Una hospitalera en Astorga

Hatalmas meglepetésben volt részem, még hozzá olyanban, melyre álmaimban sem számítottam. A reggeli takarítással hamar készen lettünk, így bőven maradt időm, hogy elmenjek telefonálni. Ugyanis a mai nap több szempontból is különleges! Az egyik legfontosabb, hogy ma ünnepeljük az anyukákat! Ezúton is szeretném minden édesanyának megköszöni azt a sok jót, melyet a gyermekükért tesznek. A saját anyukámat meg persze külön kiemelném, mert rettentő sokat nyújtott nekem, és nem tudom, hol lennék nélküle. Nem lehet elégszer megköszöni azt a figyelmet, szeretetet és törődést, amit tőle kaptam, annak ellenére, hogy neki soha nem volt könnyű élete. Mindig a lehető legjobbat akarta nekünk, és erőn felül teljesített, hogy a maximumot adhassa nekem és a testvéremnek is. Persze mindezért nem csupán egyetlen napon kell hálát érezni, de szerintem mégis szükséges, hogy legalább egy napot az évből nekik szenteljünk. Legalább ezen az egy napon gondolkozzon el mindenki azon, mi mindent köszönhet az édesanyjának. Azt persze sajnálom, hogy én nem tölthettem az anyukámmal ezt a szép ünnepet, de cserébe beszélhettem vele telefonon! Szerencsére minden rendben van vele, a munkát persze túlzásba viszi; de be kell látnom, hogy őt ez boldoggá teszi. Nem tudom, mikor találkozhatok vele személyesen legközelebb, de erősen gyanítom, hogy csakis karácsonykor. Azért bízom abban, hogy tisztában van vele, mennyire hiányzik ám nekem, és hogy milyen sokat gondolok rá!

Két másik ünnepünk is van ezen a napon. Egyrészt az Európai Unióhoz való csatlakozás évfordulója, másrészt a munka ünnepe. Ehhez mérten, én az Európai Unióban való munkával ünnepeltem! Igen hálás vagyok, hogy az Unióhoz tartozunk, mert így minden további akadály nélkül dolgozhatok itt, nincs szükségem útlevélre, ellátnak a kórházban és szívesen látott vendég vagyok. A munkáról pedig annyit, hogy igen boldog lehetek attól is, hogy van „állásom”. Amellett, hogy ez egy önkéntes munka, amiért nem jár fizetés, tegyük hozzá, hogy az ellátásom és a lakhatásom miatt nem kell aggódnom. Sajnálatos, hogy manapság sokaknak még ez is gondot okoz. Arról ugye nem is beszélve, hogy hányan vannak azok, akik hónapról hónapra csak annyi pénzért dolgoznak, ami az élelmükre és a lakásukra éppen csak elég. És itt ugye halkan meg kell jegyezni azt is, hogy mindezért egy olyan munkahelyen kell eltölteniük az életük nagy részét, ahova még bemenni sem szeretnek. Ezzel ellentétben én ma is ünnepeltem a munkámat! A napom összes pillanata a szeretetben és kedvességben telt el, vidám emberek között, akik minden egyes mosolyomat értékelték. Ismét rettentő kedves zarándokok érkeztek; ma jóval többen. Persze gondoltuk, egyrészt mert holnap munkaszüneti nap lesz, másrészt meg munkatarsamnak el kell mennie, ami azt jelenti, hogy hárman fogunk takarítani. De kiemelkedően barátságos volt a zarándokok zöme, és most hirtelen egy embert sem tudok említeni, aki ne lett volna szimpatikus. Vagyis egyet igen, de ő végül nem aludt nálunk. Külön szobát szeretett volna, saját fürdőszobával. Nem értette, miért nézek rá furcsán, azon végképp meg volt lepődve, hogy ilyen apartmant nem tudok a rendelkezésére bocsátani. Végül elment, gondolom valamelyik hotelba. Egy japán úriembert pedig elkísértem a szállodájába. Bejött pecsételtetni, majd fél óra múlva visszatért, hogy zárva találta a hoteljét. Persze segítettünk neki, telefonálgattunk, majd elkísértem a gyönyörű szállására, ahol 86 euroért alszik; nálunk egy éjszaka 5 euró. Egy éjszakájának az árából én fedezni tudnám az összes szállásomat egészen Santiagóig. Mindenesetre nagyon aranyos volt, útközben egy rögtönzött idegenvezetést tartottam neki Astorgában, amiért külön hálás volt. Én persze mindig örülök ezen lehetőségeknek, és amint lehet, ki is használok minden alkalmat.

Az úton visszafelé pedig az egyetlen rossz híremet is megkaptam a mai napra. Vagyis összességében nem túl felemelő beszélgetésben volt részem, egy számomra igen fontos személlyel. Szomorúan kell nyugtáznom, hogy nincs a lehető legjobb állapotban, sőt, mondhatni kezd kissé depressziós lenni. Ilyenkor fog csak el kissé rossz érzés, mert innen nem tudok segíteni rajta, hiába tudom, hogy most nagy szüksége lenne rám. Amennyire tudtam, persze megpróbáltam felvidítani; csak ugye ilyenkor nem tudja az ember, mi is a helyes döntés. Mert, ha csak csupa jót mesélek magamról, akkor azzal részben mosolyt csalok a másik arcára, másrészt viszont éppen ettől láthatja a saját helyzetét szomorúbbnak. Vagy melyik a helyes döntés? Ha kérdezem a másikat a problémáiról, aminek mesélése közben újra át is éli egyben őket; vagy ha megpróbálom elterelni a figyelmét és inkább az én ittlétemről számolok be. De végeredményben egy megoldás marad. Mivel én haza nem fogok most menni, így neki kell engem meglátogatni, amit megpróbálok mielőbb megvalósítani. Abban pedig biztos vagyok, hogy ha eljönne hozzám egy pár napra, akkor szeretettel telve térne újra haza!

A nap legjobb híre pedig még hátra van! Éppen a recepción ültem, amikor egyszer csak egy zarándok lépett hozzám, és nem akartam hinni a szememnek! Ugyanis egy spanyol férfi állt előttem, akivel a saját Caminóm alatt együtt sétáltunk! A feleségével Burgosban hagyták abba az útjukat, és most folytatták egészen Astorgáig. Tehát ez az utolsó állomásuk, ma éjjel térnek haza, Malagába. Hihetetlenül jó érzés volt, egy olyan emberrel találkozni, akivel együtt élhettem át életem legfontosabb élményét. A feleségével nagyon jól elbeszélgettünk, megállapították, hogy nagyon jól megtanultam spanyolul, és szeretettel várnak magukhoz vendégségbe. Persze legközelebb, amint folytatják a Caminot, ismét találkozunk, mert akkor is nálunk fognak aludni, de bízom benne, hogy hamarabb látni fogom őket. Ők voltak számomra ma az igazi ajándékok!