Una hospitalera en Astorga

A mai nap több szempontból is fantasztikusra sikeredett! Gyorsan elvégeztem a feladatomat, sőt még munkatarsamnak is segítettem, mert egyszerűen nem bírom nézni, hogy én már rég kész vagyok, amikor ő csak elkezdi a munkát. Persze ez részben annak is köszönhető, hogy én egy órával hamarabb nekilátok, de mégis, azért majdnem hetven éves! Amúgy meg nem mondaná róla az ember, hogy valóban ennyi idős, nagyon jól tartja magát!

Rendrakás után volt időm meditálni, majd pedig sétára és bevásárlásra indultam; még hozzá a város másik végébe, hogy legalább így is mozogjak egy kicsit. A főtér melletti kis boltocskában rögtön ismerősökkel találkoztam, így megálltam egy kis beszélgetésre, ami végül fél órásra sikeredett. Hihetetlenül kedvesek velem, mindig nagyon örülnek nekem, és most is felajánlották, hogy ha csak beszélgetni akarok, vagy kávézni, vagy bármi, csak nyugodtan szóljak! Majd a szupermarketben kapásból két ismerőssel is összefutottam, az egyikük ide az alberguebe hozott tisztítószereket; míg a másikat a piacról ismerem. Mindig náluk veszem meg az összes zöldséget és gyümölcsöt, és annyira jó érzés, hogy megismer az utcán és leáll velem beszélgetni! Hazafelé pedig Mohamedet pillantottam meg a téren, vele együtt járok spanyolra. Természetesen vele is beszélgettem egy kicsit, és így végül két órásra sikeredett egy órásra tervezett programom! De egyszerűen nem tudom leírni mennyire jó érzés, hogy az ember már kezdi egy kicsit idetartozónak vélni magát. Egyre több ismerősöm kezd lenni, és mindinkább otthonosan érzem magam!

Ezt az érzést pedig a főnököm még tovább fokozta, lehetőségünk volt külön is beszélgetni. Az a furcsa ebben, hogy nagyon bennem volt az a gondolat, hogy megkérdezem tőle, meddig maradhatok itt. Arról ugyanis még soha nem beszéltünk konkrétan, hogy akár egy évig is dolgozhatnék-e az albergueben vagy sem. A terveim májusig teljesen biztosak, illetve az is, hogy május végén megyek nyaralni Tenerifére a családom egy részével. A másik tervem pedig, hogy gyalog szeretnék elmenni Santiagoba, ahonnan a repülőm indul a Kanári-szigetekre. Végül is kiszámoltam, úgy 16 napra lenne szükségem Astorgából először Santiagoba, majd Finisterrába menni; utána pedig jöhet 12 nap pihenés. Eddig teljesen biztosnak gondolom az életem, de igazából utána is visszajönnék az alberguebe, csak hát ezt még meg kell beszélnem a főnökömmel. De visszatérve a mai naphoz, szóval meg volt bennem ez a gondolat, de mielőtt én bármit is kérdezhettem volna, ő hozta fel a témát. Nem kellett sokat gondolkodnom a válaszon, hogy Spanyolországban szeretnék maradni; és úgy vettem észre, hogy ő is nagyon örült neki! Rögtön fel is ajánlotta, hogy mindenben segít, csak írjam meg az önéletrajzomat, és adjam oda neki. Illetve felajánlotta azt is, hogy valamelyik nap elmegyünk együtt elintézni a papírjaimat, mert ahhoz hogy munkát vállaljak szükséges egy-két igazolvány, meg ilyenek. Egyszerűen el sem tudtam hinni, amikor mondta; illetve azt, hogy nem voltam biztos abban sem, hogy meddig maradhatok itt, nem hogy még abban, hogy ő fog segíteni nekem a munkakeresésben! Bár egyelőre még nem szeretnék semmilyen más munkát elvállalni, mert szerintem még a spanyolt tanulnom kell! Az mindenesetre biztató, hogy a főnököm úgy gondolja, hogy lassan alkalmas vagyok egy más jellegű munkára is! Persze a végcél nincs elfelejtve, sőt!

De még ennél is tovább tudtam fokozni a mai napomat, ugyanis egy pár napja ugye itt aludt az a spanyol srác, aki rózsát rajzolt nekem a vendégkönyvbe! Ma e-mailt is írt, és még fényképet is küldött magáról! Tényleg nagyon kedves volt velem, akivel öröm volt beszélgetni! Remélem egyszer valahol még fogunk tudni találkozni, ő Madridban lakik, és a közeljövőben nem hiszem, hogy fogok arrafelé járni; de persze soha nem lehet tudni. Mindenesetre hihetetlen érzés olvasni minden egyes zarándok levelét, azzal együtt, hogy vannak különlegesek is, akik az ember szívének kivételesek.

Ma egy spanyol – amerikai pár volt igen szimpatikus mindkettőnknek. Gyönyörű nő, sármos férfi; akik barátságosak, vidámak, jókedvűek, és értékelnek minden egyes velük töltött pillanatot. Illetve egy japán srác volt ma még nagyon hálás! Vicces volt, egy kicsit részegen jött vissza a városból, egy japán idősebb hölgy pedig pont kint ült a recepción, amikor megérkezett. Elkezdett vele beszélgetni, és a fiún annyira láttam, hogy most éppen nincs abban az állapotban, hogy bárkivel is beszélgetni szeretne. Már el is felejtkeztem róluk a számítógép mellett, amikor hirtelen megkértek, hogy foglaljak repülőjegyet a fiúnak Madridba. Persze megvettük együtt a jegyet, ami nekem csupán húsz percemben került, neki viszont akkora segítség volt, hogy nem győzködött hálálkodni! Pont ettől szép ez a munka, hogy számomra annyira egyértelmű és egyszerű dolgok másnak oly sokat érnek! És érezni rajtuk, hogy megbecsülik minden egyes tettünket!