Una hospitalera en Astorga

Ékszerdoboz. Emlékszem, én is ezzel a szóval illettem Astorgát, amikor először itt jártam; majd az első magyar zarándokok, akiket én fogadtam, szintén ezt a szót találták a legmegfelelőbbnek a város jellemzésére. Ma reggel ismét hallhattam ezt a jelzőt, de ma különös módon, rám vonatkoztatva, még hozzá a számomra legkedvesebb magyar zarándok szájából. Gondolom, mondanom sem kell mennyire jó érzés volt hallani, nem is beszélve mindarról, amit közben érezhetett az ember. És ugyan nehéz volt már fokozni a boldogságomat, mégis sikerült, ugyanis a magyar hölgy útitársa, egy brazil férfi, búcsúzás gyanánt, és hálájának jeléül egy rózsafüzért nyújtott át nekem. Mint elmondta, ugyan többet is hozott magával otthonról; de ezt, csakis különleges embereknek adja át, és úgy érzi, ennek most eljött az ideje. Persze, szinte szóhoz sem jutottam a meghatottságtól, ehhez egyszerűen nem lehet hozzászokni, vagyis nekem még nem sikerült! De gyorsan fel kellett eszmélnem, mert rengeteg munka várt rám, ugyan két zarándok is felajánlotta, hogy segít, bár természetesen nem fogadtam el. Azért aranyos volt tőlük!

Amúgy munkatarsaim igen szórakoztató társaságnak bizonyulnak, és iszonyú sokat tanulhat tőlünk az ember. Például, a minap tudtam meg, hogy honnan ered a tapas szokása. Tudni kell ugyanis, hogy a spanyol bárokban az alkoholos italok mellé mindig adnak kis falatkákat, azaz tapasokat. Ez helyenként nagyon változó, van ahol tortillát, van ahol sonkát, van ahol olívabogyót adnak, de még rengeteg variációt sorolhatnék. De eddig fogalmam sem volt, honnan is ered mindez. Munkatarsam elmesélte, hogy annak idején, mindig egy kis tányért tettek a pohár tetejére, hogy ne repüljenek bele az italba a muslicák. Majd pedig, mi sem logikusabb, ha az ember egyszer már rátesz egy tányért a pohárra, akkor illene valamit a tálkába is rakni. Így kerültek bele a különböző kis falatocskák. Mivel mostanság a rovarokat hatásosabban tudjuk távol tartani a poharunktól, így nincs szükség, hogy magát a tányért az italunk tetejére rakjuk, ám a tapas szokása mind a mai napig megmaradt; amúgy mindezt én egyáltalán nem bánom!

Segitom ma beállított a születésnapi ajándékommal, amit kitörő örömmel fogadtam, ugyanis egy Astorga történetét bemutató könyvvel lepett meg. Éppen ez az, amire szükségem van ahhoz, hogy mindent megtanuljak erről a szeretett városról, és a könyv terjedelmét elnézve minden lényeges információról tudni fogok!

A meglepetéseknek pedig még ekkor sem volt vége, ugyanis ismét beállított egy magyar zarándok, amit már tényleg nem akartam elhinni! Valahol azért számítottam rá, mert tudtam, hogy úton vannak, de sohasem egészen biztos, hogy mindenki betér hozzánk. Rajta kívül még egy hölgyre számítok, aki valószínűleg holnap fog ideérni, de sajnos az egészségével állítólag van egy kis probléma, így soha sem lehet tudni. Az is olyan érdekes, hogy minden zarándokkal – nem csak magyarokkal – más jellegű kapcsolat alakul ki; ezt ma is felfedezhettem. Mint ahogy azt is, hogy mindannyian mennyire másként fogjuk fel az El Caminot, mennyiben jelent mást az egyes embereknek. Mindenki más okból kifolyólag vág neki a hosszú útnak, és nem is mindenki ér célba. Mégis az a legfontosabb, hogy a kilométerek leküzdése mellett mi játszódik le saját bensőnkben. Egyáltalán magunkba merünk-e nézni; de úgy igazán, hogy szembesüljünk saját vétkeinkkel, vagy inkább meg sem kíséreljük. Képesek vagyunk-e szembenézni saját magunkkal, vagy inkább megpróbálunk elmenekülni önmagunk elől. És képesek vagyunk-e megbocsátani saját magunknak, mert talán ez az egyik legnehezebb feladat mind közül.