Una hospitalera en Astorga

Munkatarsam mostanra már hazaért Németországba. Megéreztem azért ma a hiányát, furcsa volt, hogy nem tudtam kihez szólni. Reggel később kezdtem bele a takarításba, illetve a takaritononek is azt mondtam, hogy nem kell jönnie dolgozni. Így egyedül raktam rendet mindenhol, ami ugyan nem jelentett sok munkát, de azért eltöltöttem vele az időt. Közben segitom is megérkezett, és természetesen leálltunk a szokásos beszélgetésünkre. Jaj, hát ő tényleg nagyon szeret engem, és minden alkalommal valami érdekes témát vitatunk meg. Ma szóba került az is, hogy itt szeretnék maradni Spanyolországban, ennek természetesen nagyon örült. Olyan boldog vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körbe, mint ő is, és akkor a többiekről még mit sem szóltam!

A zarándokok igen hamar megérkeztek ma, éppen még a teraszra akartam volna kiülni süttetni magam, mikor fél tizenkettőkor megérkezett az első vendég. Abban bíztam, hogy még így is lesz egy kis szabadidőm, de még el sem indult várost nézni, mikor megjelent három másik zarándok. Aranyosak voltak, még ebédre is meghívtak, főztek egy nagy tál paellát, amiből megvendégeltek! Isteni finom volt, rákkal, kagylóval, tintahallal, csirke és sertéshússal, na meg persze zöldségekkel! Még sosem készítettem paellát, de egyszer ki fogom próbálni! Ha már itt vagyok, az a minimum, hogy megtanul, hogyan is kell! A három zarándok közül az egyik úriemberrel beszélgettem hosszabban, akinek ez a hetedik Caminoja! Minden évben eljön egyszer, és mindig februárban. Én bevallom erre nem lennék képes, legalábbis ami a februárt illeti. Nekem most túlságosan hideg van ehhez, most nem találom ideálisnak a körülményeket. Az is igaz viszont, hogy amint jobb idő lesz, meg olyan sokan fognak jönni, hogy az fog zavaróvá válni.

Amúgy ma egesz sokan alszanak nálunk, még egy úriembert találtam igen érdekesnek! Egy holland férfiről van szó, aki két évvel ezelőtt Hollandiából indult el, elment Santiagóig, majd visszament Franciaországba, ez így négyezer kilométer volt, amit öt és fél hónap alatt tett meg. Közben megismerkedett egy magyar lánnyal, és a Camino végeztével kis hazánkba utazott, ahol két hónapot töltött el. Vicces volt, hogy hasonló véleménye alakult ki Budapestről, mint ami nekem sok esetben a magyarokról van; még pedig, hogy szomorúak az emberek, nem örülnek semminek. Ebből is lett részben nagyon elegem otthon, hogy mindig csak a siránkozást lehet hallgatni, hogy mindenki olyan pesszimista, és furcsállják a pozitív gondolkodást. Értem én, hogy sok probléma van otthon, meg nehéz az élet, de hiába kesergünk, attól a gondunk nem fog megoldódni. Sőt! A negatív gondolatok csak még több bajt vonzanak magukhoz. Ha pedig vidámak vagyunk, tele pozitivizmussal, akkor mindez az örömet fogja maga után vonni. Ami pedig a legszebb ebben az egészben, hogy mi magunk döntjük el, hogyan látjuk a világot. Mindenben a sötét oldalt, vagy mindenben a szépséget vesszük észre! Személy szerint én a pozitivizmus és a vidámság híve vagyok, és olyan jó érzés egyszerűen csak mindennek örülni!