Una hospitalera en Astorga

Ugyan most egy magyar sem érkezett hozzánk, de egy lengyel fiú magyarul üdvözölt, így ismét hallhattam az anyanyelvemet! A zarándokok közül mind egytől-egyig nagyon aranyos volt, régen voltak ennyire kedves emberek nálunk. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy általában vannak azért kedvenceim, akik különösen belopják magukat a szívembe, de ma nagyon sok ilyen akadt. Először is a lengyel pár, akik magával ragadó emberek voltak! Mindketten Londonban élnek, ahol a fiú hegedűtanárként, a lány dekoratőrként tevékenykedik. Az úriember előtte tíz évig Santiagóban dolgozott, míg a lány Angliában tanult. Hihetetlenül értelmes, kedves, érdeklődő emberek voltak, és annyira élvezet így mesélni Astorgáról. Meg is jegyezték, hogy megértik, miért szerelmesedtem bele ennyire ebbe a városba. Aztán egy spanyol fiú is igen szimpatikus volt, akinek végül este felajánlottam egy üveg bort. Elment, hogy vásároljon, és éppen bezárták előtte a boltot, én pedig úgy megsajnáltam, hogy odaadtam neki, amit a konyhában találtam. Persze nagyon örült neki, nem győzött hálálkodni. Egy német úriemberrel pedig egy igen érdekes kapcsolatom alakult ki. Van úgy, hogy az ember érzi, hogy valaki, valamiért különleges számára, mintha már találkoztak volna valahol, vagy nem is tudom, olyan mintha egy sajátos kapocs lenne kettőjük között. Én ma ezt éreztem, és abban is biztos vagyok, hogy ezzel nem voltam egyedül, de azt hozzá kell tennem, hogy a legszebb ebben az, hogy nem beszéltünk közös nyelvet. Ő csakis az anyanyelvén beszélt, az én német tudásom pedig még várat magára. Aztán egy másik spanyol fiúval is sokat beszélgettem, ő már aludt itt nálunk, és találkoztunk is, talán decemberben. Egy tenerifei fiú pedig még inkább belopta magát a szívembe, vele is sokat beszélgettünk, tanácsokat adott mit látogassak meg Tenerifén. Neki pedig vacsorát adtam, aminek szintén nagyon örült, holnap pedig még egy reggeli teára fogom meginvitálni. Tegnap nem is írtam két különleges zarándokról, de nagyon fáradt voltam. Már második napja alszanak nálunk, egy német és egy spanyol úriember. A leglényegesebb dolog, hogy a Caminon ismerkedtek meg, és tíz napja együtt haladnak, és így is fogják befejezni az útjukat. A spanyol férfi vak, és epilepsziás, a német pedig teljesen egészséges, mégis végig kíséri újdonsült barátját az úton. Hihetetlen áldozatkézségről árulkodik mindez, mert tulajdonképpen a saját Caminoját áldozza fel a másikért cserébe. Minderről úgy nyilatkozik, hogy még bőven lesz ideje eljönni még egyszer, és úgy látszik, neki most ez a feladata, hogy egy ismeretlen embert elkísérje Santiagóig. Én nem tudom, hogy mindezt képes lennék-e véghezvinni, bár elég erős a gyanúm, hogy ennyire nem vagyok önfeláldozó. Ezért is találom csodálatra méltónak mindazt, amit tesz. Összességében tényleg rettentő sok számomra különleges személy tartózkodik az albergueben egyszerre, ugyan mindig van egy-kettő, de nem ennyi, egy időben. Éppen ezért, hálával tartozom mindezért!

A reggelemet amúgy még a két magyar zarándok társaságában töltöttem, érzékeny búcsút vettünk egymástól, majd mindenki ment a maga útjára. Búcsúajándékot persze ők is kaptak, az ugye minden magyar zarándoknak jár! Ők is nagy ajándékot hagytak nekem, ugyanis a könyvbe gyönyörű szép üzeneteket hagytak a számomra, ennél nekem nem is kell több elismerés! Ajándékot pedig ma ismét segitomtol kaptam, egy kis éjjeliszekrényt hozott nekem, így még otthonosabbá varázsoltam a szobámat; már tényleg csak egy-két kiegészítő hiányzik!

Munkatarsam pedig elment, hogy elhozza a feleségét, aminek különösen örülök, mert nagyon aranyos nő, akivel tényleg jó barátnők leszünk! Bár szerintem a tobbiekkel is nagyon jó a viszonyom, ahhoz képest, ahogy beállították, én egy teljesen más embert ismertem meg! Rajta is nagyon sokat szoktam mosolyogni, mint ahogy a többieken is; egyszerűen csak nézem őket, és nevetnem kell rajtuk, olyan közel állnak a szívemhez! Hát igen, sajnos ilyet otthon viszonylag ritkán éreztem, ebből is érzem tisztán, hogy sokkal inkább itt a helyem, mint előző otthonomban!