Una hospitalera en Astorga

El sem hiszem, hogy végre elérkezett az itthon töltött utolsó napom is, és holnap indulhatok vissza Astorgába. Már nagyon várom, hogy újra a zarándokok közelében lehessek, és érezhessem azt az erőt, melyet felém sugároznak. Elég volt a negatív energiákból ennyi is; sőt talán még sok is!

A mai nap azért elég sok tanulságot tartogatott számomra; mondhatjuk úgy is, hogy az élet egy pár legfontosabb leckéjének tükréből szemlélhettem az eseményeket. Az első lecke egy olyan emberen keresztül mutatkozott meg, akinek talán a legtöbbet köszönhetek az életemben. Bár ezt így még soha nem mondtam neki, de bízom benne, hogy ezzel ő maga is tisztában van. Egy olyan ember, aki mindig mellettem áll, és akire mindig számíthatok, bármi történik is velem. És akiről tudom, hogy őszintén a legjobbat kívánja nekem; még pedig azt, hogy boldog legyek. Bármennyire is távol áll tőle az én életfelfogásom, mégis tud megértő lenni velem szemben. Sajnos erre sokan képtelenek, és nem tudják feldolgozni a racionális gondolkodásukkal, hogy már pedig léteznek szentimentális emberek is, akiknek más a megítélésük a világról. Ő mégis mellettem áll, azzal együtt, hogy ő talán az egyik leginkább gyakorlatias ember a környezetemben, aki a napjának legnagyobb részét munkával tölti. Ő mondta ma nekem, hogy egy dolgot nem szabad soha elfelejtenünk; még pedig, hogy honnan jöttünk! És valóban, erről soha nem szabad megfeledkeznünk! Bármennyire is jól alakulnak dolgaink, soha nem szabad elfelejtenünk hálát adni, mert elérhettünk idáig. És sosem szabad lebecsülnünk senkit, semmilyen körülmények között! És egy valamin sosem szabad túllépnünk; azon, hogy észrevegyük az emberek értékeit. Mert szinte minden embernek vannak olyan rejtett értékeik, amikkel nem is biztos, hogy tisztában vagyunk. Ezért szakítsunk mindenkire időt, és mielőtt ítélkeznénk bárki felett, álljunk meg egy pillanatra, és keressük meg azokat az értékeket amelyek, lehet, hogy a mélyben, de minden emberben megvannak.

Sosem fogom elfelejteni mindazt, amit tőle tanultam; és azzal is tisztában vagyok, hogy, minden amit tett, az értünk történt!

A következő tanulság az egyik barátom szavaiból tűnt ki. Mikor áll készen a szívünk egy szerelemre? Akkor, amikor minden tiszta a lelkünkben, amikor biztosítjuk a körülményeket, hogy befogadhassuk a legőszintébb szeretetet. Ezalatt értem azt, hogy egy tökéletes kapcsolat csakis olyan állapotok között valósulhat meg, amikor készen állunk rá. Ha találkozunk régi szerelmünkkel, akibe még mindig szerelmesek vagyunk, ha múlatjuk az időt más partnerrel, aki éppen csak egy pár órára jó, akkor ne csodálkozunk azon, hogy nem találjuk meg az igazi párunkat. Ugyan persze így is találhatunk magunknak párt, de vagy csak pár órára, vagy esetleg hónapokra; de semmiképpen egy életre. Szívünknek minden szempontból tisztának kell lennie a nagy szerelem előtt, különben már eleve halálra van ítélve.

