Una hospitalera en Astorga

Sajnálatos módon meg kell változtassam a tegnapi véleményemet; illetve ki kell, hogy egészítsem. Ugye ott tartottam az előző nap, hogy végre milyen kedves zarándokok érkeztek hozzánk, ez a véleményem mára egy kissé módosult. Eszembe jutottak Mathilde szavai, amikor arról beszélt, hogy muszáj egy határt húzni a kedvességet és az engedékenységet illetően, mert ha az ember a kisujját nyújtja, akkor máris az egész kezére igényt tartanak. Ez a megállapítás az utóbbi napokban teljesen megállta a helyét, és ez esetben is igazolódni látszott. Abban maradtunk, hogy lehet, hogy egy kicsit később érkeznek vissza az alberguebe, illetve, hogy másnap a hátizsákjukat itt szeretnék hagyni. De már ekkor világosan elmondtam, hogy délelőtt el kell menniük, mert takarítanunk kell és rendet rakni. Na most, nem tudom, hogy a munkatarsam mit mondott ezek után nekik, hogy meddig maradhatnak; ugye fél kilencet szoktunk határnak megszabni. Reggel kilenckor még egy lelket sem találtam ébren rajtam kívül, és a szobába belépve én keltettem fel őket. Azt hittem ezt már nem lehet fokozni, de fél tízkor lementek a konyhába reggelizni, de a takaritono utánuk ment, és szólt nekik, hogy távozniuk kell. Nagy nehezen el is indultak, a hátizsákjukat itt hagyták, majd fél tizenkettőkor állítottak be (dél helyett), és szegények éppen megint útban voltak a takaritononek. Amikor megkérte őket, hogy menjenek a recepcióról, az egyik zarándok még sértő megjegyzéseket is tett rá. Szóval ez tényleg nem volt szép tőlük, pedig olyan szimpatikusnak tűntek. Nem tudom, mi történik ezen a héten, de szinte minden napra jut valami kis probléma. Ezek persze nem azok az eget rengető dolgok, de a tény az, hogy amíg Mathildével, vagy éppen egyedül voltam, addig nem akadt ennyi gond. Akik viszont ma alszanak itt teljesen normálisnak tűnnek, de már nem merem elkiabálni!

Ma kávézni voltam Joselinnel, a brazil csoporttársammal a spanyol óráról. A portugálok spanyolját nagyon nehezen értem meg, de már így is jól haladok vele. Emlékszem, amikor decemberben együtt elmentünk valahova, akkor tényleg nagyon kevés dolgot fogtam fel a mondanivalójából. Szegény, azért egy kicsit szerintem egyedül lehet. Férjhez ment egy spanyol férfihoz, és ideköltözött, de még nem dolgozik, és nincsenek nagyon barátai. De tényleg nagyon aranyos lány, vagyis inkább nő, mert ma kiderült róla, hogy 36 éves. Egy éve ment férjhez; szóval magamban megállapítottam, hogy még bőven van időm megtalálni a párom. De szerintem fontos az, hogy az ember minden szempontból készen legyen rá. Az egyik legfontosabb tényező, hogy a szíve teljesen tiszta legyen. Értem ezen azt, hogy ne legyen szerelmes a régi partnerébe, és mondjuk én azt is fontosnak tartom, hogy éppen ne tartson szeretőt. Semmilyen szinten ne kötődjön más emberhez érzelmileg. Szerintem nem lehet fent tartani úgy, még egy alkalmi kapcsolatot sem, hogy valamilyen szinten valamiféle érzelem ne kössön hozzá. És itt most természetesen nem szerelemről beszélek. Szóval én azt lényegesnek ítélem meg, hogy a szívünk minden szempontból érzelmileg tiszta legyen. Mondjuk ebből a megközelítésből, már jó ideje kész vagyok egy kapcsolatra. Ezen kívül még fontos a megismerkedés és a kapcsolat kialakulása is. Ha rögtön az első éjszaka a pár az ágyban köt ki, annak nem jósolok túl sok jövőt. Még pedig azért, mert akkor igazából a testi vonzalom hozta össze a partnereket, ami ideig-óráig érdekes, de hamar unalmassá válhat. Vagyis nem az unalmas a legjobb szó rá; hanem hogy ennél több kell, ezzel nem lehet senkit megtartani hosszú távon. És különben is, egy szerelemben nem éppen a kezdeti, ismerkedés időszaka a legszebb, ami magában foglalja azt is, hogy nem testi, hanem sokkal inkább érzelmi és értelmi kapcsolatot próbálnak a partnerek kialakítani. Mindennek a megkoronázása lenne a testi kapcsolat, de ha azzal kezdődik, akkor az eleve halálra van ítélve. És ugye akkor ott vannak még a körülmények is, hogy mindennek össze kell passzolnia. A legkirívóbb példa, de mondjuk az én esetemben megállná a helyét; hogy egy nyelvet beszéljen a két fél. Aztán, hogy egy országban, vagy éppen egy régióban lakjanak; vagy ha nem, akkor az egyik hajlandó legyen a másikért feladni az életét, és együtt új életbe kezdeni.

Joselin éppen ebbe a kategóriába tartozik. Brazíliába élt a családjával, volt munkája, és barátai; mégis mindenét feláldozta a szerelméért cserébe. Biztosan félt attól, hogy egy teljesen új világba kezdjen mindent elölről, de ha úgy érezzük, hogy ott a helyünk, akkor mennünk kell. Még pedig minél előbb! Mert ha ránk talál a szerelem, akkor az egy kényes dolog, amire vigyázni kell. Lehet, hogy egy kialakulófélben lévő kapcsolat két hónap távollétet még eltűr, de aztán a kezdeti lelkesedés magától értetődően hanyatlani kezd. És ez pedig nem attól van, hogy esetleg nem az igazi szerelmünket találtuk meg; hanem egészen egyszerűen a racionális gondolkodás kezdi átvenni a gondolatok irányítását, és legyőzi a szerelmet. És éppen ez az, amit nem szabad hagyni, hanem minél előbb lépni kell, ha a szívünk egyszer azt súgta, hogy mennünk kell!