Una hospitalera en Astorga

Még most sem tudom igazán felfogni a napom eseményeit, egyszerűen olyan „csodák” követték egymást, hogy azt már én magam sem tudtam elhinni! Mindehhez persze az is hozzátartozik, hogy az ember mitől lesz boldog, és mik az igazán fontos dolgok számára. Nekem például hihetetlenül jó hangulattal kezdődött a napom, már csak attól, hogy munkatarsammal beszélgettünk, még pedig az élet értelméről, és lényegéről. Ezeknek a dolgoknak azért is van különleges jelentősége számomra, mert mindezeket egy olyan nyelven tudom megvitatni, melyen fél évvel ezelőtt még egy összefüggő mondatot sem bírtam elmondani! Tehát ilyen kedélyállapottal indítottam a napomat, amit csak tovább fokozott az a tény, hogy a barátomat hazaengedték a kórházból, és már otthon van. Remélem most már tényleg egyre jobban lesz, bár a teljes gyógyulás azért egy kicsit hosszabb folyamat lesz. Egyben abban is bízok, hogy elgondolkozott ő is az élet lényegén; amikor az ember éppen az egészségéért aggódik, akkor azért átértékelődnek a dolgok.

Az ebédünket ma a zarándokoknak köszönhetjük! Két fiú, egy japán, és egy mexikói – ír még egy napot szerettek volna nálunk maradni, és miután mindkettőjükön lehetőségeimhez mérten segítettem, ezért úgy érezték, hálával tartoznak érte. Így felajánlották, hogy főznek, és szeretnék, ha mi is velük ebédelnék. Eközben megérkezett egy skót úriember, akivel nagyon jól beszélgettünk, és ő is nekilátott az ételkészítésnek. Végül mindannyian együtt ettünk lent a konyhában, közösen élveztük a napsütést és egyáltalán ezt a gyönyörűséges napot! Úgy szeretem ezeket az alkalmakat, mert így tényleg az ember olyan közel érzi magát a zarándokokhoz, mintha egy kis család lennének.

A legnagyobb meglepetések pedig csak ezután következtek. Miután én lent voltam később egy kicsit a konyhában, így nem találkoztam az érkező új zarándokokkal. Egyszer csak bejött két hölgy, mindenféle hátizsák nélkül, igaz azt hittem már jártak nálunk, és csak a városban voltak. A köszönés után viszont magyarul szóltak hozzám; még pedig, hogy két magyar zarándok ezt nekem küldi, és átnyújtottak egy üveg bort! Kiderült, hogy az első két magyar, akivel Astorgában találkoztam, az apa és fia most visszatértek a családjukkal, és eljöttek meglátogatni! Santiagoból eljöttek egy bérelt kocsival, hogy találkozzunk még egyszer! Ezt egyszerűen nem tudom szavakba önteni. Fantasztikus érzés, hogy tényleg valakinek ilyen sokat jelentett az itt töltött idő, és biztos vagyok benne, hogy soha nem fognak elfelejteni; mint ahogy én sem őket! Egy kis időre el tudtam szabadulni az albergueből, és egy még fantasztikusabb ötlettel álltak elő. Astorgától 6 kilométerre van egy ház, ami teljesen elhagyatottnak tűnik, és csak egy kis stand van előtte, legalábbis látszólag. Amikor az ember úton van és közeledik e felé az épület felé, semmi mást nem lát, csak egy standot a távolban, meg egy bevakolatlan, félkész házat. Közelebb érve pedig rengeteg finomságot lehet ott találni, gondosan ki van készítve kávé, tea, üdítő, keksz, csoki, mogyoró, minden, amire csak egy elfáradt vándornak szüksége lehet. A legszebb ebben az, hogy mindez adományért cserébe van kitéve, azaz annyit ad érte az ember, amennyit gondol, semminek nincs konkrét ára. Az elhagyatott házban pedig egy kis lakrész van kialakítva Davidnek, aki foglalkozik a zarándokokkal. Amikor én az El Caminon jártam sajnos nem találkoztam vele, pedig én is megálltam a háznál, de ma elmentünk meglátogatni, és megbizonyosodhattam róla, hogy valóban különleges ember! Árad belőle a jóság, és a szeretet, és valóban az egész életét a zarándokokért áldozza fel! Sajnálatos, hogy sokan ezt nem értékelik, mert persze neki is vannak rosszakarói. Szerencsére nekem ezzel nem kellett foglalkoznom, csak élvezni azt a hangulatot, ami körbelengte ezt az otthont, kivételes élmény volt!

Az alberguebe visszatérve még mindig alig találtam szavakat mindarra, ami történt velem a nap folyamán, és már ekkor is úgy éreztem, hogy hihetetlen mennyi ajándékot kaptam. Ezek után még munkatarsam is előállt egy kis aprósággal, hozott két virágot, egyet a recepcióra, egyet meg a konyhába, csak hogy jó hangulatunk legyen!

Már éppen lefekvéshez készültem, amikor visszajött a mexikói fiú, és látszott rajta, hogy nagyon nincs jól. Egyrészt, mert szakított a barátnőjével, úgy húsz nappal ezelőtt, másrészt meg, ennek hatására egy kissé túlzásba vitte a szórakozást. Egyértelműen látszott rajta, hogy támogatásra szorul, és azt is tudtam, hogy ebben a helyzetben én vagyok az egyetlen, aki segíteni tud rajta. Munkatarsam nem tudja átérezni ezt a helyzetet, illetve nincs tapasztalata abban, mit kell kezdeni egy ilyen szituációban; ám én szerencsére tudtam. Semmi másra nem volt szükség, mint figyelmet szentelni neki, és elterelni minden rossz gondolatát. Persze nem egyszerű egy ilyen helyzetben helyesen cselekedni, de leírhatatlan az az érzés, amit egyrészt aközben él át az ember, amikor éppen segít valaki máson, illetve mikor búcsút vesz tőle, és látja rajta, hogy valóban jobban érzi magát. Ilyenkor az ember igazán hasznosnak érzi magát, és értelmet nyer az a sok minden, ami megtörtént vele. Ilyenkor tudatosul az emberben még jobban, hogy nem véletlenül kellett keresztül menni annyi mindenen, hogy eljusson idáig. És ami a legfontosabb, hogy az életben minden egyes pillanatot egy leckeként fogjunk fel, amiből tanulni tudunk valamit. Hiába történik velünk rossz dolog, az is csak egy „feladvány”, azt kell megnézni, hogy abból az adott szituációból mit tudunk hasznosítani. És egyáltalán, el kell gondolkozni azon, hogy miért éppen ezt a leckét kell elsajátítani! Ma úgy érzem, hogy rengeteg visszaigazolást kaptam az emberektől! Van, aki egy ebéddel hálálja meg a segítséget, illetve van, aki majd 300 kilométert autózik csak azért, hogy még egyszer lásson, és bemutathasson a családjának. Van, aki pedig egyszerűen csak a lehetőséget adja meg arra, hogy segítő kezet nyújtsak neki, és hiszem, hogy nem hiába!