Ismét eredményes napot tudhatok magam mögött, mindkét munkámmal nagyon jól haladtam, sőt még főzni is volt időm. Persze mindez csak úgy valósítható meg, ha hatkor kelek, ami elég korán van, már csak azért is, mert éjfél előtt soha nem kerülök ágyba. Kezdem azt érezni, hogy nekem is szükségem lenne egy kis sziesztára. Munkatarsam mindig ebéd után alszik tíz percet, negyed órát, és mindig olyan felfrissülve tér vissza hozzánk. Mondjuk, el tudnék viselni délután egy óra alvást, de most arra tényleg nincs időm, meg hát ugye nagyon lehetőségem sem.
Ma is sok újat tudtam meg Astorgáról, ismét elámultam, mert azt gondoltam, hogy szinte minden fontos tényezővel tisztában vagyok. Ahogy viszont egyre jobban belemerülök a történetébe, kiderül, hogy még sok-sok meglepetést tartogat nekem az a város. Pedig már eddig is azt hittem, hogy nem lehet fokozni! Ezért a héten turista körútra indulok, hogy mindent megnézzek, amit még nem láttam.
Elmentem a bankba, mert az egyik zarándok – aki éppen koreai vacsorát készített nekem – elhagyta a bankkártyáját, és megkért, hogy nézzem meg, hátha ott van. Szerencsére megtalálták, tehát nem kell aggódnia, hogy valaki használni fogja; viszont már elküldték Koreába, így megkapni csak otthon fogja. Ennyiben tudtam neki segíteni, de persze ezért is nagyon hálás volt. Ma pedig megint sok zarándok alszik nálunk, van köztük kedves és van teljesen közömbös is. Egy úriember például folyamatosan viccelődik. Ami rendben is lenne, a gond csak az, hogy Sevillából érkezett, és olyan akcentussal beszél, ami számomra nehezen érthető, ez mellé még hadar is. Illetve, ezeknél a vicceknél szófordulatokat használnak, ami ugye sokszor a valódi jelentésnek a közelében sincsen. Én még nem tudom értékelni ezeket a poénokat, viszont nagyon szépen tudok mosolyogni! Annyira észre lehet venni, hogy mekkora eltérés van a délen és az északon élő spanyolok között! Persze összességében mindannyian vidámak, pozitívak, mosolygósak, mégis az északon élők, mintha kicsit nyugodtabbak lennének. Talán kevesebb alkoholt is isznak errefelé, és a szórakozást sem viszik annyira túlzásba. Vagyis, mihez képest, mert este tízkor hétköznap is teli van a főtér, fiatalokkal, idősekkel egyaránt. Mondjuk én személy szerint, nem tudnék a nagy nyüzsgésben élni, annyira vágyom arra a békességre, ami itt körülvesz!
Segitom hozott nekem ajándékba olívabogyót! Egyszerűen már el sem hiszem, hogy majdnem minden alkalommal, ha jön, akkor ad valami meglepetést! Megbeszéltük, hogy jövő hétre összeírom az útitervemet, ahova anyukámmékkal menni szeretnék, és segít majd a tervezésben. Már így is jó tanácsokat adott, melyik úton menjünk, meg hasonlók. Ajánlott egy helyet is, hova menjünk polipot enni, amit én egyszerűen imádok, remélem a többiek tetszését is el fogja nyerni! Hihetetlen, már csak egy hét!
Spanyolórán ma csupán hárman jelentünk meg, így pedig még érdekesebb volt, főként azért, mert tudtunk beszélgetni. A mai témánk a zene, és a kisebbség volt, összehasonlítottuk a helyzetüket a saját országainkkal. Hazafelé pedig összetalálkoztam Lodge-val, aki éppen Daviddal beszélgetett. David Astorgától öt kilométerre lakik, egy félig kész házban, ahol adományért cserébe ennivalót és frissítőt ad a zarándokoknak. Tulajdonképpen csak egy becsületkassza van kirakva, és mindenki annyit dob bele, amennyit gondol. Különleges ember, hihetetlen kisugárzása van, és olyan energiát lehet meríteni az öleléséből!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.