Szintén a mai nap tanulsága, vagy inkább eredménye az, hogy egy láthatatlan kéz valóban alakítja életünk körülményeit. Ugyanazt adja vissza minden embernek, mint amit ő ad a többieknek. Minél többet adsz a többi embernek magadból, annál többet fogsz kapni; még pedig a legváratlanabb helyzetekben. Néha érzi az ember, hogy vannak dolgok, amik miatt nem kell aggódnia, mert maguktól meg fognak oldódni. Velem is ez történt az utóbbi napokban; mindig felkínálkozott a megoldás, akár kerestem, akár nem. És mindig van valaki, aki egyszerűen csak segíteni akar. Hiszem, hogy mindezek nem véletlenül alakulnak így, hanem az életnek egy olyan állandó körforgása, melyben saját viselkedésünk nyilvánul meg. Mintha az én cselekedeteim hatnának vissza rám is. És különben is, segíteni másokon az egyik legnagyszerűbb cselekedet a világon.

Az egyik legnagyobb leckével is ma kellett szembesülnöm. Ez is egy olyan tanulság, mellyel már tisztában voltam, mégis az embernek néha emlékeztető kell. Mennyit ér a boldogság? Vagy éppen mennyit ér az emberi élet? Egyáltalán; miről is szól az életünk? Hajlandóak vagyunk-e a boldogságot választani, és képesek vagyunk-e elszakadni a biztos állandóságtól – mely gyakran sivár -, a bizonytalan és kétséges boldogságért. Merünk-e szakítani életünkkel egy boldogabb jövőért cserébe? És mitől is leszünk boldogok? Attól, hogy nagy házban élünk, jó kocsival járunk, és divatos ruhákat viselünk? Vagy éppen attól, hogy annyi pénzt költünk egy táskára, mint másnak egy havi fizetése? És különben is miért gondoljuk azt, hogy a röpke kis életünknek az a célja, hogy minél több pénzt keressünk, amiből aztán a lehető legtöbb tárggyal vegyük körbe magunkat, melyről mind elmondhatjuk, hogy igen, ez is a miénk. És mennyit vagyunk hajlandóak ezért dolgozni? Képesek vagyunk feláldozni egész életünket mindezért? Hogy semmi másról ne szóljon az életünk, csak arról, hogy dolgozunk reggeltől estig, amikor is fáradtan az ágyba dőlünk, és másnap kezdjük elölről az egészet. Majd egy jó pár év múlva szembesülünk azzal, hogy a munkán kívül tulajdonképpen semmi mással nem foglalkoztunk. Számomra ez elég elkeserítő látásmód. Ehelyett inkább próbáljuk meg az életet egy másik szemszögből megközelíteni. Mert értem én, hogy ennek a látásmódnak az is a lényege, hogy minél több tárgyat felhalmozni, amit majd a gyermekünk örököl, amit aztán majd ő tovább gyarapít, és azt majd az ő gyereke kapja meg és így tovább. Mindezzel csak az a problémám, hogy közben az érzelmek tűnnek el a világból, melyekkel a legnagyobb gond, hogy kézzel nem megfoghatóak. Mennyivel nagyszerűbb lenne, ha a materiális dolgok helyett azt helyeznénk előtérbe, hogy minél több szeretetet adjunk a gyermekünknek. Ha azt tekintenénk életünk értelmének, hogy miközben boldogok vagyunk a lehető legtöbb érzést sugározzuk a külvilág felé. Mennyivel nagyszerűbb lenne, ha ezt is valamiféle örökségként kezelnénk. Persze tudom ez így nagyon szentimentálisnak hat, és így ebben a formában nem megvalósítható. De mi lenne, ha a kettő között megtalálnánk az összhangot. Ha nem felejtenénk el, hogy elsősorban azért élünk, hogy boldogok legyünk, hasznosan töltsük az időnket, és szeressük egymást. Jó tudom, mindenki mástól érzi magát boldognak, és vannak olyan emberek is, akik a munkájukban a legboldogabbak. De könyörgöm, vegyük már észre, hogy mennyire felborult az egyensúly az életünkben. És mindezt még csak észre sem vesszük! De néha nem állhatjuk meg szó nélkül; főleg ha egy szerettünk feledkezik meg minderről. És részben azért is vagyunk mi olyan fontosak az életében, hogy mielőtt butaságot igyekezne elkövetni, felhívjuk a figyelmét a közelgő veszélyekre.