélni, de nem jutottak dűlőre. Az ajtó felé közeledve máris egy igen furcsa érzésem volt vele kapcsolatban, nem lehet mindezt szavakba önteni, egyszer csak az ember érez valamit a bensőjében, amit nem lehet megmagyarázni. Három mondat után kiderült, hogy ismét egy magyar zarándokot küldött hozzám a sors. Nem először kaptam ily módon ajándékot az élettől. Egy magyar fiú csakis azért állt meg nálunk, mert iszonyúan elkezdett fájni a lába, ebben az esetben pedig annyira zuhogott az eső, hogy képtelenség volt folytatni az utat. Ennek hála, találkozhattunk egymással, bár ezt többnek nevezném egyszerű találkozásnál! Egy üzenetet hozott el számomra, tudat alatt. A különös érzés, ami első pillanattól kezdve bennem motoszkált, még most is él, de most már azt is értem miért. Közös vacsoránk közben, mint régi jó barátok beszélgettünk; először valóban úgy éreztem, hogy egy ismerőssel beszélhetek újra, de aztán ráébredtem, hogy inkább „sorstársakként” társalogtunk, ugyan mindezt nem mondtuk ki egymásnak. Ami a legfurcsább ezekben a beszélgetésekben, hogy akkor igazán különlegesek, ha nem a Caminoról beszélgetünk. Értem ezalatt azt, hogy azokkal a magyarokkal, akikkel nem feltétlenül találom meg a hangot, szinte mindig a Caminoról, mint útról, beszélgetünk. Merre jártak, hol szálltak meg, milyen terveik vannak, én hogyan kerültem ide, és hasonló témák nagyvonalakban, mellőzve minden személyeskedést. Onnantól kezdve lesz valaminek tényleges mélysége, amikor a személyes sorsunkat tárjuk fel a másik előtt, a legbensőbb gondolatainkat, melyet nem osztunk meg akárkivel. Mégis, ebben a szituációban egymás lelki társain vagyunk, és őszinték lehetünk egymáshoz. Ma az én feladatom a hallgatás volt, a fiúé pedig, hogy elmesélje a történetét. És ahogy egyre inkább kezdtem megismerni, egyre inkább magamra leltem, átérezve minden nehézségét, amin keresztül ment. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy mindez, nem is olyan szörnyű; de egy láthatatlan erő nem engedett szóhoz jutni. Ez nem az a nap volt, amikor a saját történetemet kellett megosztanom valakivel, hanem sokkal inkább a tanulás ideje. Amikor újra végig gondolhattam a kis életemet, a hibáimat, és hálát adhattam az Istennek, hogy mindig vigyázott rám. S annak is, hogy most itt lehetek, és annak is, hogy ismét egy fantasztikus emberrel találkozhattam.