Una hospitalera en Astorga

Sajnos reggel a takaritonek Leónba kellett mennie, mert a férjét kórházba szállították. Valami vírust elkapott, és már éppen kezdett volna jobban lenni, amikor elég felelőtlenül chirizot ebédelt. Elég vicces, hogy emiatt kellett kórházba vinni, de az elmúlt három napban szinte alig evett valamit, mert így vagy úgy, de semmi sem maradt meg a szervezetében. Ezek után pedig a chorizo túlságosan nehéz étel, és bármennyire is kezdte jobban érezni magát, visszaesett az eredeti állapotba. Csak most már ugye sokkal gyengébb és kimerültebb volt, így a kórház mellett döntöttek. Emiatt holnap is nélkülöznünk kell draga takaritononk társaságát, de most az a legfontosabb, hogy a férje meggyógyuljon!

Az utóbbi napokhoz képest ma sokat dolgoztunk, az idő nagy részét az albergueben töltöttük, de volt is miért, mert sok zarándok alszik nálunk. Vannak köztük nagyon szimpatikusak, de egy hölgy például kifejezetten ellenszenves. Mondjuk ő szerencsére későn érkezett, és ugye holnap reggel már csak egy köszönés erejéig fogunk találkozni, és persze nem lehet mindenki hozzám közel álló. Egy andalúz fiú tipikusan megmutatta, hogy a délen élő spanyolok mennyivel eltérőbb életstílust folytatnak. Mindenük a szórakozás, ha lehet így mondani, még az ittenieknél is vidámabbak, és mindent szórakozásként fognak fel. Így a Caminot is annak tartják, és előbb érdekli őket egy üveg bor, mint bármelyik katedrális, vagy múzeum.

Spanyol óra után ma egy táncos összejövetelre mentünk el baratnommel, ahova kéthetente biztosan el fogok menni. Nagyjából tizenöt ember gyűlt össze, hogy önmagában élvezhesse a zenét, közösen doboljon, és hogy önfeledten szórakozzon. Mindentől mentesen, mégis olyan állapotba lehet kerülni, hogy az ember tényleg megszabadul minden problémájától, csak becsukja a szemét, és a dobok ütemes ritmusára mozgatja a testét. Mindeközben senki nem foglalkozik azzal, hogy mit csinál a másik, egyszerűen mindenki csak elengedi magát. Olyan, mintha az ember visszatérne a természetességhez, és közben önmagára talál. Mert mindannyian a természet részei vagyunk, bennünk él, bármennyire is megpróbáljuk elfelejteni, vagy éppen elfedni. Ehhez a természetességhez kellene visszatalálnunk, de jelen körülmények között ez viszonylag nehéz. Pedig érezzük a hiányát, talán részben ezért is vesszük körbe magunkat teljesen felesleges tárgyakkal és eszközökkel. Valami hiányzik, és nem tudjuk, hogy pontosan mi is az. Éppen ezért sokan újabb, és újabb dolgokat birtokolnak, hátha akkor majd kielégítik a hiányérzetüket. Pedig csak egyre nagyobb, és nagyobb lesz a körülöttük lévő űr. Míg nem, talán egy napom maguk is beismerik, hogy rossz úton járnak, és kénytelenek lesznek változtatni. Talán éppen ezt a legnehezebb megtenni, sokan képtelenek rá. Mert egy teljesen új, és ismeretlen világba indulni mindig nehézségekkel jár, és minduntalan magában hordozza az elbukás veszélyét is. De, ettől való félelmünkben nem maradhatunk meg a rossznál, mert az csak még elkeserítőbb helyzetekbe sodor. És ekkor egy dologról mondunk le igazán, még pedig a boldogságunkról.