Una hospitalera en Astorga

Munkatarsamnak reggel Leonba kellett mennie, ami persze azt vonta maga után, hogy jóval több munkánk volt. Egyik segitonknek születésnapja volt, amiről egyikünk sem tudott, így nem is készültünk semmiféle köszöntéssel sem. Persze rögtön gondolkodóba estem mivel lephetném meg, mert mindene megvan; az én kereteim pedig eléggé behatároltak. Azt viszont tudtam, hogy az általam készített marcipán elnyerte a tetszését, így gyors bevásárlásra kellett indulnom. A mandula beszerzése nem okozott problémát, mert az egyik jó barátomnak éppen ilyen boltja van, viszont a porcukor már nagyobb gondot jelentett. Ugyanis ünnepnap lévén minden zárva volt, várni viszont nem tudtam, mert holnap fel kell köszöntenem. Így jobb híján, megpróbáltam mozsárban kristálycukorból por állagot varázsolni, de azért ez hagyott némi kivetnivalót maga után. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy a kettő közötti átmenetet sikerült elérnem. A marcipánhoz viszont bebizonyosodott, hogy porcukorra van szükség, mert így ropog az ember foga alatt a cukor, ami nem a legjobb érzés. Így az ajándékom nem sikerült tökéletesre, bár tudom, hogy segitom így is nagyon fog örülni neki, mert a szándékon van a hangsúly.

A masik hospitalerawal mint mindig ma is nagyon jól eltöltöttük a napot, szerencsére volt ideje pihenni is, és közölte velem, hogy nagyon örül a jelenlétemnek. Amúgy én is rettentő boldog vagyok, hogy itt van.

Délután nekem is volt egy kis szabadidőm, amikor félig meddig dolgoztam is, meg nem is. Rengeteg mosnivaló volt, amit magamra vállaltam, így amíg a mosógép üzemelt, addig a konyhában Astorga történelmét tanulmányozhattam. A mostani könyv, amit olvasok elég nehezen érthető, nem éppen a mindennapos nyelvhasználatot alkalmazza. De szerencsére, amit nem értettem abban segítettek, így ismét okosabb lettem. Megtudtam például, hogy a Museo Romanoban található hatalmas boltíves alagút egykoron börtön volt, ez teljesen új információ számomra. Bízom benne, hogy holnap szintén lesz időm kicsit elvonulni és az idegenvezetéssel foglalkozni, bár holnap a piacra is szeretnék menni, és spanyol óra is lesz! Illetve holnap megy haza az egyik hospitalero, így eggyel kevesebben leszünk az albergueben. Bár éppen ma mondta a munkatarsam, hogy lehet, hogy fog jönni egy német nő egész májusban, amit azért nem bánnék. Meg ugye már tényleg kezd elég sok munkánk is lenni. A zarandokok nagy része ismét hihetetlenül barátságos, és nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani velük. Annak ellenére, hogy ismét sok a turista, igen sokan jönnek be csak pecsételni; még hozzá olyanok, akik egyértelműen nem gyalog teszik meg a Santiagóig vezető utat. Mit lehet erre mondani? Semmit. Szépen mosolyogni, és boldogan várni az igazi vándorokat, akiknek véletlenül sem jut eszükbe sem buszra, sem taxiba szállni, a hátizsákjukat is maguk cipelik, és őszintén örülnek a négy ágyas szobának. Én megpróbálok minden zarándokot egyformán kezelni, mindenkit örömmel várni, de sokszor nehéz, ha látjuk egyértelműen, hogy egy turistával van dolgunk. A vendégváró teától mindenki boldog, az is igaz, hogy a spanyolok nem fogyasztanak túl sokat belőle. Most újabb ötletem támadt, hogy milyen falatokkal kellene fogadni a vendégeket, de ahhoz először egy sütőre lenne szükségem! Ha minden jól megy a héten azt is sikerül elintéznem, amit már tényleg nagyon várok!